2019. november 14. csütörtökAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tamás Gáspár Miklós: Kelet-Európa új válsága

Tamás Gáspár Miklós 2007. július 27. 13:08, utolsó frissítés: 12:54

#i#A kelet-európai népeknél betelt a pohár. A kelet-európai polgárság s a tőle nehezen megkülönböztethető politikai osztály a kiutat a parlamenti demokrácia elleni rohamban látja.#/i# #b#[publicisztika]#/b#





Miután sikerült Kelet-Európa gazdaságát kizsigerelni, a hagyományos nagyipart – és nagyipari mezőgazdaságot – a munkássággal együtt szétverni, a kelet-európai népgazdaságokat az adóversennyel (ki tud alacsonyabb adókat és olcsóbb hiteleket biztosítani az új birtokosoknak, azaz a multinacionális, transznacionális nagyvállalatoknak?), a reálbércsökkentési és munkaidő-növelési versennyel aztán végképp versenyképessé tenni, a népgazdaságot a liberalizációval és deregulációval teljesen védtelenné tenni az erősebb nyugati vetélytársak konkurenciája számára: miután mindez sikerült, körülnézhetünk a rommezőn.

Olyan enklávék jöttek létre, amelyekben a nemzedékeken áthúzódó, gyógyíthatatlan munkanélküliség és az ún. „mélyszegénység” az uralkodó. A dolgozók egy része a korai és a rokkantnyugdíjazásba menekült. A fiatalok – akik joggal rettegnek a „pályakezdő” státustól – különféle, „fölsőoktatási intézményeknek” nevezett szociális otthonokban húzzák az időt, várva a konjunktúrára és fehérgalléros állások csodás fölbukkanására.

A mindenfajta produktív szférából kizárt emberek még azt a társadalmi funkciót se tudják betölteni, hogy




létükkel nyomást gyakoroljanak

a még dolgozókra, s evvel kényszerítsék őket gazdasági és szociális engedményekre (belenyugvásra az alacsonyabb bérekbe, hosszabb munkaidőbe, rosszabb munkakörülményekbe). Ehhöz túl sokan vannak.

Az ember azt gondolná, ezeket a felebarátainkat nem lehet már tovább nyúzni, ha már egyszer kipenderültek abból a kettős monarchiából, ahol a kapitalizmus élete folyik – a tőke és a munka – , de kiderült, hogy lehet. A kapitalizmusnak a korábbi (keynes-i, jóléti) fázisában avval serkentették a gazdaságot, hogy a nem produktív embercsoportok fogyasztásával is bővítették a belső piacokat.

Ebben a korszakban a tőkés jóléti állam (ennek egyik verziója volt a „létező szocializmus” is, igen sok tekintetben) a tőke+munka „centrumából” kizárt embercsoportokat integrálni próbálta a szociális intézményrendszer révén, így teremtve társadalmi kohéziót, osztálybékét, represszív nyugalmat.

Ennek vége, most a már kinyírt embereknek a kizárása folyik a nemzetállami, tehát nemzeti összetartást, kohéziót egyedül garantáló szociális intézményrendszer (olykor a profitlogika rendszerében érthető, olykor teljesen irracionálisan „osztályharcos”, nettó népellenes módon) lebontásával (Sozialabbau).


Az ellenállás megszokott formái csődöt mondtak

– leginkább azért, mert a kelet-európaiak nem nagyon élnek velük. Ellenállás helyett patológiákat és menekülést tapasztalunk. A kizsákmányolással és elnyomással szembeni ellenállás kóros hiányából előálló sajátos patológiákból több is áll rendelkezésre.

Menekülés a betegségbe és a korai halálba.

A reprodukció megtagadása: nem születnek gyerekek.

Fölhagyás a hosszú távú takarékossággal, befektetéssel, előrelátással: abnormális mérvű eladósodás, hitelkrízis, csökkenő lakossági megtakarítások.

Menekülés a többség „normái” szerint „bűnöző” vagy „élősdi” életmódba, a társadalom teljes elutasításába; a kitaszítottságra és kirekesztettségre adott válasz: kétségbeesett „antiszociális” agresszió.

Menekülés Kelet-Európából: tömeges kivándorlás Romániából, Lengyelországból, a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia bizonyos területeiről.

Menekülés az ideológiai tébolyba, szektákba, új babonákba: a szájról szájra terjedő rémhír középkorias szubkultúráinak, a délibábos és holdkóros összeesküvés-elméleteknek a terjedése (az új „néma forradalom”) – mindez kifejezi az uralkodó kultúrával szembeni szinte totális bizalmatlanságot.

Ha a munka+tőke „centruma”, a társadalom „fősodra” számára elérhetetlen, megközelíthetetlen a produkcióból és reprodukcióból kizárt társadalmi csoportok, nemzedékek, etnikumok, zavarosan elégedetlen és lázadozó, többnyire antiliberális és antidemokratikus szubkultúrák megosztott és „belvillongó” populációja, akkor ez


még megközelíthetetlenebb

a politikai „fősodor”, azaz a viszonylag racionális sajtó és a hagyományos politikai pártharcok számára. Az ifjú nemzedék nem olvas újságot és mélyen megveti a demokratikus politikát, amelyről nem tud – és nem is akar tudni – semmit.

Negyven éve már a kultúrafogyasztás középpontjában a zene áll, elsősorban a rock, a szinte teljesen artikulálatlan, „minimális romantika”, ehhöz adódik most az internet „rossz végtelenje” (Hegel), amelyben semmiféle, „racionálisnak” tetsző és „demokratikusnak” nevezett nemzetállami politika nem tudja utolérni az előle röhögve menekülő, integrálhatatlan és fegyelmezhetetlen fiúbandákat. (A csajok már rég kiszálltak.)

A kelet-európai politika – amelynek pártjai, apparátusai, közhivatalnokai ablaktalan, életidegen enklávékba vannak zárva maguk is – valamilyen módon persze reagál erre a krízisre, amelynek maga is az egyik eleme. De a maga sajátosan szabályozott, zárt és zárványszerű világában nehezére esik persze megérteni, hogy itt nem „az opciók közötti alternatívák kreatív, problémamegoldó, pozitív és proaktív szétszálazása van a napirenden”, hanem


a fejére esett a plafon.

Albert O. Hirschman ma már klasszikus szociológiai elmélete szerint a lázadásnak két alapformája van: a tiltakozás, a hang fölemelése (voice) és a kivonulás, exodus (exit). Amikor olyan országban, mint Románia, az aktív lakosság fele (!) külföldre távozik – és hasonló jelenségek tapasztalhatók a másik legnagyobb kelet-európai államban, Lengyelországban is – , akkor a hazautalt pénzek keltette rövid távú föllendülés („boom”) se rejtheti el, hogy a kelet-európai népeknél betelt a pohár. Kész, befejezték, le lehet húzni a redőnyt.

A kelet-európai polgárság s a tőle nehezen megkülönböztethető politikai osztály a kiutat a parlamenti demokrácia elleni rohamban látja. Ez a roham többféle módszertan és világnézet jelmezébe öltöztetett hadakkal csörtet a teljes politikai „tohubavohu” felé.

Az első a technokrata-elitista jellegű: vonjunk ki minél több intézményt és döntést a népakaratot közvetve megtestesítő népképviseleti testületek kompetenciája alól.

Helyettesítse a képviseleti kormányzatot a független jegybank, a költségvetési hivatal, a számvevőszék, az alkotmánybíróság, az európai központi bank, az európai központi bürokrácia, az európai (emberi jogi) bíróság, a WTO – és így tovább.

Döntsenek a szakemberek: azaz a neoklasszikus közgazdaságtan, a játékelmélet, a monetarista és egyensúlyi ortodoxia, az államtalanító jogelmélet – e magas felhőrégiókban


a vértolulásos népi közönségnek nincs semmi keresnivalója.

A második a pártrendszer és a parlamentarizmus elleni frontális támadás. Ennek a formái különbözők.

A legérdekesebb talán a romániai változat. Băsescu elnök és a hozzá csatlakozott (korábban liberális-konzervatív) értelmiségi „elit” – olyan nevek, mint Andrei Pleşu, Gabriel Liiceanu, Horia-Roman Patapievici, Vladimir Tismăneanu, Mircea Cărtărescu – pártok fölötti elnöki többség és pártok fölötti korporatív mozgalom kialakítására törekszik (itt ötvözi II. Károly „királyi diktatúrájának” pártok fölötti mozgalmát, a nemzeti újjászületési frontot és a magyarországi „polgári köröket”, amelyek idehaza egyébként elhaltak, évek óta nem hallani már róluk), új köztársaságot és alkotmányozó nemzetgyűlést, az új alkotmányról pedig népszavazást hirdet (ez a Kaczyński ikrekre, a Kossuth téri szélsőjobboldali „államalapítókra” és Hugo Chávez plebiszcitárius-populista módszereire emlékeztet egyszerre).

„A pártok” és „a bűnös parlament” elleni agitáció fülsiketítő. (Ezek a fejlemények mellesleg és utólag igazolják az RMDSZ sikertelen döntését, amellyel Băsescu elnök ellen fordult: a magyarok már másodszor szavaztak Băsescura saját pártjuk ellenében. Először Adrian Năstase ellen döntöttek a romániai magyarok, aki nem túl szeretetre méltó figura, bár a legmagyarbarátabb román vezető volt Trianon óta – de hát


ki szavaz itt racionálisan?

Inkább legyen magyarellenes, de ne legyen posztkomcsi. Igaz, Băsescu is posztkomcsi. Itt a vége, fuss el véle.)

A Kaczyński ikrek „új lengyel köztársasága” antiparlamentarizmusában, mitologikus kommunistaellenességében, klerikalizmusában hasonlít Romániára (emitt a IV., amott a III. köztársaságot hirdetik), de a hivatalos antiszemitizmus, német- és oroszellenesség és általános kelekótyaság, mondhatni: generáldili egyedülálló.

„A kommunista múlttal való leszámolás” közismert jelszava a mai Lengyelországban semmi mást nem jelent, mint tisztogatást, boszorkányüldözést, politikai hisztériát és őrjöngést.

A Kaczyński ikrek tökélyre vitték a – mindenkori és mindenünneni jobboldalra jellemző – „negatív önigazolást”: minél több hülyeséget csinálok, annál jobban bírálnak „az idegenek”, azaz az idegenszívű liberálisok és baloldaliak, valamint az áskálódó külföldi áspiskígyók, amivel bebizonyítják, hogy


én nagyszerű honfi vagyok,

s evvel idézem elő e gonosz boszorkák (strigák) üzelmeit és cselszövényeit, amivel csak azt bizonyítják… - és így tovább a végtelenségig. Ez mindig beválik.

Magyarország mindig eklekticizmusával és fejetlenségével tűnt ki; most is. Itt az antiparlamentarizmus sokágú. A kormányzó balközép technokrata-elitista kamarillapolitikát folytat olyan napról napra változó nevű és funkciójú hivatalokban, amelyekbe a dolgok természete folytán senkinek nem lehet igazi betekintése.

A kormánypártokat a végrehajtó hatalomban elkülönült, technokratizált pártelitek ide-oda rángatják. A szocialista párt egyhangúlag és lelkesen szavaz meg egymással homlokegyenest ellenkező politikákat, a párt funkciója zéró.

A technokrata-elitista politikához tartozik egyébként a népszavazás elleni ízléstelen propagandakampány és trükközés is. (Ezt nevezi Orbán Viktor íróasztal mellől kormányzó, modernizációs fölsőbbrendűség-tudatnak: a bűnrossz fogalmazás miatt ezt nem értette a Népszabadság kommentátora, pedig


Orbánnak ebben tökéletesen igaza van.

– Ő persze nem az íróasztal mellett kormányoz, hanem az ámbituson.)

A Gyurcsány-ellenes tábor ma már nem egységes. Rövidlátók voltak azok a szociálliberális szemleírók, akik Sólyom László köztársasági elnököt Orbán Viktor emberének igyekeztek föltüntetni. Sólyom László köztársasági elnök Orbán képviselőnek nem a híve, követője – vagy pláne „ügynöke” – , hanem a vetélytársa.

Az ő pártok fölöttisége némileg különbözik Băsescu elnökétől (mert kisebb a tényleges hatalma), de abban megegyezik vele – és ez a fontos! – , hogy „a pártok ellen van”, a „civil társadalmat” képviseli (a „civil társadalom” immár két és fél évszázados fogalmának a középpontjában vannak a politikai pártok és a piac, kivéve a meghökkentően műveletlen Magyarországon, ahol az indokolatlan és igazolhatatlan NGO-mítosszal akarják aláásni a gyűlölt „pártdemokráciát”).

„A pártokkal nem konzultál”, ő az alkotmány őre (Hüter der Verfassung), törvényileg meghatározhatatlan erkölcsi tekintély, aki egyébiránt nem az alkotmányt és az alkotmányosságot, hanem „az alkotmányos értékrendet” (?) képviseli – mindez szélsőséges populizmus, amely elragadtatásba ejti a „párrrrrrrrrtoktól” irtózó fiatal értelmiséget. (S ez független attól, hogy konkrét ügyekben gyakran egyetértek Sólyom elnökkel.)

Az elnök talpraesett jogászember, precedensek nagy számával – mint egy alkotmányos Münchausen, önmagát húzza föl a hajánál fogva –


bővíti saját hatalmát. Bravó.

Ezt remekül kiegészítik Orbán Viktor már megszokott légtornagyakorlatai. Az előző „pártok-ellenes” populista variáns („polgári körök”) ejtve, most a plebiszcitárius (népszavazásos) verzió jön.

Ha most eltekintünk attól, hogy tartalmilag mi a népszavazás tétje – vajon sikerül-e a szociális ellátórendszerek újabb tőkés kizsákmányolási formává való átalakítását megakadályozni, és itt a kormánypártoknak se esélyük, se igazuk – , akkor azt a paradoxont pillantjuk meg, hogy a „pártok-ellenes” akciót, a közvetlen népi akaratnyilvánítás megszervezését egy párt bonyolítja le, a közvetett, a képviseleti demokrácia „szerve”.

Nem tilos, de nem is illendő, hogy a képviseleti elv jóvoltából a hatalomban részt vevő parlamenti párt szervezzen a képviseleti kormányzatot, a parlamenti ügymenetet megkerülő, közvetlen akaratnyilvánításos procedúrát. Ismétlem, függetlenül a kérdések konkrét sugallatától, amely – a szöveg penetráns butasága ellenére – nekem nem ellenszenves.

Egyébként ez a parlamenti párt (de facto) bojkottálja az Országgyűlést, hiszen a kormányt ellenőrző funkcióját nem tudja betölteni,


ha levegőnek nézi a miniszterelnököt.

A képviselőházi ellenzék szemszögéből a miniszterelnök (és kormánya) érinthetetlen: páriakormány. „A párrrrtok” persze mindig a többi pártok. De Magyarországon ez a dolog messzebb ment: Orbán a nemzet misztikus sugallata, nem pedig szavazóinak az instrukciói szerint jár el – Gyurcsány pedig az Európai Unió konvergenciakritériumaiban, mint a Szent Grálban megtestesülő közgazdaságtani, tehát fölsőbbrendű bölcsesség szellemében cselekszik, és szintén nem szavazóinak instrukciói és intenciói szerint. A populizmus és ellentéte, az elitizmus összeér.

A populizmus (és a két világháború közötti szélsőjobboldal) ismert húzása a „bal- és jobboldal ellentétének meghaladásáról” szóló duma. Ez nevetséges. Orbán és Lech Kaczyński – és Orbán példaképei, a sötét reakció szörnyetege, Nicolas Sarkozy és a látszólag kellemes politikai nulla, Angela Merkel, akiket úgy ünnepel a fantáziátlan balliberális sajtó, miért nem ünnepli akkor Orbán Viktort is? – jobboldali politikusok, akik a szabadság ellenében a tekintélyt képviselik, s ez az egyik döntő vízválasztó négyszáz éve, punktum.

Az is tisztán jobboldali gesztus, ahogyan Orbán Viktor – egyébként a valósághoz híven – a középosztály magasából kegyesen „lehajol” a szegényekhez, magához, kebelére vonja őket, mint egy Marie Antoinette pásztorlányka-jelmezében, műkertjében a műsziklák és műromok között (ah, Erdély! havasok! tengerszemek! tisztán csillámló izék!), és szemben a Népszabadság föltűnően botfülű kommentátorával, nem osztályharcot, hanem osztálybékét hirdet.

Az 1968 elleni kirohanás, amelyet Orbán képviselő Sarkozytől plagizált (aki a Weekly Standard c. neokon hetilap tárcáiból plagizálta) érdekesen hangzik egy hajdan „radikális és alternatív” nemzedéki, ifjúsági párt (never trust anyone over thirty!) alapítójától. Ha nem lett volna 1968, akkor


a jobboldal vezére ma ifj. dr. Bethlen István gróf volna,

Orbán pedig építési vállalkozó és önkormányzati képviselő lenne Székesfehérvárott. A félig magyar, félig albániai szefárd zsidó származású Sarkozy pedig nem a Francia Köztársaság elnöke lenne, hanem általános iskolai tanár vagy ötödik ember egy vidéki ügyvédi munkaközösségben.

A kirohanás arra jó volt, hogy világossá tegye: Orbán „szociálisan konzervatív”, és az identitásduma leple alatt a nemzeti-etnikai és szexuális kisebbségek szabadságjogait vonja finoman kétségbe. A „mások” jogait védeni szerinte erkölcsi relativizmus: ezen Immanuel Kant (és Rosa Luxemburg!) nagyon meglepődött volna.

A szabadságellenesség nyílt meghirdetése – idáig a magyarországi balközép (minden árulása ellenére) soha nem menne el. Erdély jó hely a kisebbségi jogok erkölcstelenné nyilvánítására. Találó szimbolika.

A radikális jobboldali populizmus Romániában az elitlapokat és elitszerzőket visszazuhintotta a magyarellenességbe, az Athosz-hegyi fohászokba (isteni ihlet kell ám az alkotmányíráshoz), Lengyelországban a leglaposabb antigermán és russzofób sovinizmusba. Magyarországon tudjuk, mibe.


A jobboldalnak egyszerűen el kell titkolnia kilétét.

Nem abban különbözik a hivatalos „balközéptől”, hogy más az osztálybázisa. Itt mindkét esetben a nagypolgárság és a középosztály különféle csoportjairól van szó – s a „nemzeti kormány” épp oly hiperglobalista volt a gyakorlatban, mint a „nemzetellenes” páriakormány elméletben (is).

A pártnak úgy kell tennie, mintha nem volna párt. Az elnöknek úgy kell tennie, mintha volna hatalma, amely hótiszta és magasrendű, ezért bírálhatatlan. A jobboldal vezérének úgy kell tennie, mintha fölhatalmazástól függetlenül ő irányítaná a nemzetet, mint „az okkult imám” Perzsiában. A páriakormány elnökének úgy kell tennie, mintha még kormányozna.

Csak a népnek nem kell többé úgy tennie, mintha hinne az egészben.

A szöveg eredetileg a Népszabadság július 25-i számában jelent meg. A főcímet illetve az alcímeket a szerkesztőségünk adta.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS