2019. október 20. vasárnapVendel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

TGM: Harc és egyetértés

Tamás Gáspár Miklós 2007. október 03. 14:27, utolsó frissítés: 14:20

Tamás Gáspár Miklós esszéje: #i#Ahhoz, hogy a mai magyarországi (és általánosabban: kelet-európai) helyzetet megértsük, figyelnünk kell azokra a jelenségekre, amelyek a médiakonszenzus szerinti #b#fő konfliktustól eltérnek#/b##/i#


,amelyek nem írhatók le ennek a küzdelemnek a terminusaiban.

Lengyelországban a harc a klerikális-nacionalista Kaczyński-párt és a többiek között folyik, a középpontban a demokrácia, az egyéni szabadságjogok, a világi állam, a joguralom védelme áll, amelyet a tisztogatások, a cenzúra, az ultramontán-reakciós ideológiai téboly, az antiparlamentarizmus, a titkosszolgálati és rendőruralom, az „utólagos antikommunizmus” technikáival támad a jobboldal. Jelszavai: új alkotmány, új köztársaság.

Ám minden fontos párt Amerika-barát, piacbarát és többé-kevésbé bizalmatlan az Európai Unióval szemben, kivéve a LiD (balliberális, piaci ultra) pártszövetséget (az itteni MSZP-SZDSZ társulás megfelelőjét), amely elsősorban ezért 8 (nyolc) százalékon áll a közvélemény-kutatásokban. ]


Romániában a harc az elnökpárti és elnökellenes erők között dúl.

Az elnökpárt– a befolyásos értelmiség majdnem teljes támogatásával – a parlamentarizmus relatív súlyának csökkentésére, új alkotmányra, új köztársaságra, új (pártok fölötti) elnöki mozgalom létrehozására törekszik az „utólagos antikommunizmus” jegyében, fölhasználva az elmúlt rendszer titkosszolgálati archívumait, a korrupcióellenes (különleges) ügyészséget.

Befolyásos elnökpárti értelmiségiek elég nyíltan meghirdették a világi állam fölszámolását, a görögkeleti ortodoxia államegyházi szerepének visszaállítását. Az elnökellenes erők (kisebbségben) a parlamentarizmus és a jogállam híveinek mutatkoznak legújabban, bár eddigi idevágó tevékenységük (finoman szólva) nem túl bátorító. Ugyanakkor a fontosabb romániai pártok mind Amerika- és piacbarátok, mind enyhén oroszellenesek, mindegyikük föltűnően, ám hűvösen óvatos a magyarkérdésben.

A múlt tekintetében nincs „kultúrharc”, tombol a fejedelem- és királykultusz, a nemzeti megváltás eszméjétől áthatott görögkeleti klerikalizmus és a nemzeti egységtörekvések (az egykori román irredenta) teljesen kritikátlan szemlélete, az „Erdély szent földjét nem adjuk” újra aktualizált, fölöttébb manipulatív mítosza.


Szlovákiában a piacellenes, jóléti kormánypártok állnak szemben

a neokonzervatív-neoliberális fölfogású ellenzékkel (ebbe a magyar nemzetiségi pártszövetség is beletartozik), ám mindegyikük erősen nacionalista, különösen cseh- és magyarellenes (természetesen itt a magyar politikusok kivételével), mindegyikük ragaszkodik az etnikai megkülönböztetést törvényesítő Beneš-dekrétumok hatályban tartásához.

Siralmas dolog, hogy a nemzetközi joggal ellentétes, a Beneš-dekrétumokat a minap megerősítő szlovákiai parlamenti határozatot csak a magyar párt nem szavazta meg, teljes az etnicista egység, virágzik a tisztelendő Jozef Tiso hiperfasiszta Szlovák Államának „gondolatisága”.

(a Drawingsclub blog Kelet-Európa-karikatúrája)(a Drawingsclub blog Kelet-Európa-karikatúrája)


Magyarországon „a két tábor” közötti ellenséges viszony

és szociokulturális szakadás szinte vallásháború (ez egyelőre – jobbára – még csak hidegháború) jellegét öltötte. A világi (laicista, szekularista), modernizáló, pluralista, multikulturális ideológia (sajnos főleg csak az ideológia) kizárólag a nyugatbarát, piaci fundamentalista (neoliberális-neokonzervatív) „polgári baloldalt” jellemzi, evvel szemben a „keleti” konzervatív, klerikális-nacionalista jobboldal látszólag minden modern polgári vívmányt visszavonna – ezt persze nem kell komolyan venni, csak a szélsőjobboldal esetében –, és gyakran etatista-jóléti-újraelosztó retorikával kacérkodik, amelyhez rosszul illeszkedik a thatcherista, adócsökkentő, az SZDSZ-étől semmiben se különböző, kispolgári populizmus.
(A jóléti állam hívei adóemelők, és nem félnek az inflációtól!)

A hazai jobboldal nyíltan megveti a parlamentarizmust és a többpártrendszert, épp úgy gyanakszik a médiaszabadságra, mint a Kaczyńskiak és Fico vagy Mečiar pártjai, csak önmagát tartja hazafiasnak és kormányképesnek. (Ez persze nem tartja vissza a jobboldalt attól, hogy bizonyos emberi jogok tekintetében szigorúan liberális legyen újra, ha az ellenpárt hatalmi visszaélései a saját híveinek az ártalmára vannak.)

Ez van a fölszínen, de a fölszín is a valóság része, méghozzá fontos része. Ennek a fölszínnek a mindenki által színleg nehezményezett kölcsönös gyűlölködés a legfontosabb kulturális jegye.

Annál érdekesebb szemügyre vennünk néhány esetet, amelyben az egymás torkára kést helyező politikai erők egységesek – ezek az esetek (egyébként csak szimptómák, de lényeges tünetek) arra is utalnak, hogy melyik az a fontos eleme a társadalom életének, ahol a politikai és kulturális ellentétek másodlagosak. (Különböző jelentőségű eseteket fogok említeni, de mind jellemző.)


I

A köztársasági elnök kezdeményezésére ún. ötpárti – ez az öt párt voltaképpen négy, hiszen a KDNP nem párt, hanem a Fidesz puszta trükkje arra, hogy több bizottsági tagságot és más tisztséget szerezzen az Országgyűlésben és a települési önkormányzatok képviselőtestületeiben – egyetértés jött létre abban, hogy a költségvetési hiány kordában tartására költségvetési hivatalt kell létesíteni, amely fölülbírálhatja az Országgyűlés által elfogadott költségvetési törvényt (vétójog!).

Erre az MDF más technikai megoldást javasol (ennek a hivatalnak a jogköreit az Állami Számvevőszékre ruházná), de ez mellékes, a lényegen nem változtat. Nem tudni, hogy az ötlet megvalósul-e, hiszen a nagytőke józan és intelligens képviselői (s a jegybank nem kevésbé józan és intelligens vezetői) idegenkednek az effajta bürokratikus merevségtől.

Mindenesetre erre az eljárásra másutt is van példa, sőt: egy-két helyen a hiány maximumát alkotmánytörvénybe foglalták. Ez a parlamentarizmus alapelvének megsemmisülése. Ugyanis a parlamentarizmus éppen azáltal jött létre és nyerte el alapvető formáját, hogy a korona ki kellett hogy kérje a rendek (the Commons) egyetértését a költségvetéshez, elsősorban az adókivetéshez, továbbá az újoncozáshoz, a hadfölszereléshez (ma már ez utóbbit is rutinszerűen megszegik). Az a parlament, amely nem dönt szabadon a közpénzek felől, nem szuverén. Hiába iktatják ezt – nyilván parlamenti döntéssel – törvénybe vagy akár alkotmányba, ez a parlamentarizmus halála,


visszatérés a Tudor-monarchia előtti előidőkbe.

Az ötlet ellen pisszenés se hallatszott, ami meglepő. Nem a köztársasági elnökön lepődöm meg, akinek az antiparlamentáris attitűdje nyilvánvaló és sokszorosan bizonyított. Neki a jogtudó céh főhatalma rokonszenves, beleértve persze a sajátját. De – legalábbis első látásra – meglepő, hogy parlamenti pártok saját hatalmuknak ilyen végzetes korlátozását elfogadják, és közvetlen érdekeikkel éles ellentétben belenyugodjanak a liberális (más néven polgári) demokrácia lopakodó megszüntetésébe, hiszen függetlenül a polgári (azaz liberális) demokrácia iránti érzelmeiktől, ennek a rendszernek a jóvoltából foglalnak helyet az Országgyűlésben, és ott gyakorolják - számukra szerencsés esetben - a hatalmukat.

Rövid távon persze jól jöhet a parlamenti pártoknak, hogy a költségvetési kiadások korlátozásának (a megszorításoknak s a megszorítások következményeképpen az állami funkciók visszaszorításának és privatizálásának) népszerűtlen – sokak szerint indokolhatatlan – munkájáért a felelősséget egy politika fölötti (pontosabban: a parlamenti pártpolitikától független) hivatalra háríthatják.

Ez különösen előnyös a Fidesz-KDNP-nek, amely mostanában – különösen az egyre radikálisabban lázongó, egyre rendszerellenesebb jobboldali értelmiség irányában, amelynek a lelkiállapota egyre inkább az 1920-as évek németországi „konzervatív forradalmára” emlékeztet – #ι#„antikapitalista”#/ι# színezetet negélyez, és ha majd kormányon betartja „a költségvetési fegyelmet” (azaz érvényben tartja a megszorításokat, a jóléti rendszer privatizációját), akkor a költségvetési hivatalra és a nemzetközi nyomásra mutogathat a „nyomják Krahácsot” elv aktualizálásával.

Mindezt ráadásul lélektanilag alátámasztja a polgári demokrácia mély válságának (amely nálunk egybeesik 1989 óta tartó történetével) egyik nyilvánvaló tünete, a pártok (a többpártrendszer, a parlamentben és a nyilvánosság más helyszínein folyó éles vita) iránti, csaknem össznépi ellenszenv. Ennek egyik aspektusa az, amit én „politikai platonizmusnak” szoktam nevezni (először 1991-ben).


A „politikai platonizmus” azt tételezi föl,

hogy a politika, a kormányzás eldöntendő kérdései tudományos kérdések, amelyeket szakembereknek kell kidolgozniuk és megoldaniuk. Ez akkor volna helytálló, ha a tudományban nem lennének viták. „A szakmai konszenzus” fikció, nincs olyan társadalomtudomány – beleértve a közgazdaságtant – , amelyben ilyesfajta egyetértés léteznék vagy létezhetnék.

A konszenzus látszatát csak hatalmi szóval lehet előidézni, ennek tökéletes példája a diktatúra, amelyben a Liszenko típusú állami tudósok vagy maguk a diktátorok, így Sztálin tudományos véleménye vita nélkül érvényesülhetett: Sztálin közgazdasági, filozófiai, nyelvtudományi nézetei körül konszenzus volt, ezt a cenzúra és a titkosrendőrség garantálta. De ehhez ma már nem kell terror.

Ez a „szakmai konszenzus”, amelybe közönséges halandóknak – a népnek – nincs beleszólásuk, a rendszer adott alakváltozatának a konzerválását szolgálja, s ebben a rendszer irányítói, haszonélvezői és őszintén meggyőződéses hívei csakugyan bíznak. Világos és egyértelmű, hogy a magukat a rendszer ellenfeleinek sminkelő mai ellenzéki pártok hamis látszatot keltenek maguk felől, hiszen a legalapvetőbb gazdasági-politikai kérdésben épp úgy a neokonzervatív gazdasági ortodoxia alkotmányerejű becikkelyezését óhajtják, mint azok a kormánypártok, amelyeket ők – a terminus minden egyes említésekor hörögve és vicsorogva, egyébként joggal – neoliberálisnak neveznek.

A mai globális-multinacionális kapitalizmusnak, deregulációs, monetarista alapelveinek a mindenkori országgyűlési képviselőválasztások kimenetelétől függetlenül történő, egyszer s mindenkorra lehorgonyzott, a jövőt a népakarattól immár szabadon meghatározó intézményesítése minden fontos politikai erő közös szándéka. Ezt mutatta a neokonzervatív gazdaságpolitikai elveket kötelező erejűvé emelő európai alkotmánytervezet majdnem egyhangú elfogadása a Magyar Köztársaság Országgyűlésében, amelynek a rémséges következményeitől csak a franciaországi és hollandiai népszavazás mentett meg bennünket, de amelyet persze most megpróbálnak mégis visszacsempészni.


Ez is mutatja, kié voltaképpen a hatalom.

Még csak nem is a polgárságé, amelynek a konkrét, napi érdekei – szemben a marxizmus előtti antikapitalizmus naiv föltételezéseivel – egyáltalán nem esnek föltétlenül egybe a tőke elvont, általános tendenciáival, a tőkék mind szélesebb körű és mind hatékonyabb értékesülésével, a fölhalmozással, amelyet illendő és ajánlatos „növekedésnek” nevezni. (Nota bene, a polgárság – különösen a fölső középosztály –- közvetlen, napi, anyagi érdekeit inkább a Fidesz szolgálta jobban, a kapitalizmus általános, hosszú távú érdekeit, az evvel járó rombolással együtt inkább az MSZP/SZDSZ.)

Megjegyzem, nemcsak abban az esetben tartom a parlamenti kontroll lényegi szűkítését aggályosnak, amelyben a föltételezhető gazdaságpolitikai eredmény nekem ellenszenves. Épp olyan aggályos lenne, hogyha az Élőlánc (Lányi András mozgalma) kivonhatná a parlamenti többség hatásköre alól a megmaradt állami vagyon fölötti rendelkezést, holott én épp oly határozottan ellenzem a társadalmi kohézió szemszögéből alapvető intézmények (posta, vasút) és jogosultságok (ivóvíz) privatizálását, mint az Élőlánc és sokan mások. Legutóbb Erdős Attila orvos (Népszabadság, 2007. szeptember 25.) a „kétharmados” elvet bevezetve már az egészségügyi döntéseket is kivenné a választott parlamenti többség kezéből, és nem választott technokratákra („a szakmára”) bízná.

A „politikai platonizmus”, amely az elitizmus egyik válfaja, egybeesik itt azokkal az újra és újra fölbukkanó, sötéten reakciós kezdeményezésekkel, amelyek a katolikus országok (Ausztria, Olaszország, Portugália) sajátságos fasizmusainak a korporatizmusából származnak, így a nem választott, hanem delegált, „hivatásrendi” második kamara, netán „fölsőház” fölállítása (amely egy időben a szocialista pártban is népszerű volt), vagy a képviselők visszahívhatóságának ötlete, amely a többpártrendszer megszüntetésének esetén értelmes csak, így értelmes volt a Párizsi Kommünben, ahol ez az államhatalom teljes megszüntetésének a nyitánya volt, ám beépítése a jelenlegi rendszerbe csak zűrzavarhoz, majd parancsuralomhoz vezetne. (A „hivatásrendi” kamarák hatósági jogosítványainak eltörlése és kötelező tagságuk megszüntetése az egyik – igen ritka – demokratikus szellemű intézkedés volt az utóbbi időben.)


II

De az elitizmus nálunk nemcsak a korporatizmussal ér össze, hanem ellentétével, a populizmussal is.

A populizmus – ezt a kifejezést Magyarországon sokan helytelenül használják a „demagógia” egyszerű szinonimájaként – az ún. „kisember” álláspontja, aki bizalmatlan a mindenféle (elsősorban kulturális és politikai) elitekkel szemben, ezért ellenséges a „képviselet” (a reprezentáció) alkotmányos gyakorlatával szemben is, elvégre a polgári demokrácia jogfilozófiai neve „a képviseleti kormányzat” (representative government). Innen a populista erők előszeretete a népszavazásos (plebiszcitárius) módszerek, eljárások iránt, amelyek „közvetlenek”, szemben a parlamentarizmus „közvetett” eljárásmódjával, akaratképzésével.

(Ez nem azonos a „közvetlen demokrácia” követelésével – amely nem a képviseleti demokrácia korlátozása és tönkretétele, hanem helyettesítése másvalamivel – , de ezt itt nincs terem kifejteni.) Mivel alkotmányos rendszerünk vegyes – még a (legalább) három fő hatalmi ág elválasztásán túl is – , a közvetlen népi akaratnyilvánítás is a szerves része, elidegeníthetetlen alkotmányos alapjog.

Igen ám, de azáltal, hogy a népszavazáson a közönségnek föltett kérdések „hitelesítése” (tkp. engedélyezése) egyrészt pártpolitikai eredetű, de jogi módszertan szerint eljáró, jogalkalmazó (Országos Választási Bizottság), másrészt bírói jellegű (alkotmánybíróság) szervek előjoga, ez a parlamentet (tkp. persze a mindenkori parlamenti többséget s az ennek kebelében létrejött kormányzatot) egyszerre „alulról” és „fölülről” kerüli meg.

Végső soron az OVB és az alkotmánybíróság – a valószínűen várható eredmény tudatában – a népszavazási szándékot fölhasználva fölülbírálja a törvényhozást. (Így ér össze a populizmus az elitizmussal.) Ez persze nagyon bizonytalan dolog, s az állítólag közvetlen népakaratot trükkökkel is lehet manipulálni. Kálmán László tagadhatatlanul szellemes, de mélyen antidemokratikus tréfája, amellyel az eredeti kezdeményező (a Fidesz-KDNP) kérdéseinek (nem nyilvánvalóan, csak burkoltan) az ellenkezőjét is megkérdezi, a közvetlen népi akaratnyilvánítás alkotmányos alapjogát játssza ki.

A legutóbbi fölmérések tanúsága szerint a közönség mind a Fidesz-KDNP, mind Kálmán László kérdéseire igennel felelne, amivel a népszavazás alkotmányos célját húzzák keresztül, hiúsítják meg – s a liberális elitisták jót kuncoghatnak az önhibájukon kívül tájékozatlan, elbutított honfitársaink maflaságán. (Szerény nézetem szerint Kálmán Lászlónak, ha őszinte liberális demokrata, vissza kellene vonnia kérdéseit.)


A magyarországi parlamentarizmust

a neoliberális finácbürokrácia, az egyre jobban terjeszkedő „bírói törvényhozás”, a technokrata és a pártok-ellenes elnöki elitizmus épp úgy fenyegeti, mint a plebiszcitárius populizmus, a jobboldali ellenzék vonakodása a parlamenti vitától (kormányon: a parlament jogosítványainak önkényes korlátozása, a költségvetési viták ritkítása – ennek elemeit a jelenlegi pénzügyi kormányzat is igyekszik óvatosan visszacsempészni).

A magyarországi képviseleti kormányzat megteremtőjéről elnevezett Kossuth tér, az Országgyűlés székhelye az antiparlamentáris szélsőjobboldal jelképe lett, amely a Szent Korona-elmélet militáns ünneplésével, nyíltan diktatorikus, rendi-korporatív és fajüldöző elképzeléseivel (a szélsőjobboldal egyik rátermett vezére szó szerint a „kaszttársadalom” újjáteremtését szorgalmazza René Guenon nyomán) kívülről támadja azt, amit az Országház falai között egyelőre még „alkotmányosan” és „demokratikusan” ostromolnak. (A szélsőjobboldal egyébként nem olyan műveletlen, mint sokan gondolják: Guenon, Evola, Klages, a korai Cioran eszméi elég széles körben hatnak.)

A parlamenti többség jogszerű elhatározásait keresztülhúzni óhajtó népszavazás – amely a közvetett, a képviseleti demokrácia egyik szervének, egy parlamenti pártnak a meghökkentően atipikus kezdeményezése – önmagában is látszatszerű. Az öldöklő gyűlölet patologikus rohamaiban fetrengő ellenzéki és kormánypártok álláspontja sokkal közelebb áll egymáshoz, mintsem gondolnánk.

Horváth Ágnes egészségügyi miniszter (SZDSZ) klubrádiós nyilatkozatát hallgatva eleinte csodálkoztam, miért nem nyugtalanítja a piaci, privatizáló reformokat tervező excellenciás asszonyt a népszavazás lehetséges, valószínű, a Fidesz-KDNP szándékainak megfelelő végeredménye.

Kiderült, hogy az egészségügyi intézményeknek mint olyanoknak az állami tulajdonban tartása nem lényeges (legföljebb a kórházépületek ingatlanspekulációs célokra való fölhasználását akadályozza meg, ami igazán nem baj), hiszen a fő kérdés az, hogy lehet-e a kórházak működtetését magánbefektetők, tőkés társaságok tulajdonába adni, ezt pedig a Fidesz kérdése nem akadályozza meg, összhangban egyébként az eddig egyetlen Fidesz-kormány egykori gyakorlatával. (Egyébként a Fidesz-KDNP állítólag „visszavonja” a kórházprivatizációra vonatkozó népszavazási kérdést...)

Nem hiába nevezte magát „polgári” kormánynak, s ma is sokkal kevésbé árulja el a „polgári” eszményt, mint azt a korábbi Fidesz iránt mostanában lelkesedő Gyurcsány Ferenc miniszterelnök (MSZP) föltételezi.


III

Az előbbieknél talán kevésbé fontos jelenség az olyan, mint aminővel a Nicolas Sarkozy (UMP) francia köztársasági elnök iránti összpárti lelkesedés furcsa esetében találkozunk. Sarkozy a fekete és arab elővárosok lázongása (vö. T. G. M.: „Lángolnak a lakótelepek”, Népszabadság, 2005. november 16., vö. még: T. G. M.: „Miért háborognak a muzulmánok?”, Élet és Irodalom, 2006. március 3.) által kiváltott, rasszizmustól nem mentes hangulat hullámain nyerte meg az elnökválasztást, és ő ma az összeurópai reakció egyik legvészjóslóbb figurája, ezerszer rosszabb, mert komolyabb és tehetségesebb, mint a szájhős Berlusconi. (Vö. T. G. M.: „Racaille”, Népszava, 2007. május 12. Vö. még Balázs Gábor: „Példaképünk, Sarkozy” [a cím ironikus!], Élet és Irodalom, 2007. szeptember 28. Ezt a nagyszerű elemzést sajnos már csak kéziratom lezárása után olvashattam.)


Az antirasszizmust ma a lobogójukra tűző kormánypártok

szemérmetlen szenvedélye a xenofób, bevándorlóellenes politikus iránt némi kétséget ébreszt politikai nyilatkozataik őszintesége iránt. Az igaz, hogy Franciaországban a fehér, keresztyén, európai férfiak körében (akik meghatározzák, ki nyer) nem dúl zsidógyűlölet, és maga Sarkozy se zsidóellenes. (Antiszemita epizódokban, incidensekben kivétel nélkül szélsőséges iszlamisták a ludasok, az ismert okokból.) Ám az ottani rasszizmus a mohamedánok, a feketék s általában a bevándorlók ellen irányul, a zsidókat ma a fehér többséghez számítja a közvélemény.

Zsidóbarátnak lenni Franciaországban – szemben Lengyel-, Orosz- vagy Magyarországgal – nem kunszt. Az etatizmussal és népbarátsággal kétértelműen kacérkodó Fidesz-KDNP részéről (és az Amerika-ellenességgel hivalkodó jobboldali sajtó részéről) azonban érthetetlen volna a munkaerő flexibilizálását hirdető és megvalósító, kőkeményen neoliberális, az amerikai imperializmus iránt eddig legbarátságosabb francia államfő, Sarkozy iránti nagy szerelem (akinek a szocialistáktól átállt külügyminisztere, a valaha a Médecins sans frontières-t alapító és vezető, a harmadik világ forradalmi mozgalmaival rokonszenvező Bernard Kouchner éppen az Irán elleni háborúhoz szedi össze az érveket és a szövetségeseket), ha komolyan vennők a mai magyarországi jobboldal állítólagos antikapitalizmusát – de nincs rá okunk, hogy komolyan vegyük. (Orbán Viktorról rég hallottam valami pozitívat: de ha igaz, hogy Sarkozy csakugyan faképnél hagyta öt perc után, erre büszke lehet.)

A neokon propaganda egyik legelmésebb fogása, hogy „baloldalinak” tünteti föl a keresztyén-nemzeti jobboldalt – azért, mert ugyanannak a neoliberális politikának valamivel mérsékeltebb, óvatosabb, nyugisabb változatát képviseli: ez a mai Magyarországon bőven elég ahhoz, hogy valakit „kommunistának” nevezzenek –, amivel eredményesen rombolja a valódi baloldali (mondjuk: mérsékelt, bugyirózsaszín szociáldemokrata) politizálás lehetőségeit.


IV

Ami pedig a kormánypártok antirasszista nyilatkozatait illeti: ezeknek akkor adhatunk hitelt, ha a kormány csakugyan megakadályozza a szegregált iskolákban a cigánygyerekekkel szemben alkalmazott faji megkülönböztetést, és véget vet a menekültek, bevándorlók, áttelepülők, vendégmunkások ügyében a szégyenletes idegenrendészeti gyakorlatnak.

A félellenzéki MDF gyalázatos és ostoba javaslata a nem Európából származó beutazók HIV-szűrésére nem váltotta ki a kormány illetékes tényezőinek fölháborodott tiltakozását. Tiltakozni csak a Társaság a Szabadságjogokért egyik fiatal munkatársa tiltakozott újságcikkben – áldja meg az Isten. Őszintén meghatott, hogy a kormány testületileg és kihívóan kiállt egyik – homoszexualitása miatt a fideszes rádió honlapján gázkamrával kecsegtetett ؄ tagja mellett. Ez szép volt és helyes, és a mai Kelet-Európában kellett hozzá némi bátorság. Ezt a kiállást a meleg, leszbikus, transznemű honfitársaink egyenjogúsításának kellene követnie.


Gyanús egyetértés mutatkozik abban,

hogy a mindenpárti sajtó évtizedek óta árnyalat nélküli egységben, legtöbbször azonos érvekkel, sőt: kifejezésekkel leprázza a szakszervezeteket, a civil társadalom legfontosabb részeit, a legnagyobb és legbefolyásosabb emberjogi egyesüléseket. (Tegyük hozzá: a többi ún. „civil szervezet” föltűnő közönye mellett.)

Voltak újságok, amelyek képesek voltak rá, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat dolgozói sztrájkfenyegetésének (vö. T. G. M.: „A buszvezetők sztrájkja”, Népszabadság, 2007. augusztus 30.) vereségét győzelemnek állítsák be: hiszen itt néhány embernek fölemelték a fizetését meghosszabbított munkaidő és szaktársaik elbocsátása mellett. A két lemondott szakszervezeti tisztségviselőt – aki egyedül és sikertelenül képviselte a dolgozók valódi érdekeit – kveruláns tökfilkókként mutatták be mindenfelé.

Az is mindig tanulságos, ha valamelyik politikai párt nemzetközi „pártcsaládjának” egységes álláspontjától eltérő politikát képvisel, hiszen ez politikai identitásának hitelét érinti. A konzervatív Fidesz-KDNP a modern európai konzervativizmusnak, keresztyéndemokráciának a tekintélyuralmi, klerikális, arisztokratikus múlttól való eltávolodásban nem követője – hogy a következetes antifasiszta önazonosságról ne is szóljunk.

(A Nyugaton egyértelműen és következetesen anti-antiszemita konzervatív sajtó magyarországi megfelelői szakadatlanul és kórusban panaszkodnak „az antiszemitizmus alaptalan vádja” ellen, miközben szeptember 17-én este mindenki hallhatta a „Mocskos zsidók! Mocskos zsidók!” szavalókórust a tiszaeszlári vérvád idején a hirtelen zsidófalóvá vált közvéleményt Turinból megfenyítő Kossuth Lajosról elnevezett téren. A konzervatív sajtó – az állásfoglalást elkerülendő – egyszerűen hallgat, a gyomorforgató incidensről be se számol, az üvöltözőket hevesvérű demokratáknak állítja be. Aki csak ezeket az újságokat olvassa, a hírrovat alapján csakugyan azt gondolhatja, a magyarországi baloldal a szorongásos lázálmait vetíti ki csupán.)


A liberális SZDSZ képes volt tavaly ősszel

a jogtalan rendőri erőszak magasztalására – arról nem szólva, hogy összhangban az összes többi párttal, nem támogatja olyan befolyásos politikusainak, mint Magyar Bálint és Sándor Klára, azt az egyértelműen demokratikus és haladó kezdeményezését, amely a parlamenti pártlistákon bevezetné a régóta esedékes női kvótát.

A Magyar Szocialista Párt pedig nem röstellte, hogy szemben német, osztrák, lengyel, szlovén, szlovák elvtársaival, támogassa az amerikai rakétapajzs európai telepítését, pedig ha maradt valami az európai szociáldemokrácia népbarát és humanista örökségéből, hát az George W. Bush neoimperialista háborús politikájának elvetése. (Vö. Krausz Tamás: „Szégyen”, Népszabadság Online, 2007. szeptember 18.)

Nekem nem volt rokonszenves a zengői, majd tubesi radarral szembeni ellenvetések képmutatása.

Ezekre a szerkezetekre valójában azért nincs szükségünk, mert „a terror elleni háború” ürügyén itt valami más folyik: a centrumországok harca a periféria függésben tartására. A legfontosabb ok tehát nem ökológiai, hanem politikai. A NATO – amint azt Belgrád bombázása bemutatta, s amelyet a ma már Amerika-ellenes Fidesz-KDNP akkor a „vesszen, vesszen kutya Szerbia!” szellemében, a szerbellenes Kalasnyikov-affér folytatásaképpen (amelyet a még liberális Fidesz annak idején hevesen bírált) lelkesen támogatott; Bill Clinton szégyenletes és idióta légiháborúját az ez időben ellenzéki MSZP még óvatosan kritizálta, de ma már szimbolikusan részt vesz a gyalázatos afganisztáni és iraki háborúban – , az ellenfelek híján egyedül maradt „atlanti” szövetség nem szolgálja hazánk és egész Kelet-Európa érdekeit. Különösen vészterhes az Oroszország karanténba szorítását célzó angol-amerikai politika alázatos kiszolgálása, ebben föltűnő a Fidesz-KDNP és az SZDSZ teljes nézetazonossága (vö. T. G. M.: „Az oroszkérdés”, Népszabadság, 2007. április 27. ).

A magyarországi szocialisták nem lehetnek „keleti” baloldaliak és „nyugati” szélsőjobboldaliak, ahogyan a magyarországi konzervatívok se lehetnek csak „keleti” (tekintélyelvű) konzervatívok, hazai sajtóhasználatra nyugatellenesek, miközben hivatásos külpolitikusaik lelkes és hű atlantisták.


Nem csoda, hogy honfitársaink nem hisznek a pártjaiknak,

de nagy baj volna, ha ebből azt a következtetést vonnák le, hogy a parlamenti demokráciát ki kell dobni az ablakon. Ott tartunk, hogy szinte semmi visszhangot nem vált ki, hogy a neofasiszta tüntetők az árpádsávos zászló nyelével püfölik az országgyűlési képviselők autóját (benne a képviselőkkel). A tőkés rendszernek pedig a parlamenti demokrácia a legelviselhetőbb, a honpolgárokat legjobban oltalmazó változata – amivel nem mondtunk sokat.

Én nem helyeslem a „rendszerkritikai baloldal” némely részvevőjének azt a véleményét, amely szerint mindegy, milyen tőkés rendszerben élünk, mert mindegyik végső soron: egykutya. Az elmúlt évszázad bizonyítja, hogy ez öngyilkos tévedés. Kisebb kockázat a parlamenti demokrácia védelme az antidemokratikus (elitista/populista) törekvésekkel szemben, mint a független baloldal elméleti tisztaságának a védelme, habár a polgári demokrácia oltalmazása nyilván nem lehet a baloldal elsőrendű célja.

Ez csak defenzíva, de a defenzívát nem szabad másnak nevezni, mint ami. Honfitársaink, polgártársaink egyre szűkülő életlehetőségeit kell védenünk, akkor is, ha csak nagyon kevés illúziónk maradt a polgári demokráciát illetően. Akkor is, ha a parancsuralom veszélye viszonylagos, a szélsőjobboldal erősödése korhasztja, de nem dönti meg a más okokból is ingatag alkotmányos rendszert.

Akkor is, ha sejtjük: ki van valójában hatalmon.
Ez nem kicsoda, hanem micsoda.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS