2019. október 18. péntekLukács
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Rovásírásos üdvözlet Ceauşescunak

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2007. szeptember 18. 10:56, utolsó frissítés: 10:12

Egy 88 éves, süket és félig lebénult öregember, akivel már a szeku sem tudja, mihez kezdjen – #b#tragikomikus retrospektív#/b# egy helytörténész '89 előtti mindennapjaiból a titkosszolgálati dossziéja alapján. #b#Interjú László Márton történésszel.#/b#





Máthé János magyarhermányi falukutató, a község “tudósának” alakja egy általa írt kronológia révén került László Márton történész figyelmébe, a sztori pedig akkor kezdett igazán érdekessé válni, amikor előkerült a helytörténész szekusdossziéja. A dokumentumok, illetve a marosvásárhelyi történész-levéltáros saját kutatásai alapján rekonstruált történet hamarosan könyv alakban is megjelenik. László Mártonnal a marosvásárhelyi kisebbségtörténeti konferencián beszélgettünk.

A A "filozófus" megfigyelési dossziéjának címlapja. A Securitate a követett személynek is álnevet adott személyazonossága eltitkolása céljából


Transindex: Mennyire volt tudatos, hogy a dossziéügyekkel kapcsolatban gyakran alkalmazott, a tragikumot kiemelő megközelítés helyett inkább tragikomikusabb tónust választottál? Maga a történet kínálta ezt a megközelítést?


László Márton: – Egyrészt Máthé János színes, karakán egyéniségéből adódóan alakult így. Nagyon jellemzően illusztrálja az ő és a hatalom viszonyát például az az üdvözlőlevél, amit rovásírással írt Ceauşescu ötvenedik születésnapjára. El is küldte, de természetesen fennakadt a cenzúrán.

Így kommunikál a szekuvalÍgy kommunikál a szekuval


Három hét múlva a megyei pártszervezet kérdőre vonta, hogy mit kért abban a levélben – nem merték továbbengedni, mert nem tudták, mi áll benne. Ő elmondta, nem kért semmit, egyszerűen további, jó egészségben eltöltendő, hosszú éveket kíván Ceauşescu elvtársnak.

Úgy tűnik, a levél meg is érkezett végül a címzetthez, mert Ceauşescu pártirodájából visszaérkezett egy köszönőlevél. Lehetséges, hogy erre a mozzanatra hivatkozva tudta évekkel később meggyőzni a Securitatét, hogy ne kobozzák el az írógépét.

El akarják kobozni az írógépét, ezért levelet ír...El akarják kobozni az írógépét, ezért levelet ír...


...és a következő történettel szándékszik meggyőzni az ismeretlen Kapitányt...és a következő történettel szándékszik meggyőzni az ismeretlen Kapitányt


Persze, minden mű konstrukció. Én mint történész, de az író, az újságíró is, óhatatlanul konstruálok, még ha igyekszem is ezt elkerülni, pontosabban nem önkényesen tenni. Tudatosan nem akartam tragikus mártírtörténetet írni, és kívülről inkább olyan nyomás nehezedett rám, hogy hőst, példaképet kellene most alkotni – ehelyett megpróbáltam az embert felmutatni.

Nagyon könnyen kihagyhattam volna bizonyos elemeket, mozzanatokat, egy-két soros beszólásait Trianonról vagy a románokról, de a célom az volt, hogy bármilyen nemzetiségű vagy állampolgárságú olvasóval megértessem: miért ilyen ez az ember, mik a cselekedeteinek a mélyebb indítékai.


Szekusdossziék kutatása közben óhatatlanul is találkozol most élő közéleti szereplőkre vonatkozó, terhelő vagy kevésbé terhelő információkra – mit kezdtél ezekkel?

– Máthé János elég tekintélyes apparátust foglalkoztatott. Ha jól számoltam, mintegy harminc évnyi vizsgálat alatt 12-14 informátor – közismert nevén besúgó –, négy tiszt, illetve valamennyi adminisztratív beosztott foglalkozott vele. Nem lehet például kiszámolni azt, hányan foglalkoztak a levelei, dokumentumai fordításával. Termeltek róla 453 oldalt.

Én nem valaki ellen vagy valaki leleplezésére írtam meg ezt a könyvet. Amikor belebotlottam bizonyos személyekbe, akkor igyekeztem nem rájuk, hanem Máthé Jánosra reflektálni. De szerettem volna megérteni a folyamatokat. Például amikor befolyásolásról van szó, és leírják, hogyan próbálják eltántorítani bizonyos kutatási témáktól és mások fele terelni, akkor tudván, hogy a Securitate-iratok sem mindig megbízhatóak, a még élő és beazonosítható szereplőknek lehetőséget adtam, írják le, hogy látják, mi történt - az ő verziójukban.

Két személyről van szó, lefénymásoltam a róluk szóló összes fellelhető iratot, elküldtem nekik levélben, kérve őket, írásban reflektáljanak. Mindkét személy válaszolt. Egyikük 4-5 oldalban, pontokba szedve, minden általam elküldött dokumentumra külön-külön reagált, ezt, ahol a szóban forgó téma megjelent, beépítettem a könyvbe. A másik személy egyoldalas levelet írt, amelyben valótlannak és koholmánynak minősíti a Securitate-iratokat – ezt a választ is a megfelelő helyen idézetként belefoglaltam. Az olvasó dolga – ha egyáltalán az olvasót érdekli “az igazság”, és így közelít a témához – derítse ki. Legyen annak vége, hogy valaki bemagyarázza, elmagyarázza, a szájába rágja, mi történt.


A nevük szerepel a könyvben?

– Aki informátor volt, az a dokumentumokban fedőnévvel szerepel. Van, ahol rá lehet jönni, kiről van szó, de én meghagytam a fedőnevet, mert nem tudhatjuk, hogyan történt a beszervezés: zsarolták, vagy csak pénzért tette, vagy azért, hogy a fiát felvegyék az iskolába. Ezek annyira súlyos dolgok, én ezekkel nem is foglalkoztam.

Ha az illető nem volt informátor, hanem egy állami intézmény munkatársaként vagy vezetőjeként voltaképpen munkaköri kötelessége volt a Securitate munkájának segítése (Magyarországon ezt „hivatalos kapcsolatnak” nevezik), és szakértőként vagy más minőségében együttműködött velük, ez egy másik kategória: az iratokban is saját nevükön szerepelnek, az ő nevüket feltüntetem a könyvben.

Egyébként sok mai közéleti szereplőről elmondható, hogy kettős életet élt a kommunizmus ideje alatt: adatokat szolgáltat a szekunak, ezzel párhuzamosan pedig magyar ünnepségeket szervez.


Történészként hogyan lehet középutat tartani valahol a politikai-ideológiai befolyásoltság és a száraz tényközlés között? Hogy lehet elérni azt, hogy politikai tényezők ne befolyásoljanak abban, amit megírsz?

– Szakmai etikával. Lehet írni nemes, fennkölt cél által vezérelve, lehet azért írni, hogy egy ember küzdelmét egy elnyomó rendszer ellen leírjuk, és lehet olyan meggondolásból is, hogy egy olyan pozitív példát állítsunk az emberek elé, hogy hogyan lehet a diktatúra körülményei között kutatómunkát végezni, vagy akár egy elszigetelt, vidéken élő értelmiségiként hogyan lehet értékes munkákat létrehozni. Lehetnek az írásnak ilyen motivációi, de mindig nagyon tudatosan vigyázni kell arra, hogy mindez az objektivitásunkat ne befolyásolja.

Sajnos ki kell iktatni az erkölcsi tényezőt: nem valaki leleplezésére, megbosszulására, valami hasonló negatív indíttatásból kell írnunk, hanem meg kell próbálnunk az igazságot kihámozni. Egy történetet, elemzést kell írnunk valakiről vagy egy folyamatról, de nem valaki vagy valami ellen. Nem azért kutatunk, hogy megtudjuk, kik voltak a besúgók, és aztán “kitegyük a nevüket”, és aztán jön a népítélet, a közvélemény döntése.

Szerintem szigorú szakmai szabályok szerint kell eljárni, nagyon fontos, hogy a módszertanát kidolgozzuk a szekusdossziék elemzésének; én ezért is végeztem ennyire részletes munkát. Egy hozzászóló szavait idézve, valóban: a munkámban minden bekezdés, helyenként minden mondat lábjegyzetelve van. Mindez azért, hogy pontos, precíz, átlátható legyen, mintegy módszertani modellje annak, hogy lehet a Securitate-iratokat feldolgozni.

Az általam összeállított román állambiztonsági szótár is a többi kutató segítségére szolgál, bár hibákkal és torz fordításokkal, de egyfajta kezdeményezés arra, hogy kialakuljon a magyar szaknyelv a dossziék kutatására.


Máthé JánosMáthé János
Máthé János többek között a hun-székely eredet elméletének népszerűsítésével a székely népet igyekezett “öntudatra nevelni”. Munkáinak milyen tudományos értéke van?

– Három nagyobb munkáját sikerült eddig beazonosítani, az első Magyarhermány kronológiája, amely az 1944-1964 közötti időszakot foglalja magában. Megírásában Máthét az motiválta, hogy az őt mint nagygazdát ért hátrányos megkülönböztetéseket, a kizsákmányolást, a hatalom és a faluközösség közötti harcot megörökítse.

Későbbi munkáiban – a monográfiában, illetve a székelység történetével foglalkozó írásában – érezhetően a magyarság/székelység öntudatának erősítése a cél. Úgy vélte, a diktatúra körülményei között beolvadás fenyegeti a székelységet, a magyarságot, és ő azon keresztül látott lehetőséget a maga szintjén ez ellen valamit tenni, ha a székely öntudatot erősíti a hun eredet hangsúlyozásával.

De még ennél hangsúlyosabb identitáserősítő elem volt Gábor Áron és a 48-as szabadságharc, ezt állítja folyamatosan példaképül. Egyébként nyelvészeti szempontból is „megőrző” volt, hadakozott az idegen szavak ellen, a nyelv tisztaságának megőrzését állította feladatként az olvasói elé.

Magyarhermány kronológiája, egy egyedi és rendkívül értékes munka, nem ismert hozzá hasonló: a kommunizmus mindennapjai, adatokkal, számokkal, idézetekkel, és egy kulákká minősített ember személyes reflexióival.

A falu monográfiája a maga műfajában kitűnő. Az 1848-as szabadságharc székelyföldi történetét bemutató, több száz oldalas műve pedig olvasmányos kézirat, bár lehetséges, hogy a tényanyagát az elmúlt évtizedek kutatásai részben felülírták. És értékes az összegyűjtött iratanyaga: a földvári fogolytáborban elhuny többszáz magyar neve, a kommunizmus idejéből származó viccek, vagy akár századeleji diákcsínyek leírása …


Mit jelez az a tény, hogy ekkora apparátust ráállítanak egy – idézem – “88 éves és süket” emberre?

– Ennek van egy ideologikus olvasata: abban az időben egyre erősödött a romló gazdasági helyzet miatt az elégedetlenség, Ceauşescu pedig a nacionalizmus felszításával próbálta levezetni az indulatokat. Ebbe a folyamatba illeszkedik, hogy azokat, akik olyan kényes témákkal foglalkoztak, mint például az Erdélyben lakó népek eredete, fokozottabban kezdték figyelni. Súlyosabban esett a latba, ha magyarországi vagy más külföldi látogatói voltak, illetve ha kapcsolatokat tartottak fenn ilyenekkel.

De van egy másik olvasata is: szerintem Máthé esetében egyszerűen egy hatalmas, bürokratikus apparátus önigazoló munkájáról van szó. Nyilvánvaló lehetett bármely elemzőtiszt számára, hogy egy 88 éves, félig lebénult ember nem jelent állambiztonsági veszélyt. Mégis tovább teszik rá az informátorokat, gyártják róla a jelentéseket, fordítják a leveleit. Miért? Mert ezért kapták a nagy fizetést, és termelniük kellett. Ennyi. Egy nagy szappanbuborék.

De meg is akarták félemlíteni, nemcsak a papírtermelésben merült ki a vele való foglalkozás...

– Igen, először volt egy megrovása, aztán később 1983-ban egy figyelmeztetése, amikor ki is szálltak hozzá, és tudomására adták: többé ne juttasson külföldre iratokat, illetve fejezze be az ilyen jellegű kutatómunkát, élje inkább az öregkorát. Elkobozták az iratait is. De ő az iratai egy részét már elmenekítette, és minden fenyegetés dacára tovább folytatta a tevékenységét. És rá egy-két évre a Securitate újra kénytelen volt iratokat gyártani, mert Máthé újra levelezik, tovább fogadja a magyarországi látogatókat – lehetséges, hogy úgy gondolta, túl idős már ahhoz, hogy veszítenivalója legyen. Talán ebben látta élete utolsó éveinek értelmét.

Nem tudták, mit tegyenek vele ezután. Igen, ez már több mint iratgyártás. Egy militarizált intézményről van szó, a rendszer logikája az volt, hogy ha ez történik, ezt és ezt kell tenni, és mi kell legyen mindig a következő lépés. Ebbe illeszkedik bele a megfélemlítési akció – hiszen a megfélemlítés a lényege ezeknek a kiszállásoknak, a kiszállások pedig azért következtek, mert szigorították a hasonló személyek megfigyelését.

De ismétlem, minden józanabbul gondolkodó tiszt tudhatta, hogy Máthé nem állambiztonsági probléma, nem szervez összeesküvéseket, nem akar szobrot robbantani. A Securitate indoklása az, hogy műveit olvasva a fiatalabbak államellenes cselekedetekre ragadtathatják magukat. Ilyen alapon szinte bármit be lehet tiltani... Ötletesebb volt a Securitate azon intézkedése, hogy befolyásolják: válasszon más kutatási témát; illetve próbálták meggyőzni, hogy a munkáját, amit közlésre ki akart küldeni Magyarországra, részleteiben kiadják Romániában. Ez úgymond humánusabb és ravaszabb megoldása a problémának.


Figyeltek más helytörténészeket, vele kapcsolatban álló embereket?

– Igen, egyértelmű. Levelezett Vargyason egy rokonával, Máthé Ferenc faragóművésszel, hozzá is kiszállt a Securitate pontosan azért, hogy adatokat tudjon meg Máthéról. Biztosan nyitottak akkor dossziét róla. De sokan vannak, akik annak idején hozzá fordultak kutatási témáikkal tanácsot kérni, ők is valószínűleg azonnal bekerültek a belügyi nyilvántartásba, ami azt jelenti, hogy elkészült a dossziéjuk alapanyaga.


Lesz még olyan dosszié, amit ilyen részletesen fel fogtok dolgozni?

– Máthé nem tartozott a romániai magyar értelmiség élvonalába. Rengeteg embert ismert, Sütőt, Jakót, Jordákyt, Királyt, de ha róla, egy viszonylag nem túl ismert emberről több mint 400 oldalt gyártott a Securitate, akkor mekkora lehet a sokkal ismertebb személyiségek dossziéja? Én Stefano Bottoninak köszönhetem, hogy hozzájutottam a dokumentumokhoz, ő fénymásolta ki az archívumból több más dossziéval együtt. Rengeteg van, és rettenetesen bonyolult a feldolgozásuk. Én nem látom még azt a humánerőforrást, aki folyamatosan és szisztematikusan ezek feldolgozásával tudna foglalkozni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS