2018. november 16. péntekÖdön
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tibori: előfordulhat, a következő zsidók mi magunk leszünk

kérdezett:Sipos Géza 2007. december 19. 11:10, utolsó frissítés: 2007. december 18. 18:05

Csík vármegyében 1940 őszén #b#elkezdődtek a deportálások#/b#, amikor még a németek sehol sem voltak. Nem lehet folyton elhárítani a felelősséget, mondja Tibori Szabó Zoltán.





– Rákérdeztem egyszer egy idős külpolitikai újságíróra Kolozsváron, miként éli ő meg a holokauszt túlélésének tényét. Feleletként listát csúsztatott elém, amelyen 37 név állt: szűken vett rokonságából ennyien pusztultak el a vészkorszakban.

Hazamenve magam is felírtam ugyanennyi nevet. Hogyan nézne ki a családom 37 közeli rokon nélkül, kérdeztem magamtól – mondja Tibori Szabó Zoltán annak a tízéves csapatmunkának az érzelmi hátterét illusztrálva, amelynek eredménye a háromkötetes, szinte 1600 oldalra rúgó mű,
A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája.


Randolph L. BrahamRandolph L. Braham


Az enciklopédia főszerkesztője, a kutatási módszertan kialakítója és a 23 szerző munkatárs koordinátora a New Yorkban élő politológus-történész Randolph L. Braham.

A professzor Bukarestben született, Désen nőtt fel, és 1945 után, miután kiderült, hogy családja nem tért vissza Auschwitzból, Németország amerikai megszállás alatt levő részébe menekült, onnan az Egyesült Államokba emigrált, majd New Yorkban futott be tudományos karriert. Jelenleg a New York City University érdemes professzoraként az egyetem keretében működő Rosenthal Holokausztkutató Intézet igazgatója.

A magyar és a román holokausztról több mint hetven könyvet írt, illetve szerkesztett, tudományos kutatásainak eredményeit a világ számos országában háborús bűnösök elleni és jóvátételi perekben is gyakran idézik. Monumentális műve, A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, a kutatók és a téma iránt érdeklődők által megkerülhetetlen munka.

Az idén március 19-én a budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékmúzeum és Dokumentációs Központban bemutatott enciklopédia – melyet a Park Kiadó gondozott – tudományos munkásságának „koronáját” képezi.

A súlyos mű – a három kötet egészen pontosan 5,362 kilót nyom – célja a tények kronologikus felsorolásával pontos összképet adni arról, hogy a korabeli Magyarország zsidók lakta vidékein hogyan ment végbe a népirtás: és ebbe a fogalomba a párszáz lakosú kis falvaktól Csíkszeredával, Nagyváraddal, Kolozsvárral, Budapesttel bezárólag minden település beletartozik. A fő kérdés az volt, hogy mi történt a helyi közösségekkel a vészkorszakban.


Hogyan érzékeltetnéd, hány embert érintettek a zsidóellenes intézkedések és maga a végső megoldás Észak-Erdélyben, például Kolozsváron?

Tibori Szabó Zoltán: – Elfeledkezünk arról, hogy létezett itt egy népcsoport, amelynek számára a város nem Cluj, Kolozsvár vagy Klausenburg, hanem – jiddisül – Kloysenburg volt. Nagyrészük ugyanolyan magyar volt, mint mi, csak a vallásuk különbözött. Amikor őket 1944-ben deportálták, közösségük, ez a több mint 16 ezer ember, a város lakosságának mintegy 16 százalékát képezte. Az arányok érzékeltetése végett mondom, hogy Kolozsváron ma 18,5 százaléknyi magyar él – vészesen közeledünk a fenti arányhoz.


Mi értelme van az észak-erdélyi vármegyék holokauszt-történetét külön kötetben is kiadni?

– Rengeteg alkalommal szembesültem azzal, hogy az 1940-44 között végbement eseményekről különböző személyek azt mondták, az magyarországi ügy, amely minket nem érint. Másfelől meg arra hivatkoztak, hogy ők a történtekről nem tudtak. Az egész vállalkozásnak a kinyilvánított célja különben az volt, hogy ezután sem itt, sem Magyarországon ne állíthassa senki csupán azért, mert fél a tényekkel való szembenézéstől, hogy nem volt honnan tudnia, hogy az ő szűkebb pátriájában mi is történt 1940 és 1944 között.

A készülő erdélyi kötetből középiskolai és egyetemi könyvtárak, művelődési intézmények és szerkesztőségek ingyenes példányt kapnak majd, merthogy ez a csaknem 1700 oldal deklaráltan oktatási célokat szolgál. Erdélyben elsősorban a magyar nyelven működő intézmények részesülnek a könyvadományból.

Azután már nem lehet a nemtudásra hivatkozni: ábécésorrendben van az egész, csak le kell emelni a polcról, kikeresni belőle Berecket, Barótot, Csíktapolcát, Gyergyóditrót, vagy Galócást, vagy Komandót, vagy bármelyik másik észak-erdélyi települést, és el kell olvasni. Meg vagyok róla győződve, az egyetlen módja annak, hogy jövőnk legyen az, hogy egyszer szembe kell nézzünk ezzel a múlttal.


Éppen arra akarok rákérdezni, hogy...

– Nézd, nem mi hajtottunk végre ezeket a szörnyű gyilkosságokat, nem mi asszisztáltunk a gyilkosoknak, s a holokausztnak nem mi voltunk a „haszonélvezői” sem, nem a mai huszonévesek, és nem is az én generációm, hanem az elődeink. Viszont nekik akarva-akaratlanul közük volt hozzá, és a felelősséget nekünk, az utódoknak is vállalnunk kell.

A másik gyakran használt elhárító mechanizmus arra hivatkozni, hogy a magyarországi holokausztért kizárólag a hitleri Német Birodalom a felelős. Ez pedig így nem igaz. Az efféle állítások legfontosabb cáfolata az, hogy például Csík vármegyében már 1940 őszén – közvetlenül azután, hogy a magyar hatóságok bejöttek Erdélybe – elkezdődtek a deportálások. Ezt viszont mi magunk, magyarok hajtottuk végre, a németek nélkül.

A kötetet a Park Kiadó gondoztaA kötetet a Park Kiadó gondozta

A magyar hatóságok a deportáltakat előbb lövöldözéssel próbálták átkényszeríteni Moldvába. Miután ez nem sikerült, visszavitték őket a csíkszeredai fogdába, megvásároltatták velük a vonatjegyeket, és valamennyiüket a mai Ukrajna területén fekvő Kőrösmezőre (ma: Jasiňa) hurcolták. Akkoriban ott húzódott a szovjet-magyar határ.

A csoportokra szétosztott családokat másfél méteres hóban, általában este vagy éjszaka dobták át a Szovjetunió területére. Az egyik túlélő mondta, az járt jól, aki első éjszaka megfagyott, vagy felfaltak a vadállatok.

Háború volt. És aki csak úgy megjelenik a határ túloldalán, kémveszélytől tartva a hatóságok természetesen azonnal letartóztatják. A Csík vármegyéből deportáltak többsége szovjet-ukrán lágerekben raboskodott, s közülük nagyon kevesen maradtak életben. Csíkszeredából 36 személynek lett ez a sorsa, a 79 deportált közül ugyanis többen keresztény intervenció nyomán megmenekültek.

Az 1940-es deportálások leállításában meghatározó szerepet játszott Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága nevű magyarországi katolikus apácarend alapító rendfőnöke, aki másokkal együtt számtalanszor interveniált a belügyminiszternél, de a külügyminisztériumban is a történtek miatt.

>> A holokauszt Magyarországon: digitális tankönyv diákoknak, tanároknak >>


Mennyire járt sikerrel a közbelépés?

– A deportálások 1941-ben is folytatódtak. Az ún. rendezetlen állampolgárságú személyeket egész Magyarország területéről begyűjtötték. Az akció áldozatául azok a zsidók estek, akik valamilyen oknál fogva nem tudták igazolni, hogy felmenőik magyar állampolgárok voltak, noha ők maguk Magyarország területén születtek. De mások is, akikkel helyi potentátok le kívántak számolni.

Nos, mindezeket szintén Kőrösmezőnél dobták át a németek által ellenőrzött területekre, a mai Ukrajnába. Kamenyec-Podolszkijba kerültek, ahol 1941 augusztusában a németek – ukrán segédlettel – 16-18 ezer embert tömegsírokba gépfegyvereztek.

Ezzel is szembe kell nézni, mert a Ne ölj! parancs a keresztény ember számára vitathatatlan. Márton Áron püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban, papszenteléskor elmondott prédikációjában figyelmeztette paptársait, hogy a felebaráti szeretet a vészkorszak ellenére is érvényben van. A Szeresd a felebarátodat, mint tenmagadat! Krisztus által megerősített és kiszélesített parancsot ebben a történetben mi magyarok is szem elől tévesztettük.

Mert Márton Áronon kívül – és ezt ne feledjük el – az erdélyi elit soraiból a korabeli nagy nyilvánosság előtt, 1944-ben senki nem tiltakozott az elhurcolások ellen. Írók, újságírók, színészek, filozófusok, mindenki néma maradt.

Vagy egészen másvalamivel foglalkoztak: akadt olyan, aki a kolozsvári téglagyárba hurcolt Karácsony Benőnél a kéziratai iránt érdeklődött; a kéziratok sorsa érdekelte, maga az ember azonban nem. (A szintén náci szövetséges Bulgáriában ugyanakkor a közvélemény nyomása, orvosok, írók és az ortodox egyház kiállása miatt nem ment végbe a holokauszt – lásd keretes írásunkat.)

Voltak olyanok is, akik a passzivitáson túlmenve, rendkívül szemét módon, az alkalmat kihasználva viselkedtek: Kolozsváron például mindmáig van olyan magyar család, amelyik a zsidó holmik – bútorok, berendezési tárgyak, más értékek – haszonélvezője, azokban él.

A holokauszt nemcsak a zsidóság tragédiája, de a kereszténység csődje is volt; persze, ez nem von le semmit a segítők, például Járosi Andor evangélikus vagy Kovács Pál csíkszeredai református lelkész egyéni érdemeiből.

Nyilván nem könnyű szembesülni a történelmi szégyennel – kollektív bűnösségről nincs és soha nem is volt szó –, ám már csak azért is meg kell ezt tenni, mert úgy vélem, a zsidóké és a romáké volt ugyan az első holokauszt, de bármikor bekövetkezhet egy újabb. Könnyen előfordulhat, hogy a következő zsidók mi magunk leszünk...


Ezt hogy érted?

– A totális megsemmisítésre való törekvésre gondolok. Nagyon gyakran összevetik a kommunista diktatúrák áldozatait az Auschwitzban meg más haláltáborokban történtekkel, pedig ez nem helyénvaló. A kommunizmus áldozatának elvileg legalábbis adott volt a kiút, a túlélés lehetősége: például vállalja a besúgást, belép a pártba stb.

De a zsidóság számára a holokauszt idején kiút még elvileg sem létezett. Aki egyszer két zsidó vagy zsidó vallású nagyszülőtől származott, annak meg kellett halnia. Nem lefokozták, nemcsak vagyonától fosztották meg, nem pusztán lágerbe vagy kényszermunkatáborba került – haláltáborba hurcolták. A végső megoldás egészen szó szerint értve működött.

A gázkamrák felé (a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárából)A gázkamrák felé (a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárából)


A diabolikus az volt, hogy a zsidóság kifosztásának, megbélyegzésének és deportálásának érdekében a törvényeket parlamentek szavazták meg, kormányok hajtották végre, a kidolgozott „zsidótlanítási” terveket pedig az állami közigazgatás hajtotta végre. Tömeggyilkosság rengeteg volt a történelemben, de nem ilyen, a kifosztástól a meggyilkolásig tartó, minuciózusan kidolgozott projekt.

Észak-Erdélyben egyetlen 14 éven aluli gyermek sem tért vissza a deportálásból. Nos, senki nem tudja nekem bebizonyítani, hogy ők bármilyen tekintetben bűnösök voltak. Az ártatlan gyermekek meggyilkolása pedig a keresztény erkölcs szerint is abszolút elfogadhatatlan.

Nyilván, az egyházak szembenéztek mindezzel, csakhogy az önreflexió távolról sem volt teljes értékű, és persze, nemcsak az egyházaknak van nagy feladatuk ebben a szembenézési folyamatban, hanem főleg az oktatásnak.


Mennyiben értesz egyet azzal az állítással, hogy ez a szembenézés nyögvenyelősen halad?

– Ezt nem mondanám: komoly lépések történtek ezen a téren. Elsősorban az, hogy a politikai elitek, Magyarországon és Romániában egyaránt, deklaratív szinten elítélték azt a kurzust, amely a zsidóság tragédiájához vezetett, és amely a holokausztban érte el csúcspontját.

Aztán törvények születtek, amelyekkel a két állam próbálja jóvátenni az elvileg is jóvátehetetlen a kárt – Magyarországon például 200 ezer forint „egyszeri kárpótlás” járt egy krematóriumban elégetett szülőért vagy gyermekért.

A túlélő zsidóság azonban megértette, hogy nem a kárpótlás összegéről, hanem a szimbolikus gesztusról van szó. Így sokan nem is igényelték ezt a pénzt, de jólesett nekik az állam felelősségvállalásának a tudata.

Aki hibázott, tudatosítania kell a hibát, másrészt bocsánatot kell kérnie, harmadrészt meg kell térítenie az okozott kárt – a gondolatmenet nem újdonság.

Mi nem vagyunk felelősök azért, amit az őseink tettek, de az erkölcsi felelősséget és a következményeket nekünk is vállalnunk kell. Nem babra megy ugyanis a játék, s főképpen most kell komolyan venni a dolgot, amikor azt lehet látni, hogy Magyarországon szinte az 1940-es évek szintjét éri el a paroxizmus ebben a kérdésben.

Ismét ijesztő méretekben jelentkezik az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, ami azt bizonyítja, hogy az ilyen eszméket valló társadalmi rétegek nem tanultak semmit a történelemből, vagy nem kívánnak tanulni. Ehhez van egyházi támogatás is itt-ott, civiltársadalmi és politikai háttér, és többnyire a fű alatt folyik, de olykor már nyilvánosan is.

Ma már úgy zsidóznak televízióban, rádióban és újságokban, hogy a „zsidó” szót ki sem ejtik, erre különféle kódszavakat gyártottak. Az antiszemitizmus újraéledésével már a háború után szembe kellett néznie a zsidóságnak. A kolozsvári Koinónia Kiadónál most megjelent kötetem, az Árnyékos oldal ennek tükrében is vizsgálja az erdélyi zsidóság identitástudatának az alakulását a holokauszt utáni időszakban.


Az antiszemita gondolatok mellett szerinted nem akadály az a természetes emberi igény, hogy büszke akarok lenni a felmenőimre, s ennek érdekében akár szándékosan is kizárom a szégyenletes tetteket?

– Persze, mindannyian büszkék vagyunk és kell is lennünk az őseinkre, pontosabban azokra a tetteikre, amelyekre méltán felnézhetünk. De azon cselekedeteik miatt, amelyek esetében a valamennyi kultúrában meglévő erkölcsi normák figyelembe vétele elmaradt, szégyenkeznünk kell. Ez ilyen egyszerű.

A szembenézés azért is kötelező, mert nézd, mennyi agresszió történik világszerte. Nap mint nap kapunk belőle. Azt gondolod, hogy ami Dárfúrban történik, leányálom? Vagy ami Irakban végbemegy? Vagy Afganisztánban, ami történt? Vagy ami mostanában kezdődik a kurdokkal, az minket nem érint, mert messze van?

A zsidók is így gondolkoztak. Az 1930-as évek végén már megkezdődött a menekülés Lengyelországból, Németországból Palesztina felé. Érkeztek a menekülők Erdélybe is, mondikálták az ittenieknek, hogy hagyjátok itt mielőbb ezt az országot, mert Németországban egyre romlik a helyzet, s majd bevonulnak ide is. Az erdélyi zsidóság – több száz túlélőnek feltettem a „miért nem menekültetek?” kérdést – ezeket az információkat nem a kellő súllyal kezelte.

Mindenikük azt magyarázta nekem, hogy meghallgatták ugyan a menekülőket, de olyan messzinek tűnt az egész, hogy nem is gondolták végig. Ó, hát Lengyelország, az valami egészen más – válaszolták nekik –, Magyarország jogállam, bennünket Horthy Miklós meg fog védeni.

Miért? Mert az Osztrák-Magyar Monarchia ideje alatt a magyarság és a zsidóság gentlemens' agreement alapon paktumot kötött a magyarországi zsidó asszimilációról és a politikai befolyásról. „Az volt a mi aranykorunk. Mi ugyanolyan magyarok vagyunk, mint a legjobb magyar. Sőt, mi magyarok akartunk lenni – akkor mi a gond? Nekünk ilyen bajunk soha nem történhet! Messze van ez tőlünk” – mondták az itteniek.

Ma is mondhatjuk ugyanezt, hogy hol a csudába is van az a Dárfúr, vagy egyik-másik iraki város, ahol civil lakosok tízezrei pusztultak el.

A fentiek tudatosításában szerintem hatalmas az értelmiség felelőssége, és ehhez a munkához nyújt támpontokat az enciklopédia, és persze sok más kiadvány, például az Elie Wiesel-bizottság jelentése a romániai holokausztról.

És ezért lenne fontos végre tényleg tanítani a vészkorszak dolgait középiskolákban, egyetemeken, annak felismerésével, hogy ennek az ismeretterjesztésnek – az áldozatok iránti kegyelet megadásával egyidejűleg – nem kizárólag a zsidóságról kellene szólnia, hanem sokkal többről.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS