2019. szeptember 17. keddZsófia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

TGM: Képek Gyurcsány falán

Tamás Gáspár Miklós 2007. szeptember 17. 15:02, utolsó frissítés: 14:59

"Gyurcsány Ferenc rövid tündöklése és #b#hosszú bukása#/b# vezetett oda, hogy a miniszterelnök ma már nem az ország vezetője, hanem bűnbak." #b#Tamás Gáspár Miklós#/b# esszéjét az őszödi beszéd kiszivárogtatásának egyéves apropójára közöljük.





Valamelyik lapban láttam a fényképet Gyurcsány Ferenc miniszterelnökről, a Magyar Szocialista Párt elnökéről. A háta mögött Bibó István és Kassák Lajos fotója látszott. A mindenségit – gondoltam –, ezt megírom. A kitűnő újságíró, akinek ezt megemlítettem, kinyomozta, hogy Gyurcsány Ferenc pártelnöki dolgozószobájának falán nemcsak ez a kettő található, hanem összesen nyolc, azaz: Kossuth Lajos, Ady Endre, Szabó Ervin, Kassák Lajos, József Attila, Bibó István, Kéthly Anna, Nagy Imre. A liberális Kossuth mellett hét szocialista, ebből öt marxista, kettő – Ady és Bibó – nem. Ilyen gyönyörű arcképgaléria még nem ékesítette magyar kormányfő dolgozószobáját.

Kossuth és Nagy Imre kivételével egyiküknek se volt soha valóságos hatalma. E két nagy államférfi kivételével egyikük politikai preferenciái se érvényesültek soha. Csak Nagy Imre volt közöttük a szó történeti értelmében végig "kommunista" – József Attila csak egy darabig, aztán baloldali szociáldemokrata lett –, de ezt Nagy Imre "kommunisták" általi meggyilkoltatása, azt hiszem, semlegesíti. Egymással se könnyen férnek össze. A legnehezebben persze Kossuth illik ide, akit a forradalom elsinkófálásával vádolt főművében Szabó Ervin (és – implicite – Ady). Szám szerint a legtöbben – négyen – álltak a szociáldemokrácia baloldalán: Szabó, Kassák, József, Kéthly. Bibó és Nagy Imre politikai írásainak terjedelmes korpuszában erről a hagyományról szó sem esik.


Közös bennük:


mind a nyolcan forradalmárok voltak. Még Kossuth Lajost se véve egészen ki, mindannyiuknak súlyos kételyeik voltak a polgári liberalizmussal és a polgári demokráciával szemben – Szabó Ervin és Kassák egyenesen gyűlölte az effélét –, természetesen mind a hét szocialista esküdt ellensége volt a kapitalizmusnak. A nyolcból hét – itt Kéthly Anna a kivétel – ellenfele volt az ún. "nyugati orientációnak", híve viszont a kelet-európai népek összefogásának, kezdve az idős Kossuth Lajossal.

(Jókó Csaba karikatúrája)(Jókó Csaba karikatúrája)

Gyönyörű arcképcsarnok, írtam az imént, ám persze az üzenete éppen az ellenkezője Gyurcsány Ferenc politikájának, érzülete az ellenkezője a forradalmat (mint olyant) lebecsülő, március 15-ei Gyurcsány–beszédnek, nem beszélve arról a Gyurcsányról, akinek a politikai eszményképe – egyik meghökkentő nyilatkozata szerint – bethleni gróf Bethlen István, aki a fölsorolt nyolc ember eszméinek hatásos és ügyes eltiprója volt a maga idején, s aki épp úgy a "hazugság" ideáltipikus megtestesítője volt Bibó életmunkájában, mint dr. szegedi és borosjenői gróf Tisza István az Adyéban. (Kettejük "ideáját" persze Szekfű köti össze és teszi eggyé.)

Mi az ördögöt gondolhatott Gyurcsány Ferenc, amikor ezt a nyolc fényképet fölaggatta (vagy fölaggattatta) a falára?

A válasz erre Gyurcsány Ferenc egész pályafutásának elemzésében rejlik. Ez a pályafutás a kívülálló, a föltörekvő plebejus dacreakcióinak, önmagát vállaló gőgjének és a följebbvalókhoz, elöljárókhoz való asszimilációs vágyának az egyedülálló keveréke. Gyurcsány először is bebizonyította, hogy a majdnem lumpenproletár sorból föl tud törni, diplomát és fontos tisztséget szerez. Másodszor: bebizonyította, hogy a sikerét lehetővé tévő rendszernek és az őt fölemelő politikai szervezetnek (a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek) a ballasztjától megszabadulva, ismét a semmiből elindulva az új rendszer jelképei – a sikeres, dúsgazdag üzletemberek – közé, megint az élre tud kerülni. Harmadszor: bebizonyította, hogy a közélettől távol álló nagytőkésként, újra csak kívülről, be tud törni a politikába, s megszédítve és elszédítve vetélytársait, képes – csellel, furfanggal, okossággal – szert tenni a főhatalomra, a végrehajtó hatalom feje lesz és a legnagyobb, legbonyolultabb, a legtöbb szenvedélyt kiváltó magyarországi párt elnöke.


De ez nem elég:

a többszörös osztályárulás közben hűségét is bizonyítani akarja. A KISZ-ben reformer, következetlen, lojális lázadó: sikerember, de megzabolázhatatlan proligyerek, nem holmi apparatcsik. A rendszerváltás – felőle nézve: a rendszer bukása – után apolitikus újgazdagnak látszik, de közben beházasodik a régi bolsevik főnemességbe. A tőkés rendszer magyarországi vezetője lesz, de közben ad rá, hogy baloldaliságát hangsúlyozza, hogy nem felejti el "a pápai gyerek" nyomorát, megalázottságát, zavarát, sértődöttségét. Balra viszi a szocialista pártot, viszonylagosan "baloldali", "népbarát" választási kampány után szerzi meg újra a miniszterelnöki tisztséget. Be akarja bizonyítani, hogy volt KISZ-funkcionárius létére igaz modern demokrata tud lenni, s evvel azt is, hogy a pártállam volt apparátusa nem áll gazemberekből, mai teljesítménye alapján igenis rehabilitálható. Ne horgasszuk le a fejünket, elég a szégyenből, elég a bűntudatból – üzeni Gyurcsány körülbelül egymillió embernek.

Szemben vetélytársaival, van annyi történeti–társadalmi intuíciója, hogy megérezze, melyik is voltaképpen a kései modernség igazi arisztokráciája.

Ez – első renden persze a huszadik században, s már nem sokáig! – a baloldali értelmiség.

Arisztokráciát mondok, és nem uralkodó osztályt. A korai kapitalizmusban is a burzsoázia volt az uralkodó osztály, de a szimbolikus szférában sokáig a főrendeké volt a főség. A burzsoázia politikai hatalma soha nem volt szilárd a történelemben. Gondoljuk meg: 1944-ben a Chorinokat, báró Kornfeldeket, báró Ullmannokat, a honi kapitalizmus legfontosabb alakjait, látszólag a politikai rendszernek is tartópilléreit, Horthy és Bethlen támogatóit a legsimábban ki lehetett forgatni a vagyonukból és kizsuppolni az országból anélkül, hogy a rendszer megrezdült volna. Próbálták volna meg ugyanezt a hitbizományokkal, a holtkézi vagy káptalani birtokokkal.


A modern nyugati kapitalizmusban

a szimbolikus szféra majdnem annyira fontos, mint a közjogi-politikai és a gazdasági hatalom vagy befolyás, hiszen a kapitalizmust (a minden osztálytársadalomra jellemző intézményes kényszernek a piaci szabadság miatti csökkenése folytán) elsősorban a tág értelemben vett kultúra tartja össze mint "társadalmat". Amint ezt a konzervatívok is elismerik, a kapitalizmus kultúrája mindig "az ellenfél kultúrája" (adversary culture: Lionel Trilling, Daniel Bell fogalma), lényege szerint szocialista – csak 1989 után lett mindenütt túlnyomórészt rendszerhű (liberális), ezért lassan el is veszti a jelentőségét. Az ellenfél kultúrája nélkülözhetetlen volt a tőkés rendszerben, kiirtása – mint a fasiszta, náci és a rokon "szellemiségű", tekintélyelvű rendszerekben – katasztrófához vezetett, nem utolsósorban a rendszer számára.

Mivel a volt szovjet tömb országaiban az arisztokrácia befolyását (már ahol volt) szétzúzták, az antikapitalista ellenkultúra nem nagyon alakulhatott ki (természetesen), a baloldali értelmiség habitusa és pozíciója kétértelműbb és bizonytalanabb volt, establishment– és rendszerellenes mivolta 1989 után rendszertámogató, "államfönntartó", staastragend vonásokkal dúsult föl. Így lehet a nálunk – pontatlanul – liberálisnak nevezett értelmiség egyszerre a többség által (tegyük hozzá, tévesen) "deviáns"–nak tartott ilyen–olyan kisebbségek támogatója, védelmezője és az "improduktív" csoportok, enklávék, szubkultúrák kirekesztését okozó kései kapitalizmus híve. Egyszerre.

Az ancien régime, a "bolsevista" ci-devant nómenklatúra szociokulturális stigmáitól megszabadult Gyurcsány, elsőként az "utódpárt" vezetői közül, megszerezte "az ellenfél kultúrájának", az újbaloldaliból és ellenzéki ellenállóból, az ancien régime hipermodernista, majd posztmodernista ellenzékéből nagyrészt polgári liberálissá vált értelmiségnek a bizalmát. Ez elképesztő fegyvertény – hiszen közben ennek az értelmiségnek "az adekvát osztálypártja", az SZDSZ ugyanezt a támogatást elvesztette, illetve csak mint Gyurcsány "másik pártja" tartotta meg (annyira, amennyire). A korábbi kormányoknak lehetett hatalmuk, de – mivel a kapitalista társadalmak összetartó ereje a "kék vér" és az államegyház tekintélye nélkül csak a kultúra lehet – nem volt legitimációs erejük és fényük. (Ez nem tévesztendő össze a népszerűséggel: a legitimációs erő több és kevesebb ennél.)


Ámde hiába rendszertámogató újabban a kelet-közép-európai, exbaloldali értelmiség

(ez regionális sajátosság, legalábbis ebben a hihetetlen mértékben), a múltja és a habitusa establishment– és rendszerellenes, tekintélyellenes, államellenes. (Ezért vált ez a habitus e tartalmak összelappadásával együtt rémületesen üressé.) Ezért kell a mai magyarországi tőkés rendszer legfőbb vezetőjének hét szocialista, ebből öt engesztelhetetlen marxista arcképét kifüggesztenie a dolgozószobájában, hiszen "az ellenfél kultúrája" által kisugárzott legitimációs erőt, fényt, ragyogást, "aurát" nem nélkülözheti – miközben tudnia kell (bár soha ne becsüljük alá Gyurcsány bámulatos öncsalási képességeit), hogy a hét szocialista, az öt marxista gyűlölné, mai követőik pedig gyűlölik is azt a rendszert, amelyet irányít s amelynek ő a legfőbb reprezentánsa.

Így aztán Gyurcsány bukásával – hiszen Gyurcsány az őszödi beszéd kiszivárogtatása és a 2006. őszi tüntetések brutális szétverése óta már bukott ember – az ún. balliberális értelmiség is megbukott, mert a rendszertámogató valóság és a zendülő, antiautoritárius (ideológiai) gesztusrendszer párhuzamos fönntartása nem volt többé lehetséges. Ez az értelmiség most pártjára kelt a mindenkori hatalom mindenkori fő eszközeinek – a megtévesztésnek és az erőszaknak –, ezért a történelem fölöttivé stilizált "ellenzéki" imázs (legalábbis Magyarországon) egyszer s mindenkorra szertefoszlott.

A Gyurcsány üstökösszerű fölemelkedésével és hullócsillagszerű zuhanásával kapcsolatos népi mítoszok középponti eleme "a hazugság". Ennek a merituma bizonytalan. Az tény, hogy a politikájában beállott változást eltitkolta a választók (sőt: a saját pártja) elől (s ennyiben aktívan és tudatosan megtévesztette őket), de hogy ezt sokkal előre kitervelte volna, abban kételkedem. Sokkal valószínűbb, hogy ez az egyszerre gőgös és hiú (ez a két tulajdonság általában ellentétes) pávakakas egyszerűen kénytelen volt megváltoztatni a politikáját, de mivel azt nem bírná elismerni, hogy olyasmit tett, ami ellenkezik a szabad akaratával, hogy valaki vagy valami rákényszerítette valamire, inkább azt hazudja, hogy mindig is ezt akarta, tehát azt hazudja, hogy hazudott.


Márpedig – akár "tudta" előre, akár nem –

politikája megváltoztatására, a pénzügyi ortodoxia dogmáihoz való visszakanyarodásra, a dolgozók (ide tartoznak a volt és a jövendő dolgozók, a nyugdíjasok és a diákok is) életszínvonala elleni támadásra, a szociális ellátórendszerek és a honpolgárok önfönntartását és kommunikációját (vasút, posta, energia, egészségügy, szociális intézmények, iskolák) biztosító állami intézmények szétbontására kényszerítette a Gyurcsány-kormányt a nemzetközi tőke intézményrendszere – nyílt és nyilvános nyomásgyakorlással – teljes összhangban a nemzeti tőke érdekképviseleteivel. Utódait épp így fogja majd kényszeríteni – csak ezeket az utódokat már nem fogják nyomasztani az elviselhetetlen politikai válság tehertételei.

Mindennek láthatólag semmi köze Gyurcsány személyes preferenciáihoz; Gyurcsány számára – igazi modern polgári politikus módjára – a szimbolikus szféra a fontos (ennek a mély megértése tette lehetővé első, ma már persze feledett sikereit, diadalait), és pont ebben a szférában érte a tragikus fordulat. Az a fordulat ugyanis, amely nem annak köszönhető, hogy hatalomra kerülve megszegte választási ígéreteit – ez sajnos banális és mindennapos mindenütt, habár vannak ritka kivételek, igaz, Magyarországon ilyen kivételek még soha nem voltak –, hanem annak, hogy beismerte: hazudott. Az ebben a beismerésben (vagy mérhetetlen retorikai túlzásban, amelynek a valószínű oka a személyes autonómia illúziójának a megőrzési szándéka, a valóság elhessegetése) rejlő hübrisz, a magát a többieknél többre tartó ember gőgje váltotta ki az eget rengető fölháborodást és a súlyos összecsapásokba torkolló zavargásokat. A hazugokat, akik azt hazudják, hogy nem hazudtak, nem bünteti a közvélemény, hiszen ez triviális, mindenki ezt teszi szüntelen – ám azt, hogy valaki azt állítja (vagy azt hazudja), hogy hazudott, már nem bocsátja meg.


Ebben van méltányolható elem.

Az, aki azt mondja, hogy hazudott és mégis azt várja el, hogy úgy bánjanak vele, mintha őszinte lett volna, az nem veti alá magát – még képmutató módon se – az ún. erkölcsi világrendnek, amellyel mindenki kiegyezik, tehát azt sugallja (vö. minden nagy dráma összes bukásra ítélt tragikus hősével), hogy neki szabad, ami másnak nem, hogy neki meg kell bocsátani azt, amit másnak nem, sőt. Őt meg kell dicsérni azért, amiért másokat elmarasztalnak (ez utóbbi szolgálatot a "balliberális" értelmiség – őszinte vonzalomból, nem hatalmi vagy anyagi érdekből, mint a Magyar Nemzet értetlen publicistái állítják olykor – megtette). Ezt az egyenlők demokráciája nem fogadhatja el.

(Léphaft Pál karikatúrája)(Léphaft Pál karikatúrája)


A képmutató ("én álszent olvasóm [hypocrite lecteur], képmásom, bús fivérem" – írta Baudelaire) olyan, mint mindenki. Én soha nem hazudtam – mondja Orbán Viktor, akár minden átlagember. Ez ismerős. Mindenki ezt mondja, tehát az összes hazug is. Talán nem tudunk fölnőni az ún. erkölcsi világrendhez, de elismerjük. Mint mindenki. Ha meg hát – esendő emberek lévén – vétkezünk, akkor majd meggyónjuk (titokban!), oszt' jó napot.

Nem a hazugság ellen tiltakoznak az emberek – mindenki folyton hazudik –, hanem a hübrisz ellen. Ez még akkor is bántaná a közvéleményt, ha a vétkét pimaszul az arcukba vágó vezető politikája nem volna ellentétes a nép érdekeivel, eszméivel és érzékenységével. De hát az.


Gyurcsány Ferenc

– kétségkívül a legérdekesebb vezető magyar politikus az utóbbi fél évszázadban, aki még ma is, rettenetes bűnei ellenére, többet ér, mint politikus ellenfelei együttvéve – rövid tündöklése és hosszú bukása vezetett oda, hogy a miniszterelnök ma már nem az ország vezetője, hanem bűnbak.

Míg alapjában már megunt riválisa, Orbán – nem saját magának, hanem Gyurcsánynak köszönhetően – fürdik a nép szeretetében, ostobácska könyve meg a bestseller–listák élén szerepel, Gyurcsány Ferenc, az MSZP elnöke, a kormány vezetője a közvélemény többségének szemében minden rossz kútfeje. A többség úgy érzi, hogy avégett, hogy bűneinktől – önzés, igazságtalanság, egyenlőtlenség, hamisság – megszabaduljunk, Gyurcsányt el kell pusztítani. Ezt kevesen gondolják szó szerint, bár nem is tudom. Ilyen gyűlölet soha nem volt még politikai vezető ellen, pláne ilyen hosszan – nincs nyoma, hogy Szálasit vagy Rákosit ennyire és ennyien gyűlölték volna, pedig hát Gyurcsány nem diktátor és nem tömeggyilkos, hanem gyönge kezű, következetlen és balszerencsés, ám alapvetően liberális politikus.

Különösnek tetszhet, pedig logikus, hogy éppen kiátkozottságából merít most erőt. Gyurcsány – minden elképesztő mutatványa és hihetetlen személyes teljesítménye ellenére – bizonytalan ember, aki a bámulatos önhittség és a gyötrő önbizalomhiány végletei között hányódik, innen (is) az emésztő szeretetvágy (ebben Bill Clintonra, egy másik "sokra vittem" szegény fiúra hasonlít föltűnően), az elapadhatatlan szükséglet a dicséretre, elismerésre, helyeslésre. (Ez nincs meg Orbánban, ezért is érzi mindenki, még azok is, akik kedvelik vagy tisztelik, hogy Orbán hideg ember. Mindegy neki, mit gondolnak róla. Oderint, dum metuant, gyűlölhetnek, csak féljenek.) Gyurcsánynál ennek az elismerésnek a démoni visszája a csaknem össznépi gyűlölet, amelyet magára vont.


Ez az ő nagy – és a legutolsó – esélye.

Ugyanis a politikája (de voltaképpen a hübrisze) elleni tömeges tiltakozást a kezébe vette a posztfasiszta szélsőjobboldal, amelyet Orbán Viktor már nem szelídíthet meg és törhet össze olyan könnyen, ahogyan tönkretette a kisgazdákat, a MIÉP–et (de a régi MDF–et és a régi, a voltaképpeni KDNP–t is), már csak élettani okokból sem: a mostani szélsőjobboldal irányítói nem vénülő cinikusok, hanem fanatikus, könyörtelen és tudatlan fiatalok.

A posztfasiszta, kriptohungarista stb. szélsőjobboldal önmagában is épp elég undorító, de ez nem minden. Amit a tesztoszterontól és adrenalintól begőzölt (stilizált) keretlegények és pártszolgálatosok művelnek, föltár valamit, ami csakugyan ijesztő.

Nem szívesen rémítgetem az olvasót, s adja Isten, hogy tévedjek, de az a benyomás keletkezhetik, hogy hiába erőszakoskodott, ölt és cenzúrázott az 1989 előtti, ún. "kommunista" rendszer, hiába teremtett egyéni szabadságjogokat, pluralizmust, világi államot és "nyitottságot" a rendszerváltás, a fölszín alól változatlanul bukkannak föl a Horthy–korszak – a maga idejében, ne feledjük, fölöttébb népszerűtlen Horthy–rendszer – "uralkodó eszméi" (összefoglalásuk megtalálható a néhai dr. Juhász Gyula akadémikus sajnálatosan elfeledett remekművében), mintha ez volna Magyarország "természetes" világnézete. Sovinizmus, irredentizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet, nőgyűlölet, tekintélyelvűség, klerikalizmus, paranoid "történeti" legendák, politikai passzivitás, szolgalelkűség – párosulva a finomabb lelkeket sikolyra késztető rossz ízléssel, a Gyóni Gézákkal, Pekár Gyulákkal, Mécs Lászlókkal, Stróbl Alajosokkal, Wass Albertekkel, svábhegyi székely himnuszokkal, pruszlikokkal, vitézekkel, leventékkel, álmáltai állovagokkal, címzetes kanonokokkal, nemesi bálokkal és zászlóanyákkal. Igazolva érezhetik magukat a régi sztálinisták.

1988-ban, a nagy tüntetések idején állított meg az utcán egy galambősz régi elvtárs, aki azt mondta nekem: "fiatalember, maguk azt hiszik, mint mi is 1945-ben, hogy itt demokrácia lesz; hát egy nagy frászt lesz; vagy maguk is bevezetik a diktatúrát, vagy jön a fasizmus". Ezek a régi elvtársak most persze triumfálnak, aminél keserűbb élményem aligha lehet.


Ha egyszer már Gyurcsány Ferencnek az nem sikerült,

hogy ő legyen az összmagyarság imádott Fletója, ha már soha többé ebben az életben nem sétálhat az utcán testőrök nélkül, ha ad valamit a testi épségére, akkor még mindig lehet az antifasiszta kisebbségnek, a "progresszió" kicsiny, modernista elitcsapatának a mártíromságra fölkészült vezére – itt a Gyurcsánnyal együtt megbukott szociálliberális értelmiség is új föladatra, új küldetésre lelhet, s még a látszatokat is megmentheti – , és a politikai polarizáció beteges módszertanát követve legalább a nemes ügy nemesen vesztes hősének a szerepében vonulhat be a történelemkönyvekbe.

Nagyon sajnálom, de már előre meg kell vonnom tőle ezt a glóriát. Hiszen éppen ő volt az, aki a baloldaliságot kisajátítva a neoliberális-neokonzervatív offenzívával szembeni ellenállás dicsőségét átengedte a szélsőjobboldalnak. Az, hogy ma Magyarországon a "baloldali" azt jelenti, hogy "kétes hírű, Amerika-barát milliárdos", nem kizárólag a gátlástalan és lelkiismeretlen jobboldali propagandának köszönhető, bár ebből aztán igazán nincs hiány. Az, hogy ma – az önsorsrontó szociálliberális sajtónak is köszönhetően – Orbán Viktor tűnhet föl holmi "baloldali" törekvések autentikus, hiteles képviselőjének (avval talán, hogy meghirdette a milliomosok osztályharcát a milliárdosok ellen? ), bizony mindenekelőtt a Magyar Szocialista Párt vezérkarának (amelyet Gyurcsánynak, a várakozások ellenére, egyáltalán nem sikerült átalakítania) köszönhető, amely Gyurcsány I és Gyurcsány II – egymással szögesen, sarkosan ellenkező – politikáját ugyanavval a lelkesedéssel követte, ma pedig már (félelmében) egyre gyakrabban kifelé kacsingat.


Az, hogy a fordista kapitalizmus

("jóléti állam", "a bőség társadalma", "fogyasztói társadalom", "ipari társadalom", "újraelosztó etatizmus", "a kereslet serkentése", "hosszú távon mind meghalunk", "kurtább munkanap/munkahét", "magasabb fizetés", "ingyenes közszolgáltatások", "beleszólási jog a munkahelyeken", "szociális bérlakás") és a posztfordista kapitalizmus ("kínálati oldal", "monetarizmus", "neokonzervatív [ellen]forradalom", "immateriális munka", "tudásalapú társadalom", "információs korszak", "államtalanítás", "globalizáció", outsourcing, downsizing, "ingatlantulajdon, családi ház elterjesztése jelzálogkölcsönnel", "tömegközlekedés helyett személygépkocsi") pusztán történeti szekvenciája (időbeli egymásra következése) mint a Szocializmus és a Kapitalizmus ellentéte tűnik föl a "tucatliberális" publicisztikában – és az ezt szolgaian követő jobboldali–szélsőjobboldali közírászatban –, semmit nem változtat azon, hogy erősödik a munka tőkének való formális alávetése, hogy a profit növelésének fő módja továbbra is egyrészt a technika fejlesztése révén a munkaintenzitás fokozása, másrészt az egy főre eső munkaidő növelése. Egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet. Az embert nyomorító munkából való kirekesztettséget pedig többé nem enyhítik állami beavatkozással, hanem büntetik, mint a dologházak régi szép korában. Azon itt senki se akar változtatni, hogy a harmóniára és stabilitásra törekvő régi kapitalizmustól haladunk a teljesen destruktív, öngyilkos kapitalizmus felé.

A szociáldemokrácia a fordista korszak régimódi kapitalizmusának a humanizálását akarta. Ezt már Marx látta másfél évszázaddal ezelőtt:

"A szociáldemokrácia sajátságos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus–republikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendszabályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire fölcicomázza is magát ez a cél többé–kevésbé forradalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demokratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztályérdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy fölszabadulásának különös föltételei azok az általános föltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését." (MEM, 8, 1962, 131.)


Ez a hagyományos szociáldemokrácia

– egyáltalán nem gonoszságból vagy elvei szubjektíve átérzett föladása miatt – már 1914 augusztusától nyíltan (és jóval előbb burkoltan és ténylegesen) az "osztályárulás" útjára lépett. (Amint Karl Korsch kifejtette: Rosa Luxemburg naiv volt, és Eduard Bernstein írta le helyesen és pontosan azt, ami a szociáldemokrácia valójában, és nem azt, aminek a szociáldemokráciának lennie kellene; ezt, nota bene, Lenin és Kautsky későbbi konfliktusáról is elmondhatjuk.) Ezen az úton követték a "kommunista" pártok, és most azok a szervezetek is, amelyek romjaikon létrejöttek – mint pl. a Rifondazione Comunista vagy a két indiai KP –, mondhatni elkerülhetetlenül. Elkerülhetetlenül, mert a különféle neveken (szocialista, kommunista, "munkás" stb.) működő szociáldemokrata pártok a fordista nagyipar és jóléti állam eszközei voltak. Ez ellen (a "jóléti" kapitalizmus ellen) csak az új baloldal harcolt, különösen tudatosabb mozgalmai (a szituacionisták vagy az Automia Operaia).

Ámde miután az intelligens tőke fölszámolta a hagyományos nagyipart, a jóléti államot s evvel együtt (pontosabban: ennek előföltételeként) a szakszervezeteket, s így szétzúzta az SZDP-k és KP-k bázisát, a hagyományos szociáldemokrácia létjogosultsága megszűnt. Ez igaz, bár én nem nézem le azt a tiszteletet parancsoló utóvédharcot, amelyet a németországi "Die Linke." folytat a fordista jóléti állam vívmányainak megőrzéséért – emellett persze újabb és korszerűbb céljai is vannak, de nem velük aratja a sikereit.

Blair, Brown, Giddens, Kwaśniewski vagy Gyurcsány azt jól értette meg, hogy a hagyományos szociáldemokráciának (és bolsevizmusnak) a fordista világkorszak elmúltával végérvényesen befellegzett: de erre lényegében teljes kapitulációval válaszolt valahány. Lényegében ma abban különböznek "a polgári baloldal" volt szocialista pártjai, hogy melyikük mennyire hajlandó a jóléti állam maradékai tekintetében kompromisszumért harcolni a nemzetközi–transznacionális–multinacionális tőkével. Ha inkább: ezt nevezik "haladónak" ma.

Egyébként egyáltalán nem kizárt, hogy a neokonzervatív, "globalista" hullám elapad a válságjelenségek hatására – a boom and bust analógiájára van némi ritmikussága az államtalanító és az államosító korszakoknak –, mert a jelenlegi ortodox egyensúlyi politika köztudomásúlag elborzasztó és elviselhetetlen szociális, környezeti, kulturális és politikai következményekhez vezet. A parányit egyenlőbb, igazságosabb és biztonságosabb társadalomra törekvő "haladó" politika se szocialista, még csak nem is szociáldemokrata (hiszen klasszikus szociáldemokrácia nem létezhetik a munkásosztály #i kapitalizmuson belüli ellenhatalma#/i nélkül), de megelőzheti (vagy enyhítheti) a civilizációs káoszt, amelynek Magyarországon félreismerhetetlen jele mind a szélsőjobboldal szimbolikus dominanciája, mind pedig – s ez utóbbi már nem csak hunniai jelenség – az elnöki és/vagy plebeszcitárius "demokrácia" felé hanyatlása (vö. T. G. M.: "Kelet-Európa új válsága", Népszabadság, 2007. július 25.).


Gyurcsány Ferencnek – pl. "a száz lépés" programjában –

módja nyílott volna arra, hogy ennek a viszonylag "haladó" programnak érvényt szerezzen, persze így szembe kellett volna szállnia az Európai Unióval, a hitelminősítő intézetekkel, a közgazdászszakmával, a hazai "munkaadói" érdekképviseletekkel, s ha őszintén beszél, elveszíthette volna a választásokat. (Ha lett volna türelme – tehetsége lett volna bőven! – és elegendő befolyása, ellenzékben a maga képére formálhatta volna a pártját és fölkészülhetett volna tartósabb győzelmekre. A vereség nem mindig ártalmas a politikában.)

Mindez külön-külön, de együttesen se lett volna akkora baj, mint a szociális ügy elválasztása a történelmi "baloldal" maradékától és kiszolgáltatása a szélsőjobboldalnak, amellyel azért nem száll szembe – többek között – a közvéleménynek a jelenlegi koalíciós többséget alig egy éve hatalomra juttató része, mert a társadalmi igazságosság elve és a társadalmi igazságérzet (vagy az, amit Bibó "szociális érzéknek" nevezett valaha) nem áll a kormánytábor mellett, amelyet az antifasizmussal azonosítanak.

Mármost az az antifasizmus, amely egylényegű a fokozott kizsákmányolással és a törvénytelen rendőri erőszakkal – finoman szólva –, nem lehet sikeres. Ha ez így megy tovább, sokan azt fogják érezni – habár persze csalatkozni fognak –, hogy az árpádsávos zászló a szociális méltányosság és az egyenlőség lobogója.

Én nem akarom ebből levonni a kínálkozó politikai következtetéseket. Ezeket azoknak kell levonniuk, akiknek hatalmuk van.

Kár Gyurcsányért.
De még nagyobb kár Magyarországért.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS