2019. október 14. hétfőHelén
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tamás Gáspár Miklós: Az írás a falon

2007. november 19. 12:20, utolsó frissítés: 12:17

"A magyar nép nem kedveli az ország szomszédait, és – főleg – #b#nem kedveli a magyar népet#/b#." Mi a tétje a szerdára kitűzött sztrájkoknak és tüntetéseknek Magyarországon?





A balközépre sorolt kormánykoalíció parlamenti többsége: fikció. A kormánypártok a parlamenti szuverenitáshoz tartozó, legnagyobb horderejű és hagyományú kérdésekben – adók, költségvetés – összevissza szavaznak, változatos konfigurációjú egyedi szövetségekben állnak össze a jobboldali ellenzékkel. Miniszterek voksolnak a kormánypártok javaslatai ellen. Teljes a zűrzavar,


a parlamenti pártok politikai körvonalai elmosódnak.

Alapkérdésekben nagy az egyetértés –mindig a tőke számára legelőnyösebb változat nyer, bárki áll mögötte –, ugyanakkor dühöng a hatalmi harc, a gyanú, a paranoia.

Kiszivárogtatások, politikusok sugalmazott hírlapi leleplezései, kétes indítékú adóhivatali akciók ellenzéki politikusokkal szemben. A parlament intézményének lejáratása után megkezdődött a népszavazás intézményének lejáratása. Huzavona áldozata lesz az állambiztonsági iratok nyilvánosságának rég gennyedő ügye, a fasisztoid szélsőjobboldal fölújulásának problematikus megoldási kísérlete, a gyűlöletbeszéd-törvény elvész az alkotmánybírósági procedúrában.

Nincs olyan polgári demokratikus intézmény, amelynek tekintélye volna: a kormány, a parlament, a közigazgatás, a pártok, a bíróságok – beleértve a Legfölső és az Alkotmánybíróságot –, a rendőrség, a köztársasági elnök, az egyházak, az önkormányzatok mind a hitelüket vesztették.

Hitelüket vesztették a polgári társadalomban alapvető nyilvános funkciót (is) betöltő korporációk is: az ügyvédek, az orvosok, a tanárok szakmai közösségei. A közönség olyan intézményekben bízik, amelyeket nem ismer (rossz lelkiismerettel örülök, hogy közöttük van munkaadóm, a Magyar Tudományos Akadémia, de ez nem hat ki a kutatás-fejlesztés, a K+F költségvetési tételeire). Vannak intézmények, amelyeket mindenki elfelejtett: ilyen a magyar honvédség.

A magyar nép nem kedveli az Európai Uniót, más nemzetközi intézményeket pedig (NATO, EBESZ, WTO, IMF) észre se vesz. A magyar nép nem kedveli az ország szomszédait,


és – főleg – nem kedveli a magyar népet.

Az égető közügyek közül (pontosabban: helyett) csak a bulvárstílusban kitárgyalt korrupciós ügyek váltanak ki némi bágyadt érdeklődést, mert bizonyító erejű érvként szolgálnak az amúgy is meglévő gyűlöletre, amelynek semmi köze a képviselők költségtérítéséhez és egyéb himmi-hummihoz.

A démonaitól kergetett magyar kormány továbbra is próbálja az állami felelősséget, a deficitet, a folyó költségvetési hiányt és az államadósságot egyaránt összezsugorító reformokat erőltetni, bár a sikerre semmi esélye.

A kormány nem hajlandó megérteni, hogy ezt akkor se tehetné meg, ha – tételezzük föl, amire semmi okunk – az általa tervezett reformok helyesek, kívánatosak, erkölcsileg vonzók lennének (nem azok). Nem teheti meg, mert a magyar nép többsége nem óhajtja, hogy ezt tegye – s mivel ez egyelőre még demokrácia, hát orra tőle fokhagymás.


Punktum.

Ugyanakkor persze szó sincs arról, hogy a néppel másként ne lehetne kicsellózni, méghozzá ötpárti egyetértéssel.

Szegény drága jó közvélemény nem veszi észre, hogy a Költségvetési Hivatal létrehozásával és a deficithatárok törvénybe iktatásával alkotmányos (értsd: alkotmányellenes) módszerekkel óhajtják az uralkodó körök egyszer s mindenkorra lehetetlenné tenni a humánusabb, szerényen újraelosztó, jóléti politikát (amellyel persze még mindig nem oldódnék meg majdnem semmi). (Vö.: Tamás Gáspár Miklós: Harc és egyetértés , Transindex, 2007. október 3.)

Ez nem látszik izgatni a jogvédő miliőt, pedig ebbe többen halnak majd bele, mint az elszórt pogromokba. No persze csöndben: éhen.

Ami mindenki számára nyilvánvaló, az a rombolás: vasútvonalak megszüntetése, postabezárások, iskolabezárások, kórházbezárások, áremelés, adóemelés, reálbércsökkentés, infláció, munkanélküliség-növekedés, kulturális és jóléti szegregáció (sokszor faji alapon), irracionális tömegreakciók - más szóval a piaci kapitalizmus hétköznapjai.

A pillanatnyilag úgy-ahogy, annyira-amennyire hivatalban lévő magyar kormánynak az volt a szerencséje, hogy az akcióival szembeni ellenállás (bár jogosultsága - elvontan - nem vitás) értéke nem volt túl magas. A tüntetések szószólói kétségtelenné tették, hogy a kormánynál is van rosszabb: ők maguk.


A híres rigmus:

"Buzikat a Dunába, [a] zsidókat meg utána" a ritmus- és rímkényszer okozta nyelvtani hibával tűnik föl; helyesen ugyanis ez így hangzanék: "Buzikat a Dunába, [a] zsidókat meg utánuk" – ezt a poétikai dilemmát a szövetkezett magyar szélsőjobboldal együttesen se volt képes megoldani. Így hát a jobb költészethez szokott magyarság elfordult a fasizmustól. Weöres Sándor győzött.

A kormány szerencséjének fő eleme az volt persze, hogy a deklasszálódástól (joggal) rettegő kispolgári fiatalság dekoratív hőzöngése mellett a balhétól idegenkedő munkásság hallgatott. A munkásság tudja, hogy ha ne adj' isten a Dunába röpítenek néhány "szakállas bácsit", attól még nem lesz értékállóbb a bér meg a nyugdíj. Ennek a munkásságnak sokáig fát lehetett vágni a hátán, elátkozta a szocialistákat, majd leszavazott rájuk, megint elátkozta őket, de nem sztrájkolt, nem döntött kormányt, mert hiszen ismerte a kínálatot. (A kínálat nem lett jobb, de már ez se számít.) Végtelenül béketűrők voltak a dolgozók.

No, ennek vége, s evvel a balközép kormánynak is vége.

A szakszervezeti konföderációk sztrájkot és tüntetést hirdettek november 21-ére, a sztrájkolók és a tüntetők jelentős része valószínűleg egykori szocialista szavazó lesz. Százával lesznek ott szocialista párttagok - meg kommunisták, szociáldemokraták és egyéb baloldaliak. Ott leszek én is.

Ha a baloldal természetes bázisa – még a leghalványabb, elpolgáriasult, elposványosodott, petyhüdt, "szociáláruló" baloldalé is –, a szervezett munkásság nemet mond, akkor a jobboldali szociáldemokrácia veszíteni szokott. Első lépésben a jobboldal szokta ezt kihasználni (vö. Német- és Franciaországgal, perceken belül Olasz- és Spanyolországgal), második lépésben a szociáldemokráciától balra álló baloldal. Ámde nálunk ez utóbbi politikai értelemben (még) nem létezik.


Ha a jelenleg magukra óriási felelősséget vállaló szakszervezetek

november 21-én nem tudják megakadályozni a szélsőjobboldalt abban, hogy a nagyszerűen eltervezett akciójukra parazita módon rátelepedjék, akkor már csatakezdés előtt elvesztették az ütközetet.

Ugyanis itt már nem egyszerűen a kormány sorsa a tét. Az MSZP-SZDSZ-koalíciónak akkor is kampec, ha sunnyogva kitölti a hivatali idejét, Orbán Viktornak és az – őt egyébként ma már gyűlölő – szélsőjobboldalnak nincs szüksége segítségre, ők a fölszíni konfliktusban már győztek, többségük lesz az általuk kiürített és eljelentéktelenített parlamentben. S akkor mi van? Azt fogják tenni, amit az Európai Néppárt meg az amerikai külpolitika meg a globális-transznacionális tőke képviseletei kérnek tőlük.

A szakszervezeteknek akkor lesz sikerük, ha nem másnak, hanem saját maguknak szereznek némi hatalmat, s evvel visszaszerzik a dolgozók elvesztegetett bizalmát. Ugyanis ne feledjük, hogy a szakszervezetekben jelenleg annyira se bíznak az emberek, mint a smasszerokban és a papokban. S ha a nyilasoknak kínálnak színpadot, ki fog velük valaha még szóba ereszkedni?

A munkásság zászlaja nem árpádsávos, hanem vörös.

Ha a sok mindenkitől súlyos áldozatokat követelő sztrájk és tüntetés semmi másra nem jó, csak arra, hogy az amúgy is biztos esélyes Orbán Viktort az égvilágon semmit se jelentő választási diadalhoz juttassa,


akkor kár a fáradságért.

Akkor ez egyszerűen csak átállás az új pénzosztóhoz, aki már most arra készül, hogy szocialista/liberális elődeinek felelőtlen gazdaságpolitikáját hibáztassa a következő Orbán-kormány alatt – sajnos, sajnos – bevezetendő új megszorítások és még snájdigabb (ám ezúttal egyházi áldással dicsekedhető) rendőrállam miatt.

A közvélemény számára érthetetlen okokból széthúzó, megosztott, népszerűtlen szakszervezeti vezetőknek most kellene bebizonyítaniuk, hogy államférfiak (labour statesmen: van ilyen kifejezés!), azt, hogy a munkásságot arra vezetik (kikerülve az összes jelenlegi pártot), amerre a munkásság érdekei és kívánságai parancsolják. Erre van még néhány napjuk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS