Gálfalvi György a lehallgatásokról: ők tudtak arról, hogy mi is tudjuk
Kérdezett: Máthé Éva 2008. június 17. 17:51, utolsó frissítés: 17:05A SRI-nél ‘90-től változatlan személyzettel dolgoztak, az egyedüli különbség, hogy a szekustisztek feltűnően barátságosak lettek. A Látó volt főszerkesztője megfigyelési dossziéja kapcsán mesél.
Gálfalvi György marosvásárhelyi író kikérte megfigyelési dossziéit, és a tizenöt kötetnyi anyagból a nyolcvanas évek dokumentumait böngészte át. Máthé Éva, a Maros megyei Központ hetilap főszerkesztője készített interjút vele marosvásárhelyi családi házukban, amely a helyi szekuritáté 1989 előtti székhelyének a közvetlen szomszédságában található.
Máthé Éva: Miért döntött úgy, hogy kikéri ezeket az iratokat? Miért pontosan most került erre sor? Régen készült ezekre a napokra?
Gálfalvi György: – Bár tudtam, hogy van erre lehetőség, hosszú ideig nem kértem ki az iratokat. De három évvel ezelőtt, amikor felszólítottak a CNSAS-tól (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – a szerk.), hogy mint intézményvezető (a Látó főszerkesztője volt – a szerk.) számoljak el a múltammal, írjak életrajzot, akkor 3 oldalban összefoglaltam az életemet, s jeleztem, hogy szeretném elolvasni a dossziéimat, de nem kaptam választ.
Markó Béla közben megkapta a saját iratait. Azokban én „társszerző” vagyok, hiszen jórészt a mi beszélgetéseinkről szólnak a jelentések. Éreztem, hogy dossziéja elolvasása után Béla egészen felmelegedett irányomba. Utólag nagyon megértem, hogy miért. Azok az esztendők az összetartozás, a barátság, a bajtársiasság évei voltak. Később megkérdezte, hogy megkaptam-e az anyagot, s mikor azt mondtam, hogy nem, akkor felajánlotta, hogy segít, mert akkor már Csendes László volt a CNSAS elnöke. Néhány hét múlva megszólalt a telefonom, és Csendes László közölte, hogy a dossziéim a rendelkezésemre állnak.
Simán ment tehát az iratokhoz való hozzájutás?
– Igen. Bukarestben, a Matei Basarab utcában reszkető gyomorral léptem be az épületbe. Újra átéltem az egykori szekuritátés látogatásaimat. A 15 kötet láttán óriási volt a respektus irántam a teremben, ahol tanulmányozni lehet az iratokat. Szomorú anekdota: a mellettem levő asztalnál ülő idős ember megkérdezte, hány évet ültem? Mikor bevallottam, hogy semennyit, felszisszent: „Nézzen ide, uram, a rólam szóló anyag csak nyolc oldal, és négy évet ültem.”
Az ember ott kijegyzi, hogy melyik oldalakat szeretné lemásolni, ezt lejegyzik, utána ellenőrzik, hogy azok az anyagok, amiket kértél, kiadhatóak-e. Azokból is kihúznak, vagyis olvashatatlanná tesznek bizonyos neveket és szövegrészeket. Tulajdonképpen most sem értem, hogy milyen szempontok alapján szelektálnak.
Örvendek, hogy átnéztem az anyagot, de van még, amit nem tudtam átolvasni. Újra átélem azokat az éveket, és olyan események elevenedtek fel, amelyekre már nem emlékeztem. Van egy olyan kihallgatásom például – 1988 szeptemberében történt - amit elfeledtem, s most felelevenedett. Pedig rendkívül keményen összementem akkor a szekuritáté helyi parancsnok-helyettesével, Mărieş-sel. Később ő lett a parancsnok.
Utoljára 1989. december 10-én hallgatott ki. 1988-ban mondtam neki, hogy nem okos dolog éppen a szomszédságban ellenséget kreálni. Ekkor kérte ki magának, hogy ne fenyegessem. Vele éles és kemény vitáink voltak, viszont másokkal volt eset, amikor emberséges hangon beszélgettünk. Persze ez csak a mézesmadzag volt. Néha szemrehányást teszek magamnak, hiszen világos, hogy megvezettek.
Addig-addig kedveskedtek például, míg bevallottam, hogy valóban vendégül láttam magyarországi barátaimat egy-egy éjszakára a saját törvényeim szerint. S aztán „nagyon emberségesen” megbüntettek 2500 lejre. S még azt is hozzátették, hogy tulajdonképpen 5000 lejt kellett volna fizetnem, de a büntetés felét elengedték. A szerkesztőségben mindezt elmeséltem, tehát az iratokban egy ilyen információ többször megjelenik, hiszen az is benne van, hogy nálam laktak a barátaim, az is, hogy erről vallattak, s az is, hogy ugyanerről mit meséltem a szerkesztőségben. Ez így megy... Szerencsére akkor is volt humorérzékem, s mostanra is maradt belőle.
Az anyag olvastán érték-e nagy meglepetések, netán sokkszerű hatások?
– Ami megdöbbentett, hogy ha jól belegondolok, azokban az években én nemcsak férj, családfenntartó, hanem szekusfenntartó voltam. Legalább hat embert tartottam el. Az egyik leírta magnóról azt, amit a szerkesztőségben és itt, a lakásomban a lehallgató készülékkel felvettek. Másodsorban a fordítót, továbbá a szöveget ellenőrző személyt, no meg azt, aki kimazsolázta a szövegből a lényeget a belső használatra szánt tájékoztató számára, hogy a felettesek a „lényeget” kapják meg, no és valaki végül legépelte az anyagot. De lehet, hogy ennél több ember élt belőlem a fizetésem többszöröséért. Akik rólam jelentettek, azok talán nem kaptak pénzt... Nem fogok neveket mondani, mert sokan a besúgók közül életben vannak, de a halottakat sem bolygatom. A besúgók között is nagy a halandóság.
A besúgók között volt olyan, akikről nem sejtette, hogy jelentéseket ír önről?
– Igen, értek kemény meglepetések. Utólag is megkeseredik a szám íze. Van olyan is, akivel ma is gyakran találkozom, aki úgy köszön, hogy „ölellek”. A jelentések némelyikében feloldják az álneveket, máskor nem. Ugyanakkor nemcsak a besúgóknak volt álnevük, hanem a megfigyelt célszemélyeknek is. Általában megtartották a kezdőbetűket. Én például hol Gal, hol Gherasim vagyok az iratokban, de amit nem értettem: az elején Kelemen volt a fedőnevem.
Ellentétben Kelemen Atillával, aki Căliman volt. Sütő András, aki nagyon sokszor társszereplő a rólam szóló jelentésekben, Sorescu volt, máskor Sever vagy Şuteu. Markó Béla Marian néven szerepel. Kányádi Sándor Károly volt, Király Károly hol Călătorul, hol Corbu.
A besúgók között vannak olyanok, akiket nem tudok azonosítani. Például egyikük iskolás koromban is ismert, mert emlékeztet rá, hogy már diákkoromban lehetetlen alak voltam. De nem is érdekel, hogy kicsoda. Azok közül, akik életben vannak, a legtöbben Magyarországon élnek.
Olyan is van közöttük, akikről a szekusok megírják, hogy az illető már távozóban van, de azért a jelentéseit még felhasználják. Sőt olyan is van, aki kitelepült Magyarországra, majd amikor időnként hazatért, arra használták, hogy provokáljon. Az illető azt nyilatkozta rólam, hogy úgy látja: a vesztembe rohanok. Sőt van pofája azt nyilatkozni, hogy talán emigrálásra készülök, ezért beszélek ilyen nyíltan.
Ami nagyon fontos számomra: ők tudtak arról, hogy mi is tudjuk, hogy lehallgatnak, és mégis beszéltünk. A nyolcvanas évek végén keményen kommentáltuk a Ceauşescu beszédeket, amikor már a magyarországi, budapesti tüntetés után vagyunk. A kihallgatási jegyzőkönyvekhez is hozzájutottam. Mindig leírják, hogy ők tudják: rendkívül tájékozott vagyok. Bevallották: voltak olyan magyarországi dolgok, amikről tőlem értesültek a lehallgatás során.
A kihallgatások, házkutatások mindig bizonyos eseményekhez kapcsolódtak? Vagy véletlenszerűen következtek be?
– A kihallgatások célja az volt, hogy figyelmeztessenek. Kezdetben még azt is remélték, hogy átnevelnek, illetve megfélemlítenek. Volt, amikor konkrét dologhoz kacsolódott a kihallgatás, házkutatás. Például az 1983-as házkutatás arról szólt, hogy keresték nálam a Duray Miklós Kutyaszorítóban című könyvét. Azt nem találták, ugyanakkor nem vették észre, hogy a könyvespolcomon ott van a fénykép, amelyen Duray Miklóssal együtt vagyunk. Tehát óriási baklövéseket követtek el.
Ennek az esetnek a kapcsán az egész életemről kikérdeztek, s mindent a szememre hánytak. 1989. december 10-én, az utolsó kihallgatáson világos volt számomra, hogy el akarnak bánni velem. Ezt így konkrétan ugyan nem mondták ki, de tudtam, hogy erről van szó. Mint említettem, Mărieş-sel voltak a legkeményebb csatáim. Egy másik kihallgatás nyomán 11 dupla oldalnyi beszámoló született. A végére azt írta a tiszt, hogy abba kellett hagyni a kihallgatást, mert az „objektum” annyira ingerültté vált, hogy kockázatos lett volna folytatni...
Nagyon jó volt újraolvasni azoknak a beszélgetéseknek a másolatát, amelyeket az Igaz Szó szerkesztőségében folytattunk, a gyűlések teljes anyaga megvan, a legélesebb vitáké is, amikor Hajdú Győzővel összeszikráztam, amikor próbált rekcumozni, és én visszautasítottam. Érdekes módon az is benne van, hogy ők maguk néha Hajdú Győzővel sem értettek egyet, bár őt úgy emlegetik, mint az egyik „sursa”, azaz forrás volt számukra.
Többször jelzik, hogy engem rajta keresztül is próbáltak figyelmeztetni, kényszeríteni. Mindent tudtak, ami a szerkesztőségben történt. Sokszor bent, a szekuritáté épületében hányták a szememre, hogy miért nem írok vezércikkeket, miért nem szignálok bizonyos írásokat. Amit még fontosnak tartok elmondani: egy adott jelentésben leírják azt a beszélgetésünket, amit négyesben folytattunk a Markó házaspárral, amikor a szekusokról tárgyaltunk. Igen gúnyosan, teljes részletességgel elemeztük őket, és ők ezt szöveghűen leírják, amit a két Gramáról, Băţagă-ról, Buzogányról elmondtunk.
Viszont a jegyzőkönyvekben soha nem írják le Ceauşescu nevét. Egy adott időszakban arról számoltam be a szerkesztőségben, hogy 1988-ban mi történt Budapesten a román konzulátus előtt. Nyilván mondtam, hogy főleg ez volt a szlogen: Le Ceauşescuval!, de ezt a nevet ők kipontozták.
Azt viszont leírták, hogy amikor a főnök 1988 szeptemberében Marosvásárhelyre jött, az Igaz Szó szerkesztőségében elhangzott, hogy szarvasbőgésre érkezett. Persze valaki megjegyezte, hogy olyankor még nincs is szarvasbőgés. Amire még én mondom: majd ráveszik őket, hogy kivételesen korábban bőgjenek. De hogy veszik rá őket, kérdezi Székely János. Hát úgy, mondom, hogy behívják őket a megyéhez, és kiképzést tartanak nekik.
Aki magnóról leírta ezeket a szövegeket, gondolom, nem stilizált.
– Több másoló volt. A P.D. főhadnagy jelzésű munkatársuk profi módon, kulturáltnak tűnő kézírással dolgozott. Ő már kommentálta is a dolgokat. Neki utólag gratulálok, de üzenem: amikor azt mondtam magamról valakinek, hogy óvatos pocegér vagyok a jóslásokban, azt nem helyesen fordította şobolannak. Mert a pocegér az guzgan!
Egyébként azt gyakran emlegetik, hogy a lehallgatási technikát tökéletesíteni kellene. Gyakran mérgelődnek amiatt, hogy a két lányom, vagy a feleségem és esetleg az ő hölgyvendégei túl hangosan beszélnek, s emiatt nem hallják az én hangomat. Tehát a lányaim már az 1970-es évektől kemény ellenállók voltak, hiszen zavarták a lehallgatást.
Egyébként nemcsak itt, Marosvásárhelyen figyeltek, hanem bárhova mentem, ott azonnal aktiválták a készülékeket. Megvannak az erre vonatkozó utasítások és átiratok. Egy Sanda nevű forrástól azt tudták meg, hogy Bukarestben, a televízió székházában mit beszéltem Bodor Palival. Egyébként több Sanda (ál)nevű egyén jelentett rólam.
A Domokos Géza „célszemély” fedőneve Dudu volt, egy nő viszont, aki itt, Vásárhelyen kapcsolatba lépett vele, Duduie álnéven szerepel.... Szerencsére humorosan fogom fel most már ezeket a dogokat.
Az is aranyos történet, hogy amikor ide költöztünk, a mostani lakásunkba, renováltattuk a nagynéném házát. Régi épület volt, kidőlt egy fal. „Kicsi” Grama megjegyzi az egyik jelentésében, hogy szólt: most kellene beszerelni a lehallgató-készüléket. Erre a főnöke azt mondta: nem, mert vakolni fognak, s a malter megrongálja a készüléket. S renoválás után azt panaszolta, hogy ugyan elutaztunk Szovátára, de mégsem sikerült behatolni a lakásba, mert apósom itthon maradt.
Azt már korábban megírtam, hogy az egyik pasas, akit később italozás miatt kitettek a szekuritátétól, 1987-ben a Somostetőn a vendéglő teraszán az asztalomhoz kérezkedett, és töredelmesen bevallotta: „Én helyeztem el a lehallgató-készüléket a lakásodban. A kutyád nagyon békés állat, végigkísért a szobákon.” Ma már nem él sem az a kutyám, sem az illető.
A szekuritáté jogutódja csak nemrég költözött el a szomszédságából. Gondolom, 1989 után is a régi elvtársak jártak be dolgozni a SRI-hez…
– Persze, ugyanazok. A „kicsi” Gramá-val, mert volt egy „nagy” is, a Nicolae Grama, szóval a kicsivel 1989. december 24-én volt egy kalandom. Felhívott Sütő András, értesített, hogy elment a háza elől a polgárőrség, és a felesége, Éva fél. (December 22-től védelem alá helyezték.)
Én „önként és dalolva” átgyalogoltam a szekuritátéra. Kértem, hogy beszélhessek a parancsnokkal. Végül a „kicsi” Grama került elő. A nyakamba borult, megölelt, s azt mondja, hogy: „În sfîrşit!” Azaz boldog, hogy végre a nyakamba borulhat.
Szóval azonnal intézkedett, Sütő András háza előtt tíz perc múlva megjelent az őrség. Sütő visszahívott, s mesélte, hogy az őrök azt mondták: Grama küldte őket. Majd megkérdezte: „Te Gyuri, ez a Grama ugyanaz a Grama?” Megnyugtattam, hogy ugyanaz.
Később a Transilvania vendéglőben egy alkalommal Csordás Gáborékkal, a Jelenkor szerkesztőivel ültünk egy asztalnál, irodalmi est után. Egyszer csak odajön Grama, s megkér, hogy hozhasson nekünk 10 üveg bort, szeretné megvendégelni a barátaimat. Természetesen visszautasítottam nagylelkűségét. Ez volt vele az utolsó kalandom. Akkor már ezredes volt. A mi hátunkon kapaszkodott fel az uborkafára.
Mi a szándéka ezzel a rengeteg anyaggal?
– Nem tudom még. A baj az, hogy miután idén januárban nyugalomba vonultam, nekifogtam valami egészen mást írni, és most megzavart ez a dolog. Ennek az anyagnak a végére kell járni.
Nagyon lassan lehet feldolgozni, és még nem tudom, mit lehet belőle felhasználni. Talán a hangulatot, amiben éltünk. Azt nagyon pontosan, hűen idézik a dokumentumok. Nagy feszültségben éltünk. Már csak azért is, mert volt/van két okos lányom. Ez többször felmerül a jelentésekben, hogy a lányaim miatt vigyáznom kellene magamra. Ők figyelmeztettek az apai felelősségre!
Mindig megemlítik, hogyha irodalmi versenyeken jól szerepeltek, vagy hogy Hanga lányom évfolyamelső lett a Bolyai Farkas Líceumban... Tehát hangulatteremtésnek abszolút hasznosítható az anyag. Az Igaz Szó gyűléseinek a leírásai kordokumentumok. Hajdú Győzőt úgy neveztük magunk között gúnyosan, hogy ő a mi vészmadarunk és őrzőangyalunk, mert őrzőangyalként általában elhárította azokat a veszedelmeket, amiket vészmadárként felidézett.
Ezt is említik az egyik jelentésben, amely a Kántor Lajossal folytatott egyik telefonbeszélgetésünkről szól. A fordító hozzátette: „este vorba de Győző”. (Győzőről van szó.) Nagyon tudok szórakozni ezeken a mozzanatokon. Pedig arról van szó, hogy elképesztően ismerték a gondolatmenetünket. Abban reménykedem, hogy nem bénít le az, amit végigolvastam, és még ezután olvasni fogok.
Azt még elmondanám: szilárd meggyőződésem, hogy most is figyelnek, számon tartanak. A jóslataim sajnos beváltak. 1989-ben, amikor Magyarországon már zajlottak a dolgok, azt mondtam: ha nálunk is bekövetkezik a változás, akkor sok vér fog folyni. Ez is benne van a rólam szóló jelentések egyikében.
Az interjú eredetileg megjelent a Központ hetilapban .