2019. július 20. szombatIllés
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

TGM: A liberális Orbán kurta föltámadása

2007. november 01. 09:45, utolsó frissítés: 2007. október 31. 15:07

#i#„A washingtoni konszenzus” ellen fordult Orbán Viktor mítoszát eltemethetik azok, akik hittek benne. S azok, akik egyáltalán bármit elhittek neki valaha, megint eltűnődhetnek egy kicsinyég – írja Tamás Gáspár Miklós.#/i#





Orbán Viktor országgyűlési képviselő, a Fidesz-KDNP vezetője nagyon fontos és érdekes beszédet mondott 2007. október 23-án, amely annál jelentősebb, minél inkább hallgatják el lényegi mondanivalóját – persze különböző okokból – a különféle pártállású médiák. A jobboldal lelkét híven kifejező Magyar Nemzet továbbra is a kormánytáborral való engesztelhetetlen, acsargó szembenállást prédikálja, olykor úgy tetszhetik a lapból, mintha a „véres kezű Nérókról” deliráló Morvai Krisztina volna a mai magyarországi jobboldal szellemi irányítója, nem pedig Orbán Viktor.

Ez persze csak látszat. Ugyanakkor a sajtóból a zavar csöndje árad.
A beszéd számos olyan elemet tartalmaz, amely jó ideje hiányzik a hazai jobboldal világnézeti szótárából, s amelynek az újdonsága politikai fordulatot sejtet, bár ennek a fordulatnak vannak előzményei (vö. T. G. M.: „Harc és egyetértés”, Népszabadság, 2007. szeptember 29., Transindex, október 3.). Lássuk ezeket az elemeket sorban.


1. „…1956-ban egy Kelet elleni forradalmat vívtunk.” (A nyelvtani hibákat nem javítom.) „Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely saját jószántából sohasem akar többé a Kelet része lenni. […] Szerencsétlen és igazságtalan nagyhatalmi paktumok szorítottak ki minket a nyugati világból. Egy nyugati kultúrnemzet életére rátelepedett a Kelet uralma, amely megmételyezte és tönkretette országunkat. Nyugatos nép a keleti önkény hálójában.”

Ez 1989 hangja, amely „vissza” akarja téríteni hazánkat természetes helyére, Európába vagy a Nyugatra, vissza akarja állítani a „normalitást”, a nyugatias történelem folytonosságát, amelyből két világháború zökkentett ki bennünket: ez a szabadelvű jogállam (amelyet e korban – eszmetörténetileg tévesen – „demokráciának” volt szokás nevezni) állítólag szerves, folytonos története Kossuthtól és Deáktól Gönczig és Antallig.


2. A Keletre szorulást „…a XX. századi kommunizmus [hozta] a nyakunkra”. Ez az 1950-es évek antikommunista nyugati liberalizmusának a hangja, amely a „kommunizmus” (azaz: a bolsevizmus) történetét „keleti eredetéből” magyarázta „az orosz önkényuralmi hagyományokkal”, amint Orbán is mondja: „A keleti [a szovjetorosz] politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget és nem tűri a szabadságot. […] Vagyontalanná tesz, elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell, megfélemlít.” És így tovább. Az SZDSZ beszélt így 1988/89/90-ben.

(Pápai Gábor karikatúrája – Hetek.hu)(Pápai Gábor karikatúrája – Hetek.hu)

Itt Orbán nem a szocialista gondolattal mint olyannal vitatkozik, hanem csakis és kizárólag az orosz bolsevizmust ítéli el.

A Fidesz-KDNP és a jobboldali sajtó majdnem egy évtizede zúgó, morajló karénekben sirat, kárhoztat, szid mindent, amit a modern Nyugattal szokás Kelet-Európában kapcsolatba hozni. Itt Orbán hátat fordít a rovásíró táltosoknak, a szívcsakrás turáni sámánoknak, a sumerológusoknak, a Jézust mint párthus (vagy szittya) herceget imádóknak, a fehérló-áldozóknak, a hátrafelé nyilazóknak, a lakitelki jurtázóknak, hűvösebb terminussal: a romantikus antikapitalistáknak, Amerika és Nyugat-Európa őszinte gyűlölőinek.


A magyarországi jobboldal mostanában

legföljebb Szingapúr és Dél-Korea tekintélyelvű, korporatív-etatista kapitalizmusmodelljét volt hajlandó elfogadni, közel a Schwarze Front és a Tat (a Strasser-fivérek és Ferdinand Fried) jobboldali szocializmusához (amelyet a nagytőkével kiegyező Hitler üldözött). Jobboldali guruk Rosa Luxemburgot idézték. Orbán egyszerre véget vet ennek a vircsaftnak. „Nyugati demokráciát akartunk – mondja – , amely a keresztény kultúrára, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjére épül.”

Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!

Ez nemcsak a radikális fölvilágosodás és a nagy francia forradalom jelmondata, hanem a szabadkőművességé (Grand Orient: „Nagyoriens”) is! Ez foglalja össze a liberális demokratizmus alapelveit, bár persze ma a második és a harmadik (az egyenlőség és a testvériség) inkább a liberalizmus szociális változatának, a polgáriasult, jobboldali szociáldemokráciának a terepe.

Történetileg: a katolikus anyaszentegyház által elítélt szellem, az enciklikákban kárhoztatott „liberalizmus” és „modernizmus” kísértete, az elátkozott szabadkőművességről nem is szólva. Orbán annak idején azt mondta – kissé nevetségesen, de azért érteni lehetett – , hogy kormánya „a katolikus értékekre voksolt” (bár maga protestáns férfiú), ezt (vagy legalábbis az ultramontán értelmezést) visszavonta. Tekintélyről, kinyilatkoztatásról, megtérésről itt szó nincs. Sőt.


3. „A keleti önkény világa helyett […] újjáteremteni az önálló és független polgári élet garanciáit; tisztességes munkát, tulajdont, szabad vállalkozást és védelmet nyújtó jogrendet. Mindig ez volt a kívánságunk.” Ez az SZDSZ és a Fidesz régi, annak idején gyakorlatilag azonos programjának a veleje, bár a hangütés persze kissé más tizenkét-tizenhárom év múltán.


4. Orbán Viktor jogállamot követel. „Ahol valaki azért élvez védelmet, azért nem vonható felelősségre tetteiért, mert a hatalom berkein belül van, ott kiszolgáltatják az embereket a gátlástalanságnak és az erőszaknak, és ezt mi visszautasítjuk.” Helyesen – tenném hozzá. Orbán Viktor természetesen ezt a tavaly őszi rendőri visszaélésekre hegyezi ki. Kóka János gazdasági miniszter, az SZDSZ elnöke ugyancsak október 23-ai beszédében szintén élesen elítélte a tavaly őszi rendőri erőszakot, szintén nagyon helyesen.

Amikor Orbán Viktor emelt hangon arról beszél, hogy nem nyugszik, amíg az elkövetőket, fölbújtókat és értelmi szerzőket felelősségre nem vonták, félelmetesen hangzik, amit mond, de csak annyit jelent, hogy a reménybeli kormányától független ügyészség, bíróság, parlamenti vizsgálóbizottság majd alaposan kivizsgálja az ügyet, s erre ő hangosan fogja biztatni őket. Miért is ne? Biztassa csak.

Evvel befejezte a forradalmi igazságtételre, forradalmi hatalomváltásra vonatkozó, sokakat ijesztő célozgatásokat. (S egyébként szó szerint ugyanazt mondta október 23-án a múltról, mint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, összehozva Nagy Imrét Mindszenty bíborossal…)


5. S ami politikailag bizonyára a legfontosabb rövid távon: Orbán Viktor megtette azt, amit a balliberális, szociálliberális médiák és politikusok követelnek tőle szakadatlanul egy álló esztendeje: határozottan és félreérthetetlenül elítélte az utcai erőszakot (pontosabban: az ezutánit), az erőszakos és (ellen)forradalmi úttól eltérő pályát jelölt ki híveinek és széktartóinak. Evvel ugyancsak határozottan és félreérthetetlenül cserbenhagyta szélsőjobboldali híveit, félszívű (és féleszű) támogatóit. (A Fidesz tartotta a szavát: a nyilasok hídlezárás-kísérlete ellen rendőrért kiáltott.)

Még az újfasizmus elleni finom kis mondat is megtalálható a szónoklatban, bár avval a nesszel, hogy nem veszélyes: „…a történelmi kihívást nem a kommunizmus [Orbánnál ez az 1945 utáni szovjet megszállást jelenti] előtti veszélyes eszmék újjáéledése jelenti, mert azok gyökerei alól a történelmi változások már kimosták a talajt…” Ez ugyan nem egészen így van, de sebaj: Orbán hallgatói egy részének eszméit a legnagyobb nyilvánosság előtt „veszélyesnek” nevezte. Ez a lényeg.

Az Orbánhoz közel álló Heti Válasz évfordulós, ünnepi számának egyik cikke ezt a címet viseli: „Toroczkai, Budaházy, elég volt belőletek!”

Hangosabban aligha tehette (egyelőre), bár éppen aznap rendezett a Magyar Gárda és a Nemzeti Őrsereg nevű paramilitáris szervezetek egyenruhás „katonáinak” részvételével 1944 óta példátlan antiszemita tüntetést a lipótvárosi Szabadság téren, a templomban és a templom előtt két, Hegedüs nevű református lelkész. (Szabolcs községben, egy másik református templomban a nyilas pártszolgálatos egyenruhába bújtatott Nemzeti Őrsereg újabb egységét avatta föl Sipos Kund Kötöny esperes – a szabadságért szenvedett gályarabok egyházában…)

A szélsőjobboldali sajtó őrjöng, a Magyar Jelen új vérváddal állt elő. Mindevvel Orbán Viktor nem menetel együtt, bár kritikája visszafogott, és az őt tisztelő sajtóban eddig el is sikkadt.


6. Orbán Viktor új irányt óhajt adni a magyar nacionalizmusnak is, ismét csak a liberálisokéra nagyon emlékeztető hangfekvésben. Ez a nacionalizmus – már ha hívei hallgatnak Orbán képviselőre – ezentúl nem Amerika- meg franciaellenes lesz, hanem nagyon határozottan oroszellenes.

A Fidesz-KDNP vezetője világos, egyértelmű ajánlatot tett az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia budapesti nagykövetségének: vezetése alatt a Magyar Köztársaság majd beáll Lengyelország, Románia és a balti államok oroszellenes egységfrontjába, amelynek meg kell teremtenie az új „cordon sanitaire”-t Oroszország körül, függetlenedik a német diplomáciától, amelynek Gyurcsány és eddig több kormány, nem utolsósorban az Orbáné, a hatása alatt áll, illetve állott. Ilyen élesen oroszellenes, Amerika-barát hangot mostanában


csak Eörsi Mátyástól, az SZDSZ külpolitikusától hallottunk.

Orbán álláspontját árnyaltan világítja meg az Országgyűlés külügyi bizottságának jobboldali elnöke, Németh Zsolt („Oroszország közép-európai szemmel”, Magyar Hírlap, 2007. október 24.).

Németh Zsoltnak, aki a jövendő nemzeti-konzervatív kormány lehetséges külügyminisztere, a Széles Gábor jobboldali reggeli lapjában közölt írása előadás volt a Heritage Foundation nevű tekintélyes, neokonzervatív washingtoni intézményben (amelynek a vonalvezetése fekete átok tárgya volt eddig minden magyarországi keresztyén-nemzeti lapban és portálon). Ez a Bush-kormányzathoz sok szállal kapcsolódó agytröszt olyan hallgatóságot biztosított Orbán Viktor küldöttének, amilyenhez kevesen jutnak. Mondandója nyilván a Demokrata Pártban is nyitott fülekre talál.

Németh Zsolt – a hely és az alkalom által föltenni diktált hangfogóval – lényegében azt mondja, hogy Putyin Oroszországa a sztálini Szovjetunió veszedelmes örököse, amellyel a legitimációs deficit miatt küszködő Gyurcsány-Kóka-kormány következetlen, habozó flörtöt folytat (főleg a földgázvezeték ügyében, amelyet az Egyesült Államok kormánya hevesen ellenez).

Az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke még azt a bizonytalan moszkvai újsághírt is megszellőzteti vendéglátói előtt, amely szerint Gyurcsány állítólag a Kremlben ellenzi azt az amerikai (Oroszország ellen irányuló) rakétapajzsot, amelyet Prágában helyesel. (Németh képviselő figyelmen kívül hagyja azt, hogy az MSZP az egyetlen közép-európai szociáldemokrata párt, amely nem utasítja el az amerikai rakétapajzs gondolatát.) Ilyen nyílt fölkínálkozást régóta nem láttunk.

A Fidesz elképesztő nyíltsággal fogalmaz. Németh Zsolt képviselő egy másik, szintén kitüntető helyen – ezúttal nem neokonzervatív, hanem neoliberális intézményben, a szintén washingtoni Hudson Institute-ban – megtartott előadásában még szolgaibb modorban folytatja a szövetségkeresést.


Itt átfogóbb és mélyebb amerikai beavatkozásra szólít föl.

Azt írja: „…az Egyesült Államok felé megfogalmazható talán legfontosabb elvárás, hogy ne hagyja magára a közép- és kelet-európai posztszovjet térséget, sőt az eddiginél határozottabban [!] vegyen részt az átmenet problémáinak kezelésében és az átmenet lezárásában.

Az Egyesült Államok a legtöbb esetben jobban megérti a térség államainak gondjait, mint a nyugat-európai államok döntő többsége [!]; másrészt a kelet- és közép-európai államokban nagyfokú a nyitottság az amerikai elképzelések, törekvések iránt. Tudjuk persze, hogy Amerika mostanság az erőit más térségekbe összpontosítja. De nem anyagi forrásokról beszélünk, hanem figyelemről, egy nagyobb fordulatszámon működő diplomáciáról.” (Németh Zsolt: „Mit várunk az Egyesült Államok külpolitikájától?”, Magyar Nemzet, 2007. október 30.)

Németh képviselő azt is mondja, hogy a szélsőjobboldal megerősödése – amely viszolygással tölti el a térség amerikai megfigyelőit – alapvetően a posztkommunista „baloldal” műve (?), amely „…abban érdekelt, hogy minél erősebb legyen a radikális jobb…”, ezt leszerelni csak a keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldal tudná, s vállalkozik is erre a munkára.

A Fidesz-KDNP politikusa Koszovó függetlensége és megbontatlan területi egysége ügyében is az amerikai álláspontot osztja, megismétli itt is a hivatalban lévő magyar kormány bemószerolását az „orosz” földgázvezeték tárgyában (ellenfeleinek befeketítése „a központban” minden honi párt rossz szokása persze), továbbá a NATO erősítését szorgalmazza, és amerikai segítséget kér, hogy a magyarországi biztonsági és haderőket megtisztítsák a megbízhatatlan, posztkommunista elemektől, tehát a CIA-nak és az NSA-nek is szán fontos szerepet hazánkban.

Mindez a magyarországi jobboldal eddigi politikájával, politikai diskurzusával homlokegyenest ellenkezik.


Az oroszellenes motívum

– Orbán Viktor október 23-ai szónoklatának középpontja – tömeggyűlésen másképp szól. Valamilyen nacionalista szólamot azért föl kellett mutatnia az effélével évek óta házaló jobboldali vezetőnek, és a hallgatóság bőven kapott az orosz polip terjeszkedő csápjaiból és egyéb képtelenségekből.

Szemben a román-, szlovák- és szerbellenességgel, nálunk az oroszellenesség érdekes módon nem olyan erős, mint Lengyelországban, a Baltikumban és Romániában. Kérdés, hogy meg lehet-e fordítani ezt a trendet (eltekintve attól, hogy én semmiféle irányú nacionalizmust nem tartok helyesnek).

Orbán Viktor és Németh Zsolt nem teljesen váratlan, de mégiscsak sarkos irányváltását (s ez független Németh képviselő ismeretes atlantista vonzalmaitól) a félhivatalos jobboldali lap igen magas színvonalú külpolitikai rovatának vezetője magyarázza meg (vö. Stier Gábor: „Egy normális ország”, Magyar Nemzet, 2007. október 25., kár a germanizmusért a címben). A „normális ország” Lengyelország, amelyben – a magyarországi jobboldal őszinte sajnálatára – leszavazták Jarosław Kaczyński kormányát.

A Kaczyńskiak – írja a Magyar Nemzet – „ellenzik a szigorú abortusztörvény enyhítését, a homoszexuálisok egyenjogúsítását, az eutanázia és a könnyű drogok fogyasztásának törvényerőre emelését [!], s a rendpártiság nevében gyakran érvelnek a halálbüntetés visszaállítása mellett, […] mindez Európában ma önmagában elég a számkivetettséghez”. Mégis normális országról van szó, mert a „baloldalt” (ha a LiD baloldali, megeszem a kalapom, de hagyjuk…) mégse juttatta vissza a kormánykerék mellé. Tanulság: a jobboldaliság eddigi variánsai nem kielégítők, alkalmazkodni kell.


Nálunk is: Orbán-Tusk legyőzte Orbán-Kaczyńskit.
Retorikailag.


Természetesen egyetlen beszéddel nem tudja Orbán megfordítani a hazai jobboldal egész politikáját, az általa is szorgosan épített előítéletrendszert. A 2005. december 5-éig égő szemű nemzeti táltos akkor egyszeriben államosító baloldali populistává változott, most, 2007. október 23-án pedig kissé neokon beütésű jobboldali liberálissá. (Tudni való, hogy a hírszerző.hu és a hvg.hu* neokon publicisztikáit – és egyáltalán a libertárius, individualista, ultrakapitalista neokonzervativizmust – a magyarországi nemzeti jobboldalon még jobban utálják, mint a baloldali politikai irodalmat, ezért Orbán a látszatokra majd ügyelni fog.)

A népszavazási kérdések közül Orbánék kihagyták a fontosabbakat. Orbán és politikai barátai meg akarják értetni a polgársággal, többek között a liberális polgársággal (és értelmiséggel): nincs mitől félni, itt „fontolva haladás” lesz, az eddigi neoliberális politika óvatosabb, körültekintőbb, józanabb folytatása; a Nyugattal pedig azt, hogy a jobboldal nemzeti energiái az amerikai stratégiai célok érdekében is mozgósíthatók. (A „lex MOL” érthetővé teszi, merre megy az összpárti magyar politika.)

Erre érkezett Horn Gábor államtitkár kínos és szánalmas nyilatkozata, amelyben az egyszázalékos SZDSZ jelzi, hogy az Orbán nélküli Fidesszel szívesen kormányozna együtt,


holott aligha fog bárkivel is.

Tom Lantos, a magyarhoni jobboldalon szintén nem kedvelt amerikai politikus (aki újabban a Kongresszus külügyi bizottságának az elnöke), a legnagyobb hatalmú „külföldre szakadt hazánkfia”, a Robert Fico szlovák miniszterelnökhöz küldött üzenetében (Beneš-dekrétumok, Malina Hedvig ügye) megmutatta, mire számíthat az Oroszországgal barátkozó, nyugdíjat emelő, szociálnacionalista kormányzat, s milyen „nemzeti” jutalmakat kaphat az olyan szófogadó partner, mint a négy-öt magyarországi parlamenti párt. A hatalmas Amerika hatalmas Lantosa ugyanazt mondja, mint a magyar újságok. (S javarészt még igaza is van…)

Orbán Viktor biztos benne, hogy újra miniszterelnök lesz, és kezd megszabadulni kényelmetlen és kompromittáló partnereitől, ahogyan korábban megszabadult Torgyántól, Csurkától, fölszámolta az önálló KDNP-t és az MDF-et (a mai MDF nem utóda a korábbinak, gyakorlatilag új pártnak tekinthető).

A mozgósítás megmarad (bár jellemző, hogy a népszavazási kampányt kedélyes városatya irányítja, nem holmi tüzes szavú hordószónok), de nem vezet sehová.

Nem tudni, sikerül-e ez a trükk is Orbán Viktornak, a sajtó eddigi vészjósló hallgatása – számára – nem jó jel.

De valódi politikai esemény is volt mostanában: a mozdonyvezetők sztrájkja a vasúti szárnyvonalak megszüntetése ellen bebizonyította, hogy a dolgozók tudnak a fogyasztók (itt: az utasok) érdekében is hatékony, józan és nagylelkű szocialista politikát folytatni. S ha a szakszervezetek végre kiveszik Orbán Viktor kezéből az egészségügyi leépítés elleni harc vezetését, talán még eredményre is számíthatunk.

„A washingtoni konszenzus” ellen fordult Orbán Viktor mítoszát pedig eltemethetik azok, akik hittek benne. S azok, akik egyáltalán bármit elhittek neki valaha, megint eltűnődhetnek egy kicsinyég.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS