2019. szeptember 22. vasárnapMóric
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Istennel a faggatóban

Doru Buşcu 2007. augusztus 08. 20:45, utolsó frissítés: 20:30

Őboldogságának szerencséje volt: ahogy meghalt, jött a Bering-tenger felőli Szélstream, ami véget vetett a hőségnek. A holttest nem fúvódott fel és nem szelelt,


úgyhogy a szentség jellemzőit nyilvánvalóan elősegítették. Vajon az isteni jóakarat küldte a lehűlést vagy puszta meteorológiai egybeesés az egész, amit tudományosan laikus és istenfélelem nélküli teóriák is bizonyítanak? Keressünk és kutakodjunk. Őeszményiboldogsága Románia halhatatlansági papálmának legfelsőbb lépcsőfoka. Ha úgy tetszik, ő a szentség előszobája, ahol kiadják az Úr legbensőbb oklevelét.

Ha Teodor Arăpaşu a Fennvaló áldásával lett pátriárka és nem csupán a világi ügyeskedések eredményeként, akkor Istennek válaszolnia kell néhány kérdésre. Egy ebből az alkalomból felállított bizottságnak meg kellene kérdeznie az Urat, miért engedte meg választottjának, hogy a ’89-es temesvári gyilkosságoknak tapsikoljon. Miért engedte meg, hogy a miséken Ceauşescut emlegesse és magánszemélyként a seggét csókolgassa? Hát azt, hogy elősegítse saját templomainak lerombolását? Vajon nem az lett volna a természetes, hogy az ilyen kapcsolatokban megszokott hetente megrendezett teofániákon az Úr felpofozza s ha nem is villámmal csapja agyon, legalább önmérsékletre intse?

Ha Őboldogsága csakugyan Isten választottja volt, a cinkosság klasszikus esetével állunk szemben. Egy rettentő, a példázatokban előzmény nélküli üggyel, amelyben Mennyei Atyánkat azzal gyanúsíthatjuk, hogy keresztény bűnökben vett részt. Másként ugyan hogyan minősíthetnénk ezeket a cselekedeteket? Teoctist partnereként közreműködni az ő minősíthetetlen földi dolgaiban, társa és égi támogatója lenni grandomániájában, gyávaságában, politikai opportunizmusában, a szekus potentátok bátorításában – nos, ezek komoly kérdéseket vetnek fel a mindenhatóság ügyét illetően. Mert ha az Urat erővel keverték bele mindebbe, ha erőszakkal idézték be és csak a nevét keverték bele az esetekbe, akkor az azt jelenti, hogy ártatlan, de – minő borzalom! – nem mindenható. Az Őboldogságával való égi együttműködés így veszedelmes szofizmus, gazemberséggel kevert elvtársiasság, egy szennyes csapda, mint amilyen a Szekuritátéval aláírt szerződés.

Azzal, hogy Teoctist tetteit, tekintélyét és befolyását elismerte, a Teremtő egy jelképes ajtóba szorította a fülét, ugyanabba, amelybe a plecsnis és piros könyves klérus az ostobaság ujjait szorította öt évtizeden keresztül. Egy olyan ember sírjánál, akit soha nem hallottunk úgy beszélni, mint egy hiteles egyházfőt, könnyező politikusok verik a mellüket, hátha Istennek köszönhetően felível a karrierjük. A hazugság szétterült a ravatalon és mindenkinek felajánlja szolgálatait, az elnöktől az utolsó falu polgármesteréig. A pópák szégyentelenül nyüzsögnek a csalás szívében és gyilkos mérgeiket a választás első fordulójára készítik elő.

Látszólag nincs min siránkozni: egy jelentéktelen ember jóval tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Az idők gazembersége boldoggá tette, s a hivatalos kronológia máris halhatatlanná. Mégis várom a könnyeket. „Hogyan volt ez lehetséges, hogy is hagyhattam átverni magam?“ – szeretném hallani az Egek Ura hangos zokogását.

(fordította: Demény Péter)


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS