2017. szeptember 23. szombatTekla
12°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Miért utálják a pedagógusok, ha a kutatók beleszólnak?

B. D. T. 2008. március 13. 14:48, utolsó frissítés: 11:09

Kárpát, de nem flanel, mégis nyújtjuk: bevezetés a Kárpát Panel-felmérés kulisszatitkaiba. #b#Meg kellene nézni közelről#/b# a híres nagy gimnáziumokat – szociológusok pro és kontra.





Romániai és magyarországi társadalomkutatók a Kárpát Panel – a Kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzete és perspektívái című, tavaly készül átfogó felmérés eredményeiről, médiavisszhangjáról és módszertani keretéről beszélgettek március 6-án a kolozsvári Nemzeti Kisebbségek Problémáit Kutató Intézet (ISPMN) székházában.

Mint Horváth István, az intézet igazgatója elmondta, az intézmény egyik fontos célja, hogy a saját kutatások mellett a már meglévő eredményeket bemutassa a nagyközönségnek. A Kárpát Panel eredményeit 20-án Bukarestben román értelmiségi körökben is ismertetik.

Még nem próbáltuk ki, ennyi ember ebben a pincében mennyi időt bír ki – hangzik el a poén, ami egyben félig-meddig figyelmeztetés is a kutatóknak és a felkért hozzászólóknak: tartsák be az időkereteket. A kolozsvári vitaest egyik deklarált célja az volt, hogy a pro és kontra vélemények alapján


olyan módszertani alapelvek körvonalazódjanak,

amiből majd egy következő, ezúttal romániai szintű felmérés profitálhat. A tervezett kutatás egy statisztikailag bemérhetőbb, nagyobb populációt venne alapul, ezen belül a hangsúly a romániai kisebbségek identitására, politikai öndefinícióira esne – jelentette be Horváth István.

A Kárpát Panelnek hármas ambíciója volt – az első, hogy az eddigi felemás kezdeményezésekből tanulva próbáljunk meg együttműködni a szomszédos országok magyar kutatóintézeteivel – mondta bevezetőjében Szarka László, a felmérést Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, kiemelve, hogy a kolozsvári Max Weber Intézetben megfelelően ambíciós és felelősségteljes partnerre találtak.

“ A másik ambíciónk az volt, hogy lehetőség szerint egy idősoros – tehát időszakonként megismételt, tehát az eredmények időbeli változásait követő – és független kutatást alapozzunk meg. Az egész határon túli magyar politika, kisebbségi magyar gondolkodás, nemzetpolitika


gyakorlatilag ott ragadt valahol a hályogkovács szintjén”

– fogalmazott a kutató. Mindez történik amiatt is, hogy nincsenek referenciakutatások, hiszen ami volt is, azt vagy nem ismételték meg periodikusan, emiatt az eredményeik csupán egy-két évre voltak érvényesek, vagy olyan kormányzati megrendelésre készült, korlátozott értékű kutatások voltak, amelyek a státustörvény vagy éppen a kettős állampolgárság jogosultságát voltak hivatottak alátámasztani.

Szarka szerint a Magyar Tudományos Akadémiának pontosan az a feladata ebben a kontextusban, hogy nem ölt sem párt-, sem kormányzati bohócsipkát, hanem megpróbál tisztességesen, kormányzati és akadémiai pénzeket is fölhasználva független kutatást szervezni.

Szarka László, az MTA ENKI vezetője


A harmadik célkitűzés, hogy lehetőség szerint olyan paneleket futtassanak le, amelyek összességéből dinamikus és sokszínű képet lehet kikeverni.

“Ezen a kilenc panelen keresztül kialakul egy kép arról, hogy e közösségekben élő személyek vajon mennyire érzik úgy, hogy részt kell venniük a nemzetépítési, kisebbségi közösségépítési folyamatokban, figyelembe véve, hogy a skála a 700-800 eurós szlovákiai magyar átlagbértől az 50-60 eurós kárpátaljai magyar átlagjövedelemig terjed.

Nagyon sok mutató arra utal, meglehetősen ambivalens viszonyulnak az alanyok a közösségépítéshez, és még ambivalensebben a 'magasban lévő hazához'. Elmondható az is, hogy az ezt kimutató kutatási eredményeink keltették a legtöbb disszonanciát” – mondta a kutató.

Hozzátette: sokan, sokfélét állítottak erről a kutatásról, de annyi bizonyos, hogy ők maguk, a kutatást végző szakemberek is sokféle szűrőt alkalmaztak, amelyet az olvasó/értelmező a saját kedve szerint forgathat, ám az összképet csak az látja, aki valóban arra kíváncsi.

“Az összkép pedig egyáltalán nem biztató. Abba az irányba mutat, hogy a mi értelmiségi projekcióink, amelyek egy integrálódó Közép-Európában, Kárpát-medencében egy viszonylag irányítható, tervezhető, modernizálható nemzetképet vetítettek elénk, sokkal inkább töredezettebb és ellentmondásosabb, mint ahogy azt korábban gondoltuk, s tele van mindkét – kisebbségi és anyaországi – oldalról is öncsalásokkal, illúziókkal, önámításokkal” – zárta mondandóját Szarka, aki a vita értelmét szintén abban látja, hogy a következő kutatás ennél jóval megalapozottabb, fogalmilag letisztázottabb lesz.


OKTATÁSI MELLÉKVITA KÖLTŐI KÉRDÉSEKKEL

Papp Z. Attila kutatásvezető az oktatási blokkot ismertette a közönséggel (erről bővebben a Transindexen: Kisebbségi elitizmus az oktatásban: sok pedagógus, kevés szakmunkás). Oktatási rendszerekről lévén szó, releváns lett volna összehasonlítani a határon túli magyarok válaszaiból nyert eredményeket a helyi többségével – ismerte el.

Horváth István, a műhelybeszélgetés házigazdája éppen felvezeti Papp Z. Attila kutatásvezető (jobbra) bemutatóját


Fóris-Ferenczi Rita oktatáskutató, a BBTE előadótanára ezt a gondolatot folytatva rámutatott, nemcsak a kommunizmus örökségének befolyásaként értelmezhetjük a szakképzés 1990 utáni presztízsveszteségét, hanem ezt az oktatási rendszer struktúrája is fenntartja. Az a közvélekedés, hogy a szakoktatás nem valami elegáns dolog, hanem


az utolsó lehetőség, amihez hozzányúlhat a gyerek.

“Tehát nemcsak a kisebbségi minőségigényünk hajlamosít az elméleti képzésre törekedni, hanem erre a jelenlegi rendszer és a továbbképzési lehetőségek is rátesznek egy lapáttal” – fejtette ki az oktatáskutató. Emellett az iskolák és a tanárok sincsenek felkészülve a minőségi szakoktatás biztosítására.

Szabó Levente irodalomtörténész, Kiss Tamás, Fóris-Ferenczi Rita, Papp Z. Attila (balról jobbra)


Hogyan lehetne ezeket az információkat eljuttatni a tanártársadalomhoz, hogyan lehetne elérni azt, hogy ezeket a kutatásokat komolyan vegyék? – tette fel a vita keretein kívülmutató kérdést a kutató. Utalt a jelenlegi pedagógustársadalom általánosnak mondható viszonyulására, miszerint legyen szó akár képzésről, akár kutatásról, azt hangoztatják: ez mind nagyon szép, de más az elmélet és más a gyakorlat, ti ezt nem tudjátok azt, mi van valójában az iskolákban.

Gábor Kálmán, a magyarországi Felsőoktatási Kutatóintézet tudományos munkatársa arra hívta fel a figyelmet, miszerint egy kisebbségitől elvárható, hogy előnyt kovácsoljon helyzetéből, ismerve nemcsak a magyar, hanem a többség nyelvét is. Az oktatásnak erre is kellene hangsúlyt fektetnie, ebben az irányban elmozdulnia – vetett föl.

Tágabb kontextusba helyezve, a posztszocialista országokban az oktatás mindenhol válságban van – állapította meg. A kelet-európai országokban az oktatás már a hatvanas években lemaradt attól az ütemtől, attól a struktúraátalakítástól, ami a fejlett országokban végbement. Elmaradtak a középfokú és a felsőoktatás expanziójában, ennek következtében a közelmúltban ezt a hátrányt rendkívül gyors ütemben kellett behozni.

Az oktatási struktúra ezekben a térségekben Ulrich Beck kifejezésével élve megroppant – a kérdés az, ezután milyen irányba megy tovább ez a folyamat. Nem elég pusztán általánosságban a szocializmusból a kapitalizmusba történő átmenetről beszélni, hiszen ezek az átmenetek különbözőképpen folynak le a különböző országokban – folytatta a gondolatmenetet Gábor Kálmán, ezúttal Ralf Dahrendorfra utalva.

Másképpen, sajátos módon tevődhetnek fel bizonyos kérdések, azonban a globalizáció következtében vannak közös pontok, például a leszakadt rétegnek a problematikája. Emellett nem múlt el mellékkövetkezmények nélkül a beavatkozás az oktatási rendszerbe. Érdemes lenne megnézni,


a szocializmus összeomlásával mi bukkant fel a múltból

– melyek azok a jelenségek, amelyek a szocializmus idején konzerválódtak, megőrződtek, és azután újból a felszínre hozódtak. Végül az öntranszformáció is érdekes jelenség, vagyis ahogy ezek az oktatási rendszerek adaptálódnak – például ahogy az egyes országok a bolognai folyamatot értelmezik.

Ugyancsak Beck mondta, hogy a “vagy-vagy Európája” helyett az “is-is Európájában” kellene gondolkodni – ez a nemzet és kisebbség helyére és szerepére vonatkoztatva is állja a helyét. Úgy kell építkezni, hogy nem kizárni egyiket vagy másikat – zárta hozzászólását Gábor Kálmán.

Papp Z. Attila erre reagálva kifejtette: számára Beck legszimpatikusabb gondolata az, hogy Európa nem olyasvalamiként létezik, amihez mindenki csatlakozik, hanem pont attól Európa Európa, hogy mindenki felfedezheti magának, olyan felkínálkozó lehetőség, amivel a különböző nemzetállamok élhetnek.

Veres Valér kutatásvezető (balra) és Horváth István



Székedi Levente
szociológus az oktatás és az egészségügyi helyzet szoros összefüggéseire hívta fel a figyelmet, mondván, kisebb partiumi kutatások arra mutattak rá, a magyar nyelvű egészségügyi képzés hiányzik. Sem közép-, sem felsőfokon nincs biztosítva a magyar orvosok, egészségügyi dolgozók pótlása. Szerinte több, kisebb oktatáskutatási projektre lenne szükség, amelyek feltárnák régiós, kisrégiós szinten a problémákat, és amelyeket aztán szintetizálni lehetne.


Horváth István a hatvanas évek népességrobbanásának

nyolcvanas évekbeli tetőzését nevezte fontos generációs tényezőnek az oktatás átalakulása szempontjából. Akkor voltak a legalacsonyabbak a beiskolázási számok, és mivel politikai döntés volt a szakképzés felfuttatása, ezek a tömegek a szakiskolákban kötöttek ki.

Miután bekövetkezik a deindusztrializáció, leépül az ipar, tehát egy egész generáció mögött olyan zsákutcás képzés áll, amiből nem tud továbblépni – vázolt egy lehetséges forgatókönyvet Horváth, majd feltette a kérdést: tovább tudtak lépni? Mi történt ezzel a generációval? Beazonosítható-e egyáltalán? Több visszajelzés ugyanis szerinte azt igazolja, ez a nemzedék azt a képzést már nem tudja fölhasználni a munkaerőpiacon, ahhoz meg, hogy másfajta képzettséget szerezzen, nincs meg általában a megfelelő tőkéje, kiindulása.

Papp Z. Attila erre válaszolva elmondta, a Kárpát Panelben ugyan erre nem tértek ki, de a nemrég megjelent Cammogás című, a romániai magyar középfokú oktatás minőségkoncepcióit vizsgáló közös tanulmánykötetükben érintik ezt a kérdést.

“Ilyen generációk bizonyos értelemben minden kutatási helyszínen kirajzolódnak, de ez mégsem tisztán generációs kérdés, hiszen függetlenül attól, hogy éppen milyen kohorszot nézünk, mindig problematikus, hogy valaki a képzettséggel vagy egy felsőfokú diplomával mit kezd.


A munkaerőpiac ugyanis sokkal dinamikusabban változik,

mint egy három-ötéves képzés – ez a feszültség, hogy milyen kompetenciákat szerez az egyén egy bizonyos oktatási formában, s azzal mit kezd, lehet, hogy az említett generációnál látványosabban vagy élesebben jelentkezik, de ez állandó kérdés minden oktatási tervezéskor” – tette hozzá.



A kutatásvezető Székedi felvetésére reagálva kifejtette, szerinte is az esettanulmányokra kellene rámenni a továbbiakban, akár iskolák – a híres erdélyi nagygimnáziumok – szintjén is megnézni közelről, milyen folyamatok zajlanak.

Az egészségügyi középkáderek hiánya egy kisebbségi közösségben még inkább érződik, és ezt is érdemes lenne esettanulmányokban megvizsgálni: mi történik egy olyan kórházban, ahol a magyar beteg nem tud sem az orvossal, sem az ápolóval kommunikálni.

Kiemelte: ebben is a kisebbségi oktatáspolitikusoknak van felelőssége, mert ahányszor a probléma felmerült, mindig az egész rendszer kontextusában kezelték, mondván, a nagy egésszel vannak problémák, és a kisebbségi vonatkozások föl sem merültek, vagy ha felmerültek is, csupán lokálisan.


Ki a kisebbségi oktatáspolitikus? Van ilyen?

– vetette fel a kérdést Kiss Tamás szociológus, a kutatóintézet munkatársa. Meg lehet számolni – válaszol PZA, majd visszautalva Fóris-Ferenczi Rita kérdésére megállapítja: általában a kutatási eredmények ritkán kerülnek be valamilyen döntéshozatalba. “Másrészt nem alakultak ki azok az intézmények, amelyek a közvetítő tolmácsszerepet eljátszanák a kutatók és döntéshozók között – habár gondolom, ennek az intézménynek, amelynek a meghívására most itt vagyunk, betölt majd hasonló funkciót is” – tette hozzá.

A tanácsadó réteg, akik értik a tudományos nyelvet, de ugyanakkor a szakpolitikus nyelvén is beszélnek, s a kettő között tudnának közvetíteni, nem alakult ki.

Továbbmenve, a kutatásnak nincs presztízse, nincsenek olyan folyóiratok sem, amelyek ezt kellőképpen közvetíthetnék – állapította meg. “Az is probléma, hogy az egyik legnehezebben kutatható csoport a pedagógusoké – iszonyú nagy ellenállás van a külső behatolással szemben, ők az egyik olyan csoport, amely nagyon tud zárni” – tette hozzá.

Veres Valér kutatásvezető az oktatás és a gazdaság expanziójának, a szolgáltatási szektor bővülésének egymáshoz viszonyított eltolódásáról beszélt. Romániában ez legalábbis problémás volt a kilencvenes évek második felében.

A magyarság esetében feszültségeket generált a munkaerőpiacon: volt ugyan munkalehetőség Kolozsváron vagy Bukarestben, de míg ez országos szinten nem jelent problémát, egy kisebbség esetében inkább az: a székelyföldinek nem megoldás, hogy elmehet az ország másik végébe munkát keresni. Ezeknek a kérdéseknek az identitásra is hatásuk van – érvelt a szociológus.


A műhelybeszélgetés második részét március 14-én közöljük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS