2019. szeptember 18. szerdaDiána
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Rudolf Chmel: A nem ismert múlt mindig utolér bennünket

2007. október 05. 17:00, utolsó frissítés: 16:55

Hogy néz ki a #b#Beneš dekrétumok megerősítése#/b# egy szlovák politikus szemével? Az aktuális botrány apropóján írt elemzést az utolsó, Budapestre akkreditált cseh-szlovák nagykövet.





Engedtessék meg, hogy egy közkeletű, több változatban terjedő anekdota felelevenítésével kezdjem, ennek üzenete ugyanis térségünkben ma is aktuális.

A valós alapokat sem nélkülöző történet szerint amikor Magyarország Hitler szövetségeseként hadat üzent Amerikának, a magyar és az amerikai diplomata közt állítólag a következő párbeszéd zajlott le: „Magyarország köztársaság? Nem, uram, királyság. Ki a királyuk? Nincs királyunk, az államfő Horthy Miklós tengernagy. Melyik tenger mellett fekszik Magyarország? Nincs tengerünk. Vannak területei követeléseik Oroszországgal szemben? Nincsenek. Hát Nagy-Britanniával vagy velünk szemben? Nincsenek. Másokkal szemben vannak? Igen, Romániával szemben. Neki is hadat üzentek? Nem, Románia a szövetségesünk.”


Ez a történet ma kifejezetten alkalmas a szlovák–magyar


és a magyar–szlovák kapcsolatok állapotának illusztrálására, különösen a Magyar Gárda megalakulása óta.

Persze a Magyar Gárda – ellentétben a mégiscsak szerényebb Szlovák Közösséggel, amely egy tanítócska vezette falusi fajankók csapatára emlékeztet –, s nemcsak azért, mert ennek színész a vezetője, mintha egy másik világból, a nagy-magyar operettből lépett volna elő.

A budai vártér gálaműsorának levezénylője maga Für Lajos volt, az első történészkormány történésze Antall József kormányzása idejéből, s – láss világ, csodát! – védelmi miniszter. Az idő tájt, a kilencvenes évek elején az utolsó cseh-szlovák nagykövet voltam Magyarországon, s bár többször megtapasztalhattam közelről, s láttam, hogy szeme katonai parádék alkalmával különösen csillog, mi több, tudomásom volt trianoni traumájáról is (ezt egy napon se lehet említeni minisztériuma államtitkárának, a valódi revizionista, szintén történész Raffay Ernőével), mindezek ellenére nem sejtettem, hogy „katonai” pályafutásának vége egy jelentős operettszerephez lesz köthető, hogy ő adja át a diplomájukat a magyar gárdistáknak, akik – nyilvánvalóan eszerint az új doktrína szerint – az Észak-atlanti Szövetségen belül különleges feladatokat látnak majd el a szomszédos szövetségesekkel folytatott harcban, akárcsak az ismert anekdotában. (S még hogy az operett a végét járja!)


Nyilván tényleg túl van ez az ügy dimenzionálva,


ahogy a közelmúltban a magyar televízióban egyenest Brüsszelből Schöpflin György, a Fidesz európai parlamenti képviselője (mellesleg politológus egyetemi tanár) mondta. A valóságban csak a magyar meg a külföldi sajtó fújja fel. Ez a demokráciában, mondta, tényleg teljesen szokványos jelenség. Csak számunkra, esendőbb természetű közép-európaiaknak tűnik ez túlontúl barnának, s kissé lúdbőrösek leszünk tőle. Nem kellene ennyire érzékenynek lennünk, nyilván. Eddzük magunkat kölcsönösen! Hogy felkészültek legyünk, amikor megint átzúg fölöttünk a történelem.

Rudolf ChmelRudolf Chmel


Mert, mondják a bölcsek, annak a nemzetnek, amelyik nem ismeri, újra át kell élnie a múltját – a leggyakrabban komédia formájában. A múlt, főként az átélt, gyakran utolér bennünket. Csakhogy évek múltával mindenki másképp emlékszik rá. Az emlékezet nem történelem, még kevésbé történelemírás, melyért a történészek felelnek. Az emlékezettel azonban mindenki szabadon rendelkezhet, tudása, képességei, egészségi és főként lelkiállapota szerint. S bizony, rendelkeznek is. Főként a politikusok.

S ez már általában kevésbé jó – az emlékezetnek, a történelemnek, de főként azoknak a jóakaratú embereknek a szempontjából, akik azoknak a nem mindig jóakaratú politikusoknak még hisznek is. Közép-Európában az emlékezés tárgyaként keresve sem találnánk alkalmasabbat a széteső 20. századnál – melyben a szüleink még abszolválták az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, de gyermekeink legföljebb a kommunizmus szétesését –, a maga két világháborújával, önkényuralmi rendszereivel, határátrajzolásaival. Ám ez az emlékezés többnyire nemcsak eltérő, hanem homlokegyenest ellentétes. Stanislaw Jerzy Lec lengyel szatirikust idézve:


másként illatozik a széna a szerelmeseknek, és másként a lónak...


A szlovákok és a magyarok teljesen eltérően, egymással ellentétesen emlékeznek az elmúlt századra, és a tizenkilencedikre is. Azt követelni tőlük, amit más összefüggésben Adam Michnik említ, hogy lépjék át tulajdon múltjuk küszöbét, hogy emlékezve sérelmeikre, mérlegeljék saját bűneiket, s amit Petr Pithart a cseh–német viszonnyal kapcsolatban említ, hogy próbálják meg kibeszélni a történeteiket, s főként hallgassák is meg egymást, mindez nyilván még hosszú időre nem reális követelmény.

Mi még ezt az előkészületi terápiás stádiumot sem abszolváltuk, ezzel szemben már elkönyvelhetünk néhány jórészt semmit nem rendező és nem eredményező formális aktust. Ezeknek nemegyszer közvetlen résztvevője voltam, tudom, miről beszélek. A ’89 novembere óta máig eltelt tizennyolc év a szlovák–magyar kapcsolatokat illetően – a ritka kivételektől eltekintve (a kormányzásban való szerepvállalás, a párkányi híd) – lényegében elszalasztott lehetőségek, kudarcok és szerencsétlenségek seregszemléje. A felelősség a politikai pártokat terheli,


kivétel nélkül mindet, Szlovákiában és Magyarországon egyaránt.

Amikor tehát ezek után most megjelent, szinte azt mondhatnánk, derült égből villámcsapásként, Csáky Pálnak, a Magyar Koalíció Pártja elnökének a javaslata az újabb békülésre, még e sziszifuszi küzdelem kiszolgált katonájában is nagy kétségek támadnak. Mert vajon hol volt ennek az üdvözítő eszmének a kezdeményezője vagy felterjesztője nyolc évig, amikor is a kormány alelnöke volt, lényegében a párt első alelnöke, ha csak azt követően gyúlt fény a fejében, miután elnöki pozícióba és politikai oppozícióba került, s miután neki köszönhetően lett a párt főstratégája, tehát a szlovák–magyar kapcsolatok alakulásának személyes felelőse Duray Miklós, e kapcsolatok folyamatos rombolója?!

Merthogy, a legjobb akarat ellenére, a Magyar Koalíció Pártja, mely Bugár Béla kiszorításával mindkét fél nacionalistái számára nagy teret nyitott, ma nem a legmegbízhatóbb javasolója egy ilyen történelmi aktusnak. Nem lehet egyidejűleg a szlovákiai magyarok jövőjéért felelős alelnöknek megválasztani Duray Miklóst, aki a legnagyobb empátiával megáldott szlovák számára is megbízhatatlan politikus, s ugyanakkor történelmi megbékélést kezdeményezni a magyarok és a szlovákok, Magyarország és Szlovákia között.


Ez az egész ribillió

csak megerősíti a sokéves gyakorlat igazolta tapasztalatot, mely szerint naivitás elvárni, hogy a múlttal – bármely múlttal, nem csak a szlovák-magyarral – a politikusok fognak kiegyezni, vagy legalábbis megpróbálnak kiegyezni. Az olyan átfogó történelmi aktusért ugyanis, amilyennek a szlovák-magyar és a magyar-szlovák megbékélést szánják, valami nagyon konkrétat kellene – huzamosan – tenni. Eddig a politikusok, és sajnos, ők a legláthatóbbak, jobbára az ellenkezőjét tették. Ezzel az eddig utolsó verbális kezdeményezéssel is, melyet a valóságban semmi nem támogat. Arról nem is szólva, hogy ha netán egy ilyen mindent megbocsátó megbékélési nyilatkozat – akár mondjuk az Európa Napja alkalmából – elfogadásra kerülne, ugyan kicsoda teljesítené?

Csakhogy az amerikai és a magyar diplomatáról (aki némi változtatással lehetne akár szlovák is) szóló anekdotának van mai tanulsága is. Akárcsak abban a második világháborúban, szövetségesek vagyunk. Egyazon politikai, biztonsági, gazdasági és katonai alakulatok tagjai vagyunk. Csak nem tudunk megbékélni. Illetve kijelenteni néhány közös, értelmes mondatot, melyek kötelezőek volnának – mindenki számára. Hagyjuk, hogy helyettünk gárdák, közösségek lépjenek föl, meg operettek és kocsmák egyéb fajankói. Meg az olyan politikusok, akik nyiszlett, szétivott izmaikat mutogatják, nem beszélve a szótárukról és a példáról, amellyel választóik előtt járnak.

Jut eszembe: hogy mint ér utol bennünket a múltunk, a megemésztetlen történelem, arra jó példa a kereszténydemokraták legutóbbi változása. Annak idején épp Pavol Hrušovskýnak köszönhetően válhatott a magyar ügyvitel az identitását vonakodva keresgélő párt egyik prioritásává.

Kisajátíthatta magának ezt az agendát, melynek hivatalból a szlovák és a magyar liberálisoké kellett volna lennie, de ők ez ügyben a fülük botját sem mozdították. Amikor Pavol Hrušovský és Szili Katalin, a magyar parlament szocialista elnöke Bugár Béla támogatásával felemelték ezt az agendát, mintegy a porból, világos volt, hogy ezzel Szlovákiában nem lehet szavazatokat szerezni. ĺgy újra fennakadt, valahol fél- vagy negyed úton, arról nem is szólva, hogy a többi pártot, sem a koalíciósakat, sem az ellenzékieket, nem érdekelte.


A történelem azonban nem áll meg.


A kereszténydemokraták „frakciója”, mely reménytelenül keresi új agendáját valahol az SNS veszélyes közelségében, úgyszintén helyénvalónak látta harcba szállni, ingujjában a magyar kártyával, előbb csak Csáky MKP-jának ideiglenes, mondhatni virtuális bojkottálásával, majd a jó öreg hálás, de annál reménytelenebb követeléssel: a műkincsek visszaszolgáltatásával. Ismét csak úgy, kinyilatkoztatásszerűen, előkészület nélkül, ki a futóárokból! Kezdjenek vele valamit a túloldalon.

A történelem nemcsak utolér bennünket, hanem meg is előz, s nemegyszer nem a legkomolyabb módon. A KDH – nemcsak az említett „frakció”-ban levő barátaim értelmezése szerint – visszatér abba az ölbe, melyben fogant: Andrej Hlinka ölébe. A kereszténydemokraták nyíltan felvállalják Hlinka Szlovák Néppártjának hagyományát, amivel szerintem történelmileg nincs is gond, hiszen annak a pártnak sem csak sötét oldala volt (annál inkább Hlinka halála után, túlságosan is), csak épp nem kellett volna ilyen sokáig titkolniuk.

Kétségtelen, ez az a hagyomány, melyből eredetileg a KDH kinőtt, bár a nép fejében e téren a Vladimír Mečiar vezette „népi” HZDS keltette és kelti a legnagyobb zűrzavart, ez a párt nyomakodott ugyanis be a Hlinka Szlovák Néppártja hajdani hagyományos választóterületére. A jóhiszemű választók fejében a második, a KDH szempontjából nem kisebb történelmi zűrzavart az SNS kelti, amely máig ismeretlen okokból olyan párt utódjának tartja magát, melynek hiteles tagjai, különösen Martin Rúzus,


forognak a sírjukban, látván, kicsodák ennek a művelt nemzetiek


lutheránus hagyományán alapuló pártnak a mai ikonjai. S ha már az író politikus és evangélikus pap Martin Rázus nál tartunk, aki valahogy kihullt a mi mai új népnemzetijeink emlékezetéből, amin meg műveltségüket tekintve nem csodálkozhatunk, tán figyelmükbe kéne ajánlani, hogy az SNS-ben ő volt az, aki a szlovák autonómiaköveteléseket minden kétséget kizáróan pontosabban és meggyőzőbben megfogalmazta, s ha bármit is tudnának saját pártjuk múltjáról, Rázust és társait belefoglalták volna az államért elévülhetetlen érdemeket szerzők törvényébe. De ezzel túl sokat kívánnánk tőlük!

Persze, emésztetlen, feldolgozatlan és ismeretlen múlttal tömni a naiv népek fejét már jó pár éve kedvenc ideológiai szórakozása a szlovák politikusoknak és az összes pártnak, de főleg azoknak, melyeknek nincs valós agendájuk, amely mégiscsak javítana választóik földi életén. Ha ugyanis ismernék a történelmet, Hlinkáról, Rázusról, Tisóról, Clementisről, Hodžáról és Husákról is többet tudnának néhány ostoba frázisnál.

Mert politikusaink túlnyomó többsége semmit sem tud a múltról, még az iskolai tananyagra sem emlékeznek, ezt-azt alkalmaznak az örökérvényű mítoszokból, de semmit nem tudnak sem az elődeikről, sem azoknak a pártoknak a múltjáról, melyeknek úgymond folytatói. Csak az ilyen gulyásban, mely az ő fejükben fő, kerülhet egy kalap alá Hlinka Clementisszel – hisz mindketten szlovákok voltak. Csakis ilyen kavarodás idézhet elő egységet az Andrej Hlinka államalapító érdemeiről szóló szavazás során vagy az ún. Beneš-dekrétumok sérthetetlensége ügyében.

(Mellesleg, kinek tűnt fel az a jellemző apróság, hogy a „lex Hlinkát” az összes szlovák párton kívül az MKP-ból egyedüliként az autonomista Duray szavazta meg?) Maga az „öregúr”, Hlinkát hívta így a káplánja, Ladislav Hanus, a szlovák katolicizmus legjelentősebb értelmiségije (aki Józef Tisót magasan Hlinka fölé helyezte), szóval, az öregúr is csodálkozna Szlovákián, látva, hogyan szavaztak „érdemei”-ről az ő „kedvenc” szociáldemokratái, akik természetesen (erről is beszélni kellene!) a csehszlovakizmus elkötelezett hívei voltak – ha már itt tartunk: nincs tudomásom róla, hogy ezért bocsánatot kértek volna tőle.


De egyébként: nincs szebb a nemzeti egységnél!


A szlovák pártok nemcsak Hlinka esetében szavaztak egységesen, hanem az ún. Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről is. Még az alkotmány megszavazásakor, márpedig ez a törvények törvénye, sem volt ekkora az egység. Ugyanakkor a magyar parlamentben is egyesültek a nem egyesíthetők a veszélybe került nemzet megvédésére – sajnos még az egyébként mindig türelmes és szkeptikus liberálisok is!

A deformált, emésztetlen, feldolgozatlan múlt különösen szorosan összeköti a dezorientált és tájékozatlan politikusokat. Akik ezt a reménytelen köteléket a választókra ruházzák, pedig ez az istenadta nép a 21. század elején elsősorban jobb életet érdemelne már, nem pedig primitív nemzeti butítást. A Duna mindkét partján!

A magyar külügyi bizottság viszszamondta szlovák partnerei meghívását, pedig ez jó alkalom lehetett volna e témák felelősségteljes boncolgatásának megkezdésére. A magyar köztársasági elnöknek ráadásul az a benyomása, hogy a magyarok pofont kaptak a szlovák parlamenttől, amikor pedig az MKP épp megbékélésre nyújtotta a kezét – csakhogy minden kissé másként van. Hiányzanak az államférfiak – Magyarországon és nálunk is. A politikusokban pedig, ismétlem, nem lehet megbízni. Csakhogy, sajnos, az értelmiségben sem. Szomorú, de tény és lehangoló. Ezért is van sok dolguk az árokásóknak. Bár, tulajdonképpen az is munka – sziszifuszi. Ásnak, ásnak, de az ún. Beneš-dekrétumokat eltörölni nem lehet, a történelem részei, igaz, nem a legfelemelőbb részei, az egyéni kárpótlás nem reális, kollektív bűnösség pedig nincs. Akkor hát miről is van szó?

Egyébként szövetségesek vagyunk. Mint abban az anekdotában az amerikai meg a magyar diplomatáról.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS