2019. július 22. hétfőMagdolna
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hiányzik a jövőtudatosság a református egyházból

kérdezett:Sipos Géza 2007. szeptember 10. 11:02, utolsó frissítés: 2007. szeptember 07. 16:37

"Nincs zsidó, nincs görög, nincs nő meg férfi, nincs lelkész és nem lelkész, nincs püspök és nem püspök", magyarázza a Domahidi Béla lelkész, aki szerint veszélyes a túlintézményesülés.





Az erdélyi református lelkészek levelezőlistáján, a Semper Reformatán közölt hozzászólásaidnak, elemzéseidnek a közös nevezője a külső szemlélő számára a rezignáltság. Mi ennek az oka? Sőt egy darabig hallgatási fogadalmat is tettél, ami annak lehet a jele, hogy ami az egyházi közéletet illeti, olyan nyomasztó a helyzet, hogy nincs más megoldás, mint elhallgatni.

Domahidi Béla, Mezőbergenye (Maros megye) lelkésze: – Ennek a hangulatnak a hátterében az áll, hogy amikor az egyházban megújulásról beszélünk, vagy éppen a visszásságokra mutatunk rá, akkor elég nagy a hallgatás, nem bontakozik ki egészséges-dinamikus párbeszéd a témák körül.

Azt hiszem, általában jellemző miránk, lelkészekre a hallgatás: nem lépünk a nyilvánosság elé még a magunk köreiben sem, s ez már-már aggasztónak mondható. Különben az én, viszonylag ritka, innen az íróasztal mögül, szép csendben megírogatott véleményeimnek sem volt visszhangja.




Ezt azért lehet pozitívan is értelmezni, vagyis úgy, hogy legalább nem negatív visszhang sem volt, nem?

– Igen, de a csend és a hallgatás beteges állapot, különösen akkor, amikor az egyházunk küldetése-missziója az, hogy beszélnünk és kimondanunk kell, bizonyságot kell tennünk. Nem arra utal a csend, hogy nincs mondanivalónk? Akkor pedig az egyház mint olyan vagy meghalt, vagy nagyon súlyos állapotban van. A levelezőlistán és másutt is felmerülő témák közvetlenül érintették egyházunk létét, működését, a lelkészek szolgálatát.

Domahidi Béla, Mezőbergenye lelkészeDomahidi Béla, Mezőbergenye lelkésze


Szerinted mi áll ennek a többszörösen rétegzett válságnak a hátterében?

Helytálló az a látletet, hogy 1990-ig az erdélyi egyházaknak üldöztetett helyzetben kellett helytállniuk, aminek okán muszáj volt mindenáron összezárni a sorokat, a közösségnek muszáj volt megvédenie magát a diktatúrával szemben, és aki ebből belecsöppen a mindent szabad állapotba, nem tudja kezelni az új helyzetet?


– Két irányról van szó. Az is az egyház működésének a válságtünete, hogy kifele nem nagyon tudunk kommunikálni, de magunk között sem. A kommunikációs zavar a legbelsőbb körben, a leglényegesebb dologban is megmutatkozik. Az igét – amiről azt mondjuk, hogy reánk bízatott – nem tudjuk megszólaltatni, célba juttatni, élővé és aktuálissá tenni a megváltozott történelmi körülmények között.

Ha koncentrikusan képzelem el, a kommunikációs válság a következő körben, a magunk közötti beszélgetés, tanácskozás szférájában is megmutatkozik: hiányzik a beszélgetés. Ennek oka például a bizalmatlanság, melynek hátterében tényleg ott lehetnek régi reflexek, téves beidegződések – vagy pedig a félelem is. Több kollégát hallottam arról beszélni, hogy ha elmondjuk a véleményünket, akkor rákoppintanak az orrunkra. Ezek részben irreális félelmek, régi korokból átmentett életérzések…


mert mostmár nem áll meg este a fekete autó a ház előtt…

…másfelől viszont van reális alapjuk, mert tényleg fenyegettek meg lelkészeket, vagy figyelmeztettek finomabb-durvább módszerekkel arra, hátrányban lesz részük, ha tovább folytatják; lásd például Visky S. Béla úgymond "egyházat becsmérlő és hírnevének ártó" nyilatkozataira adott válaszokat.

Eljött az ideje annak, hogy beszéljünk arról: mi is a helyzet a közöttünk feszülő bizalmatlansággal? Mi is van ezzel a kitapintható félelemmel? Jellemző módon egész másról folyik a beszélgetés az egyházi tanácskozások szüneteiben, mint ami a napirend szerinti, hivatalos beszámolókban elhangzik: a folyosón arról van szó például, hogy ilyen-olyan engedélyek kibocsátását tagadja meg adott esetben középvezetőként az egyházmegye irányítója, az esperes, felső szinten a püspök, vagy ide helyez, oda helyez, ebben vagy abban megakadályoz.

A legkülső körre is jellemző a kommunikációs zavar: kérdés, hogy miként nyilvánul meg az egyház a világban? Nekem is nagy dilemmám az, hogy ezekről a problémákról kell-e nyilvánosság előtt beszélni – mert könnyen a magunk fejére gyűjtjük a parazsat, visszahalljuk a vádat: kiteregettétek a szennyest! Az viszont nem kérdés számomra, hogy lelkészek között nyíltan és őszintén beszélnünk kell arról, hogy problémák vannak, nem vagyunk a helyzet magaslatán.

De ami a nyilvánosságot illeti, küldetését tekintve az egyház kommunikációra predesztinált közösség volt, Jézus is kilépett a világ porondjára és elküldte a tanítványok által az evangéliumot. Sőt az Újszövetségben sem csak a koraegyház dicsőséges tetteiről van szó, hanem a legrégebbről eredő írásokban, a páli levelekben és az Apostolok Cselekedeteiben az ősgyülekezetek problémáiról is – visszaélésekről, vitákról, belső konfliktusokról. Ha pedig ez leíratott, akkor azt jelenti, ország-világnak tudnia kell minderről, és ez a tény bibliai alapon jogosít fel a beszédre.

A megszólalással kapcsolatos fenntartásaim másik oka az, hogy úgy látom, eltorzult a kommunikáció természetes pályaíve az üzenet megfogalmazása és annak értelmezése között.


Mit értesz "természetes pálya" alatt?

– Az egyenes beszédre célzok: Jézus azt mondja, hogy a ti szavatokban legyen az igen igen, és a nem nem, tehát mondjam azt, amit gondolok.

És egyházként is mondjuk azt, amit gondolunk, ne köntörfalazzunk, ne kenetteljes mondatokba fogaljuk azt, amit egyszerűen és közérthetően is meg lehet fogalmazni. Vagyis hagyjuk el a papos malaszttal leöntött nyilatkozatokat. Viszont az üzenet befogadásánál is ott az akadály: értse jól a világ is, amit mondok, ne forgassák ki a szavaim – vagy az egyház nyilatkozatait, önkritikáját; egyébként itt szívesebben használom a 'bűnbánat' kifejezést.


Ha a mostani helyzetre, egyház és politika viszonyára alkalmazzuk azt, amit mondtál, akkor a következőképp fogalmazhatunk: például a Romániai Református Egyház mindkét kerületének vezetői úgy gondolták, igenis jó ügy az europarlamenti választások kapcsán aktívan fellépni, és ezt a gondolatot nyíltan, következetesen ki is mondták. Az ő értelmezésük szerint ez egy teljesen korrekt cselekvéssor volt.

– Én sem feltételezek rosszhiszeműséget: egy szűk kör úgy gondolta, biztosan jót tesz ezzel, s ez a fellépés egyházunk javát szolgálja. Mégiscsak nagyon kérdéses, hogy vajon hozzátartozik-e egy ilyen politikai üzenet megfogalmazása és felvállalása az egyház lényegi sajátosságához? Nem hiszem azt, hogy ez olyan üzenet volt, amit a református egyháznak kellett kimondani.

Azt szoktuk mondani, hogy legfontosabb szempontunk a közösség erősítése, a gyülekezetek építése – én meggyőződésesen hangsúlyozom azt, hogy az egyház a gyülekezetekben él. Ám ez a lépés éppen az ellenkező irányba, a megosztás fele hat – innen a számos belső kritika és visszatetszés, mert ez a lépés felháborodást váltott ki az egyházban is.

A mezőbergenyei templom. A település Marosvásárhelytől 15 km-re északnyugatra fekszik, neve a berkenyefa nevéből származik. 1332-ben Borgene néven említik először. Református temploma 1877-ben épült; régi templomát 1643-ban említik, amely helyett 1789-ben építettek újat. Iskoláját 1605-ben említik először írásos forrásokA mezőbergenyei templom. A település Marosvásárhelytől 15 km-re északnyugatra fekszik, neve a berkenyefa nevéből származik. 1332-ben Borgene néven említik először. Református temploma 1877-ben épült; régi templomát 1643-ban említik, amely helyett 1789-ben építettek újat. Iskoláját 1605-ben említik először írásos források


Gyülekezetekben megfogalmazódott, templombajárók körében hangzott el, hogy ez azért túlzás volt?

– Igen, volt erre példa. Az aláírásgyűjtésről szóló tavaszi körlevelet némi polgári engedetlenséggel élve nem olvastam fel – ez az én bűnöm –, mert úgy gondoltam, nem tartozik a lelkipásztori munkámhoz, de gyülekezeti tagokkal, más gyülekezetbeliekkel, presbiterekkel beszélgetve szóbajött a téma, s ők nem tartották bölcsnek a református egyház ilyetén szerepvállalását.

Rendben van, hogy őszintén és világosan mondjuk ki az üzenetet, de mindig a megváltás evangéliumának feltételével: ez-e az az üzenet, ami reánk bízatott, amit mondanunk kell? Mert ha becsempésszük az emberi ambícióinkat, akkor meghamisíthatjuk az egészet, és nagyon más irányba húzhatjuk az egyház szekerét, mint ahogy azt Isten elvárná.


Nekem az egész folyamatról az volt a benyomásom, hogy a megnyilatkozások során egybemosódott a gyülekezetek és az egyház, illetve a romániai magyarság érdeke.

– Meggyőződésem az, hogy a hitvalló református ember, közösség a magyarság számára is nyereség, mert öntudatos, mert becsületes, mert hívő, mert jellemes, van morális mércéje, amihez igazodik is. A baj az, ha egyházként elsődlegesen a nemzeti érdekek felől indulunk. Igenis, hadd szolgálja természetes módon, anélkül, hogy ezt külön hangsúlyozni kéne a református ember a magyarság ügyét azzal, ahogy él, dolgozik, ahogy a családjára gondot visel, vagy akár ahogy a lelkiismerete szerint szavaz.

De nem hiszem, hogy azzal a felütéssel kéne indítani az igehirdetést, hogy mivel testvérek, magyarok vagyunk...


Hanem inkább mivel?

– Ha már a szavazás témája merül fel, azt érdemes hangsúlyozni, hogy érdemes, fontos lelkiismereti kérdés elmenni voksolni, összefogni, bölcsen meggondolni, mit is teszünk – elvégre Hitler is törvényes választások útján került hatalomra.

De ha valamelyik párt fele akarom terelni a híveim figyelmét, szavazókedvét, akkor azt hiszem, már átléptem az illetékességi körömet, egyszersmind lelkipásztori szolgálatom határait is. Semmiképp sem az az indoklás, hogy azért testvéreim, mert magyarok vagyunk, vagy Isten azt várja tőlünk, hogy erre szavazzunk, hanem a felelősségre hivatkozom, akár keresztényi küldetésünket is hangsúlyozva.


Tényleg, volt-e arra példa, hogy másfelől az RMDSZ próbálta kampányidőszakban szavazatszerzési céllal kihasználni az egyházi szervezet lehetőségeit?

– Szavazásra biztató, a templomban felolvasandó körleveleket kaptunk már korábban többször, hozzátéve, hogy az egyházkerület részéről is szokott érkezni ilyen időszakban egy olyan levél, amelyben a hívek lelkiismeretére hivatkozva emlékeztetnek a szavazás fontosságára olyan pártok, szervezetek mellett, amelyek a leginkább támogatják az egyház érdekeit.


Térjünk vissza az általad vázolt kommunikációs válsághoz. Melyek lennének a kiváltó okok?

– A legbelsőbb körről, az igehirdetés kríziséről sokat írnak a jelenkori teológiai szerzők. Ennek a válságnak vannak objektív okai: az emberek mindenféle benyomásra immunisabbak lettek, mert olyan információdömpingben folyik a mindennapi élet. Vagy gondoljunk az elidegenedésre, melyet nemigen tud megakadályozni az egyház sem – például a fiatalokat sokkal vonzóbb ajánlatok érik, netán a merkantilista-üzleties életfelfogás kihatásaira.

Ám látni kell az önmagunk csődjét is: nem tudjuk aktuálissá tenni az ige mondanivalóját. Nem tudunk lemondani a papos nyelvezetről és viselkedésformáról sem, a jól megszokott és az istentiszteleteken, egyházi rendezvényeken nagy előszeretettel használt "kánaáni nyelvről", pedig már nem talál igazán célba.

A befogadásnak lélektani feltételei is vannak – megteremtésük elmulasztása is minket terhel, vagy ha nincs igazi jó légkör egy-egy gyülekezetben. Azt mondjuk, hogy a gyülekezet családias közösség, amely mindenkit befogad. De ha valaki nem érzi magát otthon benne, már baj van; ha ott él bennünk a visszautasítás és az előítélet, akkor nem mindenki jön szívesen. Az igazi testvéri légkör biztosítása a mi kezünkben van – ha a 'szeretet' szót mondom, akkor érzelgősnek vagy érzelmesnek tűnik ez a mondat.

Nem tartjuk a kezünket a gyülekezet pulzusán, elbeszélünk az emberek feje fölött, nem kongruens az életünk a hirdetett igével: hiába beszélek önzetlenségről, ha lelkészként önző és anyagias ember vagyok. A belső kommunikációs krízis következménye az, hogy egyházunk lelkileg kiürült: mert nincs mondanivalónk, nem tudjuk az embereket megszólítani, és következményként fizikailag is kiüresedés zajlik, üresek vagy jó esetben félig teltek a templomok.



Milyen megoldási javaslatai vannak a kortárs teológiának?

– Például Klaus Douglas Az új reformáció című vitairatával próbál az egyház válságából kiutat keresni. Mindenképp közelebb kell lépni a közösséghez, több embert kéne bevonni a gyülekezetek életébe, leépíteni a lelkész és nem lelkész közti válaszfalat, az egyház dolgait közös üggyé tenni, hogy mindez ne egyszemélyes feladat – ahogy ő mondja, one man show – legyen, hanem mint egy jól megszervezett családban, mindenki kapjon szerepet.

És az igét azért kell más nyelven hirdetni – noha az üzenet mindig ugyanaz –, mert ezáltal válik élővé a megszólítás folyamata. Úgy kell ezt tennem, hogy rezonáljon rá az én és a hallgatóságom lelke is. Viszont ha középkori nyelven hirdetek valamit, akkor hallgatóim nyilvánvalóan nem azt érzik, nekik szándékszom valamit mondani, hanem inkább azt, hogy szórakoztatni akarom őket.


Tényleg ez az avíttas nyelvezet lenne a legfőbb akadály?

– Lehet, hogy nem a legfontosabb, de ez is válságtényező. Enélkül a "kánaáni nyelvezet" nélkül közvetlenebb lenne a nyelvezet, nagyobb eséllyel fogadhatnák be a hallgatók.


Nem biztos, hogy az a szeretetteljes légkör, ami működik tíz vagy száz ember között, az létrejön ezres nagyságú csoportok esetében. Tehát a kisközösségek felé kéne elmozdulnia a református egyháznak?

– Nyilván egy hatszáz-hétszáz fős gyülekezetben távolról sem valósul meg ez a modell, s nagyobb közösségben még inkább szóródnak az igények, elvárások, még több az egymás közti súrlódás. Douglas az említett kötetben a gyülekezeten belüli kisközösségek szerveződését szorgalmazza, például az ún. családi bibliaórák létrehozását – ha ezek aktív, élő cellákká válnak, akkor könnyebb integrálni őket a gyülekezet egységébe. Persze a családmodellt egy ötezres lélekszámú, városi gyülekezet mindennapi élete esetében még kimondani is elég nehéz.


Amúgy több lelkésztől hallottam, hogy a 600-700 fős közösség az, amit egy ember képes megismerni és átlátni, s ilyen értelemben abszurdum is 5000 fős gyülekezeteket gondozni. Ha jól tudom, adminisztratív okai vannak annak, hogy ilyen esetben nem osztják fel a közösségeket.

– Ez inkább személyes okokra vezethető vissza, melyet adminisztratív eszközökkel álcáznak. Egyházi törvénykönyvünk ki is mondja, hogy egy bizonyos többezres plafon fölött kötelező több, kisebb gyülekezetet létrehozni...


… és akkor papíron a gyülekezet létszáma sosem haladja meg ezt a bizonyos létszámot.

– A felosztás elmaradásának azért anyagi okai is vannak: súlyos kérdés, hogy az új közösségnek nincs istentiszteleti helye, új lelkészi állást kell létrehozni és így tovább. De megérné mindezeket az áldozatokat meghozni! Sokszor kimondjuk, mennyire sajnáljuk a szórványokat, s nyilván az ott élő, pár megmaradt magyart is becsületesen szolgálni kell, el kell kísérni az utolsó útjára.

De igazából tömegeket városokban veszítünk. S nincs erre a helyzetre, illetve a jövőre figyelve kidolgozott stratégiánk: például hogy nézzen ki a református egyház tíz-húsz év múlva Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, általában a nagyvárosokban?

Ha valaki erre rákérdezne az illetékes lelkészeknél, espereseknél, hanyatt vágódnának. Az ideális megoldás az lenne – nem biztos, hogy könnyen kivitelezhető – hogy ezer, maximum kétezer fős közösségek jöjjenek létre, és ha már elérik a felső határt, akkor két lelkész dolgozzék ott.

Kicsit statikus az egyházszemléletünk, ez is a megkövesedésnek és az intézményesedésünknek a jele. Sínen van a vonat – halad, vagy sem, az még vita tárgya – de nem megyünk elébe a változásnak. A váltást rendszerint a történelem kényszeríti ki belőlünk, gyülekezetek néptelenednek el, s akkor felszámolódik az illető lelkészi állás.

S ott vannak a nagylétszámú városi gyülekezetek, ahol lennének feladatok bőven – az aratnivaló sok, a munkás kevés, mondja Jézus –, de az állások száma adott, pedig plusz gondok is adódnak, kezdve a hajléktalanoktól a kórházi lelkigondozáson keresztül a drogfüggőkig.


Tehát a válság másik fő oka a bemerevedett hierarchia?

– Én inkább intézményesülésről, a hivatallá válásról beszélek. Az emberek az egyháztól valami más hangot várnak. S ha azzal találják szembe magukat, hogy ez is egy olyan intézmény, mint az összes többi – itt is megállapított díjszabások vannak, törvények, melyeket persze demokratikusan hozunk meg és a presbitériumokkal íratunk alá – akkor ez óhatatlanul kiábránduláshoz vezet.

Nyilván, az egyház sem a levegőből él, de az anyagiakat másként, adakozás révén kéne megoldani. Az egyházat a keretfeltételek kényszerű módon, félig-meddig intézménnyé teszik, de az emberek spiritualitást várnak, mely nem tartja annyira tiszteletben ezeket a határokat. A fenti példára visszautalva: ha egy gyülekezetben két lelkész dolgozik, de a közösség még kettőre – vagy gyülekezeti munkásra – tartana igényt, mert működik a lelkiség, akkor ezt tehesse meg.


Azt állítod, hogy a jelenlegi egyházszervezet nagysága, súlya messze túlhaladta azt a szintet, ami az egyház működésének karbantartásához minimálisan szükséges lenne?

– Egyértelműen így látom. Már gyülekezeti szinten is azt látom, túlságosan hivatallá és hivatalossá lettünk, s ha én hivatalnokként szólítom meg a híveimet, akkor rögtön megteremtem azt a distanciát, melyben ő idegennek, és nem testvérnek érzi magát. (Az egyházi testületek rövid bemutatóját lásd az interjú végén – a szerk.)

Ha már az egyházszervezetről beszélünk, "felsőbb szinteket" említeni evangélium- és hitvallásellenes, igaz? Az ige pontosan a különbözőségek eltörléséről beszél: nincs zsidó, nincs görög, nincs nő meg férfi, nincs lelkész és nem lelkész, nincs püspök és nem püspök – szerintem ez a sor nyitott, nyugodtan folytatható –, és ehhez képest tudjuk, hogy mindez van, ezek a ranglétrák adottak, sőt még teológiailag is megpróbáljuk aládúcolni a jelenlegi helyzetet.

A másik körben jelentkező bizalmatlanság, a félelem légköre jórészt annak tudható be, hogy ahol struktúra van, ott hatalom is van, ami sajnos hatalomgyakorlással jár. Ha egy tisztség potenciálisan a visszaélés veszélyét hordozza magában, akkor meggondolandó az átminősítése, vagy az, hogy létezzen-e egyáltalán.

Ószövetségi példa: Éli Izráel főpapja, mikor Isten éppen a gyermek Sámuelhez szól, s Éli elismeri ezt a tényt, nem azt mondja, hogy kuss, fiam, te még kiskorú vagy. Íme, a gyereknek ugyanannyi joga van, mint a ranglétra felső fokán álló vezetőnek. Én ezt tartanám biblikusnak, normálisnak a mostani egyház vonatkozásában. Persze, nem szabad általánosítani, hiszen vannak szeretetteljes, nagylelkű egyházi főemberek is, de sajnos ellenpéldával is találkozunk.


A különbözőségek eltörléséről szóló üzenet mind a mai napig mit sem veszített a radikalizmusából. Miként lehet ezt kezelni?

– Ez az egyik ellentmondásossága a mi egyházi életünknek: azok a szavak elhangzanak prédikációkban, szervezeti közgyűlési beszámolókban is, hogy egymásnak testvérei vagyunk, csak aztán minden megy tovább a régiben.

Azt hiszem, nagyot nézne a hivatalában ülő lelkész, esperes vagy püspök, ha benyitna hozzá János bácsi valamelyik vidéki gyülekezetből, és azt mondaná: márpedig lelkész, esperes, püspök atyámfia, én úgy gondolom, hogy itt nem az evangélium szerint jártatok el, gondoljátok meg, és tartsatok bűnbánatot. Hogy ez ennyire nevetségesnek és hihetetlennek tűnik, éppen azt mutatja, hogy milyen nagy a diszkrepancia az elvek és a valóság között még az egyházban is.

Nem vagyok forradalmár, sem különösebben bátor kiállású ember, de a tisztségek lebontásának folyamatában hasznosnak tartanám, ha egyházvezetői tisztséget csak egy mandátumra lehessen megszerezni, mert akkor funkcióba kerülve nem lehetne az időt a saját hatalmi kör és a második megbízatás megszerzésével tölteni, másrészt így elejét lehetne venni a leváltottak sértett csalódottságának.

Továbbá nyugati protestáns egyházakban nincs sem esperesi, sem püspöki szint – helyettük egyeztető szerepű moderátorok vannak.

Az egyház gyülekezetekben él: nincs ennél magasabb szervezeti forma, így volt ez az újszövetségben is. Viszont szükség van a közösségek társulására, s a hitvallási egységet a zsinat valósítaná meg, mely a gyülekezetek hitben érett delegáltjaiból állna össze. Itt most nem egy formalitásként letudott választást képzelek el, hanem valamilyen lelki delegációt – az én tudatomban az óegyházi zsinatok tanácskozásai szerepelnek, ahol nem a szavazás volt a lényeges.

A gyülekezeteknak adminisztratív szempontból is muszáj társulniuk, de ezt a feladatot elláthatná egy szűkre szabott jogkörrel rendelkező, adminisztratív vezető.


Ez az elképzelés azzal kritizálható, hogy nagyon nehéz más módszerrel kiválasztani e tanácskozó zsinat tagjait, mint választással.

Talán a konszenzusos döntéshozatal demokratikus játékszabálya lehet a megoldás, ahol a felek addig érvelnek, míg meggyőzik egymást. A folyamat időigényes, de legalább a végén mindenki elégedetten távozik, eltűnik a különbség többség és kisebbség között.


– Ez a módszer nyilvánvalóan nagyobb energiabefektetést igényel, de az utólagosan gerjedő viták kikapcsolásával több az áldása.

A szavazásos választás legfőbb veszélye az előkészítetlenség, mikor az emberek – szabadon, befolyásmentesen, de reflexszerűen – olyan döntéseket hoznak, melyeknek nem tudják felmérni a következményeit, mert ehhez nem biztosítják számukra a tudásbeli, információs hátteret. A református egyházban is sokszor tapasztalható ez a dilettantizmus: akár közgyűléseken, a kézfelemeléses "látható többség" technikájával élve.

A konszenzusos döntéshozatalnak viszont pont az a bizalom a feltétele, ami hiányzik. Bizalom hiányában ugyanis csak hamis egyetértést lehet elérni olyan alapon, hogy a hatalom egyneműsíti a gondolkodást.

És ezért volna fontos a gyülekezetekből kiindulva minél inkább kiszélesíteni a diskurzus mezejét: itt nemcsak gyülekezeti tagokra gondolok, ugyanis számos lelkész érzi úgy, hogy egyáltalán nem tartanak igényt a véleményére, ígyhát inkább visszavonul a maga sündisznóállásába, s elhallgat.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS