2017. szeptember 23. szombatTekla
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Modernizációs kerekasztal, 1. rész

szerk. 2008. január 24. 10:50, utolsó frissítés: 10:15

Meghívottaink arról beszélnek, hogy nem sikerült újrafogalmazni a szülőföldhöz való kötődés tartalmát, és sokan vannak, akik nem tudnak beleszokni a globalizáció által nyújtott lehetőségekbe.




Horváth Réka: – Első körben arra kérnék mindenkit, fogalmazza meg, számára konkrétan mit jelent a modernizáció, hogyan lehet megfogni ezt a kérdést, mi ennek a tartalma?

Csutak István: – Az egyik összetevője a dolognak, hogy '90 után nem sikerült újrafogalmazni az identitásunkat, illetve a szülőföldünkhöz való kötődés tartalmát. Azt, hogy ne azért kelljen itt maradni, mert itt élnem-halnom kell meg ez a sors keze, hanem azért, mert jó nekem. Mert ugyanazt meg tudom itt is valósítani, mint Nyugaton. Ezzel az identitástudattal versenyben tudok maradni, mert ez versenyhez alkalmazkodó identitás.

Horváth Réka: – Azt mondod, hogy Székelyföld modernizációja számodra a székely identitás újragondolása?


Csutak István: – Én most nem a Székelyföld modernizációjáról beszéltem, az egy külön kérdés. Ott nekem elsősorban az értékrenddel van bajom. Folyamatosan azt mondjuk, hogy a teljesítmény, a tudás viszi előbbre dolgokat, de Székelyföldön nem ez meghatározó, hanem a komaság.


30 éve hallom a komázást,

és az elején azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy barátom, haverom, ismerősöm, de nem, több annál. Arról van szó, hogy ez vagy az azért fog abba a pozícióba kerülni mert a komám, és nem érdekel, hogy mit tud, mit teljesít vagy mit nem.

Attól vagyok csíki, hogy kinyílik a bicska a zsebemben, ha udvarhelyit látok. Azért vagyok udvarhelyi, mert mindig össze tudok fogni a gyergyóival a csíki ellen, hárman össze tudunk fogni az alsó- vagy felsőháromszékiek ellen. Ott szerintem elsősorban ezt kell kezelni, és az elit felelőssége azt mondani, hogy mától kezdve áttérünk egy másfajta életvitelre.

Székely István: – Jó lenne tisztázni, hogy miről beszélünk ma. Ennek a vitának, beszélgetésnek a gondolata úgy merült fel, hogy a modernizáció lassan egy kötőszavak helyett használt valami, amibe mindenki belegondol különböző dolgokat anélkül, hogy megmagyarázná vagy legalábbis kifejtené azt. Emlékszem Schöpflin professzorra, aki a különböző liberalizmus-elméleteknél végighallgatván a különböző altípusokat, csak annyit mondott: köznapi értelemben


liberális az, amit szeretsz.

Valahogy úgy vagyunk a modernizációval is. Nem vagyok szakértője ennek a kérdésnek, de úgy tudom, hogy a modernizáció mint fogalom a 2. világháború után jelent meg, fő vonása pedig az ideológiamentesség volt.

Vagyis egy politikailag mélyen megosztott világban a legszegényebb országokba is lehetett exportálni a modernizációt, ami technikai haladást, szociális intézményeket, a politikai intézményrendszer demokratizálását jelentette. Erre a korszakra jellemző az, hogy a modernizáció a tradicionálissal képezett ellentétpárt.

A modernizáció-vita korábbi anyagai:

>> Csutak István: Székelyföld modernizációja >>
>> Pozsony János: Székely dialektika >>
>> Ráduly Róbert: meg kellene szüntetni a két székelyföldi megyét >>
>> Horváth Réka: Modernizáció: az új erdélyi magyar varázsige? >>
>> Biró A. Zoltán: Székelyföld? Fejlesztés? >>
>> Horváth Réka: Tudományosan megközelíteni a modernizációt >>
>> Parászka Miklós: Színház- és régiófejlesztés >>
>> Antal Árpád, Tamás Sándor: Milyen Székelyföldet akarunk?>>


Következnek a '60-as, '70-es évek, amikor a modernizáció már ideológiává lépett elő, azáltal, hogy nem vették figyelembe az adott országok adottságait. Kiderült, nem biztos, hogy önmagában a tradicionális-modern ellentétpárral leírhatóak ezek a kérdések, hiszen a tradicionális is hordozhat olyan töltetet, ami teljesen más életfeltételek mellett is megőrzendő.

Így a tradicionális ellentétpárja már nem a modernizáció volt, hanem a racionalitás – és így már nagyon sok mindenről beszélhetünk: egyesek számára a modernizáció villamosítást, egy másik generáció számára már szélessávú internetet jelent. Beszélhetünk egy közélettel kapcsolatos diskurzus modernizációjáról, egy avítt nemzettudat modernizációjáról, vagy akár a politikai intézményrendszer modernizációjáról.

Horváth Réka: – Mit értenél a politikai intézményrendszer modernizációja alatt?

Székely István: – Lehet, hogy nem is a politikai intézmény modernizációja a fontos, hanem a politikai közbeszédé – biztos hogy csak a lojalitás számít, vagy


szükséges a teljesítmény is?

Mivel mérhető a politikai teljesítmény? Biztos, hogy az érdekkijáráson alapuló politikai ráció az egyedüli az összes többi szempont közt? Az EP-választásokon észrevehető politikai megosztottság jó apropó ezeknek a kérdéseknek a felvetésére, hiszen olyan elveket kell találni, melyekkel valamilyen módon feloldható, vagy legalábbis számszerűsíthető ez a szembenállás. Tudjuk, hogy kizárólag értékek mentén megfogalmazott állítások mentén nem lehet kiegyezni.

Biró A. Zoltán: – Én egy nagyon pragmatikus és egyszerű megközelítését javasolom ennek a kérdésnek. Minden modernizációs projekt esetében két lépést kell elkülöníteni: ha abból indulunk ki, hogy a modernizáció valamiféle változást, előrelépést jelent az életfeltételekben, akkor meg kell teremteni az életfeltételek változásához szükséges keretfeltételeket. Ez bármi lehet úthálózattól a politikai rendszer átalakításáig, törvényalkotástól az iskolarendszer reformjáig.

A második lépés tulajdonképpen egy olyan projekt, amely azt támogatja, hogy egyéni, családi, közösségi léptékben kialakuljanak azok a képességek, ismeretek, amelyek az életfeltételek javulását mint saját programot fenn tudják tartani. Én azt látom, hogy azokban a térségekben, ahol nagy az elmaradás,


a keretfeltételek megteremtésének adunk prioritást,

és kevésbé fontos az adottságokra, ismeretekre, készségekre, egyéni és közösségi kompetenciákra való rásegítés, amely az embereket képessé teszi arra, hogy ezt az utat be is járják.

Két kérdéssel kell szembenézni ezzel kapcsolatban: ilyenkor szokás megnézni, hogy egy ilyen térség hogyan él, mit gondolnak. Azt gondolom, hogy maga a kisebbségi életmód olyan, hogy az egyéni és közösségi életvezetés nagyon sok esetben egy vélt vagy valós többséghez való viszonyban definiálódik.

A helyzetképpel való szembenézés szükséges, bár nem egy kellemes dolog: a sok jogérvényesítés, autonómia mellett nem igazán téma, hogy a romániai magyarok hány százaléka él az önfenntartás szintjén. Ugyanúgy, ahogy az oktatói gárda felkészültsége, vagy pedig az egyetemi oktatás minősége sem téma.

Aztán néhány dolgot tudomásul kellene venni a '89 előtti társadalom működéséről. Ebben a világban a kevés erőforrás, a rendelkezésre álló eszközkészlet túlzott szabályozottsága


életvitelbeli, magatartásbeli típusosságot hozott létre,

tehát nem állt rendelkezésre sok modell arra, hogy az emberek hogyan gondolkozzanak, éljenek, mit egyenek vagy hogyan öltözködjenek.

Lakosságként, népességként nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy elhagyjuk a megszokott modelleket, és beleszokjunk a globalizáció által kínált sokféle lehetőségbe. Persze az új generáció erről már másként gondolkodik, de a döntő, hangadó elit nehezen tud kitörni ebből. Azzal is számot kell vetni, hogy a kisebbségi lét nem kedvez a modernizációnak. Versenyhátrányt jelent.

Kiss Tamás: – Csatlakoznék Biró A. Zoltánhoz, mert nekem nagyon tetszenek azok a dolgok, amiket ő mond. El kell döntenünk, hogy amikor a romániai magyar társadalom modernizációjáról próbálunk beszélni, akkor azt milyen szinten tesszük: a hétköznapi mechanizmusok szintjén, melyek ezeket az etnikai jegyeket kitermelik, fenntartják, vagy pedig egy másik szinten, a romániai magyar társadalom identitáspolitikai projektjének a szintjén.

Nem beszéltünk arról, hogy egyrészt az RMDSZ illetve a romániai magyar politika a kisebbségi társadalmat választói bázisként


maga alá akarja szervezni.

Ott van aztán az oktatás kérdése, és amiről sosem beszélünk, az a gazdaság. Senki nem gondolkodik abban, hogy fel lehet-e építeni a romániai magyarságot mint egy fogyasztói szegmenst.

Ez nem azt jelentené, hogy a különböző üzletek feltétlenül etnikai alapon jönnének létre, hanem a különböző vállalkozók, illetve termékeiket eladni próbáló cégek megpróbálják-e mint külön fogyasztói szegmenst megcélozni ezt a népesség-konglomerátumot.

Horváth István: – Én egy történetet szeretnék mesélni erről az utcáról, illetve az utca elején levő két hatalmas háztömbről (a beszélgetés a Jakabbfy Alapítvány kolozsvári, Szentegyház/Iuliu Maniu utcai irodájában zajlott – szerk. megj.) Tudjuk, hogy az egyik épület egy erdélyi magyar egyházé, és azt is tudjuk, hogy mekkora modernizációs projekt része volt.

Neveket nem mondhatunk, de jól láthatjuk, hogy épp ebbe a modernizációs projektbe bicsaklott bele egy fontos erdélyi magyar egyházi személyiség.

Ugyanis amikor ezt a projektet elkezdte ez a személyiség, egy-két dolgot elmulasztott: egyrészt nem tisztázta a hívek fele, hogy hova megy a szállodává alakított épületből származó pénz, másrészt pedig a hívek számára nem volt elfogadható, hogy


az egyház célracionálisan cselekszik:

kidobja az lakókat az ingatlanból és szállodát építi át a lakásokat ahelyett, hogy szegény embereket hagyná, hogy minimális lakbérért éljenek ebben a házban.

Miért érdekes ez a történet? Azért, mert a közösség nincs felkészülve arra, hogy ezeket a dolgokat másfajta logikában kezelje. Nem tudjuk például, hogyan lehet elszámoltatni az egyházat. A következtetés az, hogy ebben a társadalomban sajátos kettősség észlelhető: vannak olyan elképzelések, melyek pontosan a modernizációról szólnak, célracionális cselekvések. Hiszen a lehető legjobban kihasználni egy főtéri ingatlan értékét egy modern intézményrendszerben nem egy megvetendő logika.

A modernizációs deficit abban áll, hogy nem tudjuk elgondolni: jó, akkor milyen formában kérik számon azt, hogy valami nehezen megfogható, de mégiscsak beazonosítható közösségi vagyont használ. Mi történik ezekkel a pénzekkel? Amikor arról beszélünk, hogy kidobtak innen embereket, akkor azt kérjük számon az egyházon, hogy miért nem cselekedett értékracionálisan.

Nálunk problematikus, hogy ha valaki nem képes valamiféle célracionális cselekvésben hatékonyságot felmutatni, akkor


még mindig tud értékeket kiabálni,

kimenni és a múltról beszélni, úgy általában tud más típusú legitimitásban támogatást szerezni. A modernizációs probléma abban áll, hogy a különféle legitimációs logikák egyszerre működnek, versenyben vannak és eléggé zűrzavarosan keverednek a társadalomban.

Ott van például Szamosközi István, akit a BBTE-n senki nem szeret. De ő csinálta meg a legautonómabb, legtöbb erőforrással rendelkező magyar tagozatot. Csakhogy ez a hatékonyság nem folyt bele valamilyen közösségszervező logikába, nem tudott modellként érvényesülni egy másfajta egyetemi retorikai közegben. A szimbolikus cselekvési logika nem tudott a Szamosközi-féle logikával találkozni.

A másik probléma az, hogy ezek a modellek radikálisan változnak: a metropolisszá váló Kolozsváron például 5-10 éven belül egészen más típusú városszervezés lesz, ahol értelmetlenné válik azon vitatkozni, hogy 20 százalék a magyarság aránya Kolozsváron vagy sem. Kérdés, hogy azon dolgozunk majd, hogy a metropolisz-övezettel a magyarság aránya felmenjen 19,5-ről 20,1-re, vagy fel tudjuk fogni, hogy itt másfajta fejlesztési központok vannak, más típusú esélyek. A mennyiségi érvek egyre kevésbé hatnak, egyre kevésbé lesz igazi társadalomszervező értékük.

Horváth Réka: – Te szembeállítod a célracionális cselekvést az értékekkel?

Horváth István: – Nem. A probléma az, hogy egy ilyenfajta célracionális cselekvésből – szállodává alakítok egy épületet és megpróbálom a lehető legtöbb pénzt kihozni belőle – a közhasznosság, közhasznúság hiányzik. Arról van szó, hogy egy közösségi vagyon hasznosulása valamiféle értékracionális formában kell történjen, de azt mindenekelőtt meg kell előzze egy célracionális cselekvés. Ne azt mondjuk, hogy a legszegényebbek a belvárosban kell lakjanak, hanem hogy abból a pénzből, ami a szállodából bejött,


szociális lakások építését lehet támogatni.

Salat Levente: – A modernizáció kérdésének azért örültem, mert azt gondolom, hogy ebben a tekintetben Apáczai Csere János óta gond van Erdélyben. Az volt az a kardinális pillanat, amikor modernizációt be akarta hozni valaki, és a közállapotok visszaverték. Azóta hordozzuk ennek a kudarcnak az ódiumát.

Hozzá kell még tenni, hogy meg is ijedtem: biztosan emlékeznek a jelenlevők a M-am săturat de România című szövegre. Attól tartok, hogy ez a vitairat (Csutak István szövege – a szerk.) is hasonló pályát fog befutni, noha sokkal jobb sorsra érdemes. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a probléma aktuális és a hangleütés nagyon sok vitára ad alkalmat, ami kifejezetten jó.

Úgy látom, hogy a modernizációról való beszéd pillanata azért következett most be, mert kifulladt az autonómiáról való beszélés konjunktúrája. Eddig lehetett szidni az állapotainkért azt a körülményt, hogy nincs autonómia. Lehetett mondani, hogy ha lenne autonómia, akkor minden másképp lenne. Egy ideje érződik, ezt a témát már nem érdemes tovább ragozni, és úgy tűnik, hogy


ez lesz az új varázsszó,

aminek az ürügyén lehet tovább búsongani. Innen el is kezdődnek a kétségeim: az a probléma, amit Csutak István megfogalmaz, az tulajdonképpen kinek a problémája? Lehet, hogy a székely embernek, aki ott él, így jó. Hogyha ez a „kiskomám”-os életforma neki megfelel, akkor ez tulajdonképpen álprobléma, egy értelmiségi projekt, ami nem releváns a térségre, annak jelenlegi állapotára nézve.

Elmesélek egy történetet: egyik barátom felhív egy köztiszteltben álló erdélyi egyesületet – mely többek közt könyvkiadással is foglalkozik – és megkérdi, hogy van-e eladó példány egy bizonyos könyvből. A barátom precízen időpontot egyeztet, majd másnap a megbeszélt időpontban meg is érkezik: ugyanaz a hölgy fogadja, akivel telefonon egyeztetett. A hölgy elnézést kér, mert a könyv abban a szobában van, ahol az elnökség épp ülésezik, és megkéri: jöjjön vissza holnap.

Egy másik történet: köztiszteletben álló, állami alapokból működtetett támogatási programnál egy megnyert pályázatot számolnak el. A költségekből le kellene vonni az előleget, de a kifizetési bizonylat elkallódott, nem lehetett tudni, hová lett elkönyvelve az összeg.

A számítógépekkel jól felszerelt irodában ügyködő öt alkalmazott nem tudott nyomára bukkanni egy nyomorult, három-négy hónappal korábban történt kifizetésnek. Mikor nagy nehezen megkerült, kiderült, hogy egy másik hónapra lett lekönyvelve – és bármilyen hihetetlennek tűnik –, de pillanatok alatt átrakták egyik, könyvelési szempontból elvileg már rég lezárt hónapból a másikba.


Tehát jó nekünk így is.

Adják ide a pénzt, aztán ne szóljanak bele. Ezek az intézetek azokról szólnak, akik létrehozzák őket: nagyon ritkán oldanak meg reális problémákat, ezért nincsenek célrétegeik, a célrétegek nem tudják elszámoltatni az intézetek működtetőit. És ezekből az intézetekből nagyon sok van. De még egyszer visszakérdezek Csutak István irányába, kinek a problémája ez?

A modernizációs felzárkózás azt feltételezi, hogy tisztán látunk a magoldásra váró problémák természetének a kérdésében. Biztos van valami probléma. De hogy az mi az adott esetben, nem világos, tehát igaz az, amit Biró A. Zoltán mondott: azt sem tudjuk, honnan kell elindulni. Végre rá kellene szánnunk magunkat, hogy egy igazán átfogó, jól átgondolt felmérést készítsünk az erdélyi magyar – és azon belül a székelyföldi – társadalom szerkezetéről, adottságairól és megoldásra váró problémáiról.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS