2019. október 23. szerdaGyöngyi
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Regionális identitás Máramaros megyében: a huculok

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2008. szeptember 11. 11:00, utolsó frissítés: 10:07

“Jó románok” az ukránok: lojálisak és manelét hallgatnak. Családszeretőek, és náluk a gyerek is tudja, hová érdemes kimenni munkát vállalni.#b# [interjú]#/b#



Máramaros megyében, az ukrán határ mellett ukránok élnek – ha csak ennyit is, de nagyjából mindenki hallott már a romániai ukrán kisebbségről. A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet (ISPMN) néprajzkutatója, Peti Lehel, illetve a Babes-Bolyai Tudományegyetem néhány diákja Kiss Dénes szociológussal egy tízezer lakosú nagyközségben végzett egyhetes terepmunkát. Az augusztusi szelterszi társadalomtudományi táborban a két kutató ennek az első, felmérő jellegű látogatásnak a tapasztalatairól számolt be.

Ruszpolyánán (Poienile de Sub Munte, Русь-Поляни), az általuk meglátogatott nagyközségben a 2002-es népszámlálás adatai szerint 10033 lakosból 9696 vallotta magát ukránnak, 256 románnak és 61 magyar nemzetiségűnek.

Ruszpolyánai idős néniRuszpolyánai idős néni


A Kisebbségkutató Intézet projektje keretében a kutatók három téma – nyelvhasználat és identitás, gazdasági stratégiák/vendégmunka, valamint a vallási élet – köré csoportosították vizsgálataikat. A közösség tagjairól elmondható, hogy mivel kimaradtak az ukrán nemzetépítésből, az ukrán mint regionális identitás vállalása mellett „jó románoknak” vallják magukat, mintegy azonosultak a népszámlálási papírformával – vélik a kutatók.


>> A község nem hivatalos honlapja >>


Az ukrán kisebbség, mint mondtátok, a cseh és a szerb kisebbséghez hasonlóan – a magyaroktól eltérően – erősen lojális a román államhoz. Ez azért van, mert kis létszámú közösségekről van szó?

Peti Lehel: – Nem mondanám, hogy kis létszámú a közösség, hiszen az ukránok például összesen több mint 60 ezren vannak – vagyis körülbelül annyi, mint azoknak a csángóknak a száma, akik valamennyire tudnak magyarul. Az okokat szerintem nem ebben kell keresni, hanem abban, hogy alapvetően más beállítódású közösségekről van szó, mint a magyar kisebbség. Meghatározó ezen közösségek esetében, hogy az elitté válás másképp történik: ennek egyik lehetősége a románsággal való azonosulás.

Kiss Dénes:
– A helyi pedagógusok jelentős része román, aki odaköltözött – de nem kizárólag. Ez nem tekinthető a teljes helyi elitnek – ezek csak az értelmiségiek, akik természetesen nagyon fontos szerephez jutnak az általunk vizsgált identitáskérdések szempontjából. De a helyi elit tulajdonképpen nemcsak belőlük áll, hanem vállalkozókból, az adminisztrációban dolgozókból, s ezek zöme ukrán.

P. L.: – Mondhatni nincs helyi elit, helyi lokálpatrióták vannak, de a románsággal való azonosulás a trend. Van öt-hat nagyvállalkozó, vannak az erdőkitermelésben dolgozók, akik már a diktatúra idején is mobilisak voltak, és vannak a vendégmunkások, akik az Angliában, Portugáliában (az alanyok Portocaliának, narancsországnak nevezték) vagy máshol megkeresett pénzt nem vállalkozás indításába, hanem házépítésbe fektetik. Az ukrán falunapokat, a fesztiválokon fellépő ukrán tánccsoportot főképp a pedagógusok szervezik, akik közt valóban többségben vannak a román identitásúak.

Az idősebb generáció, illetve a gyerekek nem tudnak románul: az óvodában, illetve az iskolában sajátítják el, később. Ott viszont az ukrán nyelvet fakultatívan tanulják, és máris megjelenik az az érv, amit a csángók esetében is fel szoktak hozni, mármint hogy megterhelő a gyerekeknek a plusz tantárgy stb.

K. D.: – Amikor a mai modern iskolarendszer kialakult, a román pedagógusok jelenléte szinte kizárólagos volt – ma már nemcsak, de az identitást ez a mozzanat a falu történetében nyilván meghatározza. Amikor a modern nemzettudat kialakult, akkor ez Romániában történt, és egy román elit dolgozott ezen.

P. L.: – Ebben az ukrán anyanyelvű oktatás hiánya is közrejátszik, de ez egy több összetevős folyamat. Például nem hallgatnak ukrán nyelvű médiát, nincsenek ukrán nyelvű újságok – ezek az emberek nem vettek részt az ukrán nemzetépítő mozgalmakban. Ebben a felfokozott modernitásban pedig, amikor fontossá válik az identitás megválasztása, főleg azok az elemek kerülnek előtérbe, amelyeket az elit termel, és ez az elit lényegében a román identitás felé tereli őket.



K. D.: – De a megértés kedvéért fordítsuk meg a dolgot: miért furcsa, ha egy nemzeti kisebbség lojális a többséghez és az államhoz? Román diákokkal voltunk a terepen, akik hamar szembesítettek azzal a helyzettel, hogy ez egy természetes perspektíva, és hogy a magyar kisebbség ettől eltérő viszonyulásából fakad ez az elvárás. Aki ha román-magyar focimeccs van, inkább a magyaroknak drukkol, mint a románoknak. Igazából az említett tényezőkön kívül az anyaországhoz való viszony is döntő.


Milyen szerepe van az országhatárnak, ami gyakorlatilag ott van mellettük?

K. D.: – Ott van, de gyakorlatilag átjárhatatlan. Nem jelent valós kapcsolatrendszert Ukrajnával. Sőt, az volt a vicces, hogy a helyiek szignifikáns része úgy emlegeti a határon túli részt, hogy „az oroszoknál”. Ami jól jelzi, hogy nem egy mitizált anyaországról van szó, hanem egy idegen világról, ami nem is az övék.

P. L.: – Sőt, ez az idegenség abban is kifejeződik, hogy azt a nyelvváltozatot, amit ők beszélnek, nem tartják azonosnak az Ukrajnában beszélt irodalmi- vagy köznyelvvel. Elmondták, hogy ebben a nyelvváltozatban sok román, magyar, lengyel szó van, és ezek is nehezítik a kölcsönös megértést.

K. D.: – Egyébként érdekes, hogy a nyelvi különbség értelmezése mennyire ideológiafüggő. Az a néni, aki számára az Ukrajnával való kapcsolat semleges kérdés, azt hangsúlyozta: nem értette, mit mondanak a határőrök, amikor véletlenül áfonyaszedés közben áttévedt az ukrán oldalra. Otthagyta a vödröket és visszaszaladt, a határőrök pedig a vödrökért cserébe pálinkát kértek, mint utóbb kiderült. Ezzel szemben az az értelmiségi, aki azt akarta hangsúlyozni, hogy az itt élők ugyanúgy ukránok, mint a határ túloldalán, azt mondta: sok mindent értenek abból, amit beszélnek.

Egyébként az ukrán népességen belül ők a huculok. Ez a népcsoport regionális kisebbségnek számít, egyfajta ukrán dialektust beszélnek.

Anyuka kislányával szemléli a vásári kendőkínálatotAnyuka kislányával szemléli a vásári kendőkínálatot




Vásári forgatagVásári forgatag


Mi volt a legmegdöbbentőbb tapasztalat, amivel a helyszínen szembesültetek?

K. D.: – Amit én nem ismertem, és soha nem is láttam mindeddig így testközelből, az maga ez a kisebbségi identitás. Hiszen én is abból indultam ki, ahogyan a magyarok identitása felépül, és megdöbbentett, hogy ez mennyire más lehet egy más kisebbség esetében. Az tetszett a legjobban, amikor valaki két kategóriával írta le a viszonyulását: „mi ukrán etnikumúak vagyunk, de román nemzetiségűek”. Nem tudhatjuk, persze, hogy ő mit értett ez alatt.


Ez arra emlékeztet, ahogy a finnországi svédek határozzák meg önmagukat...

K. D.: – Igen, hasonló. Mindenképpen azt állítják, hogy igen, mi románok vagyunk, de olyan románok, akiknek valahogy úgy hozta a sors, hogy ukránok is vagyunk. De ez nem is merült fel számukra problémaként – ezt mi, a kutatók feszegettük. Ez számukra valamiféle természetesen megélt állapot volt, amit mi megpróbáltunk fölbontani és szembesíteni önmagával, illetve a két identitást szembehelyezni, hogy akkor most melyik is az első és a második – erre persze valamit kellett válaszolniuk, de ez egyébként nem problematikus számukra.

A másik érdekesség a magyarokkal szembeni attitűdjük volt: nagyon emlékeztetett a román vidékeken a magyarokról elterjedt, kissé ellenséges nézetekre. Ott, ahol magyarokkal nem igazán találkoznak, az a közvélekedés, hogy például Székelyföldön egy pohár vizet sem adnak neked, ha románul kéred – ezt az előítéletet az ukránok is megtanulták. Nem arról van szó, hogy ismernek magyarokat, és ez alapján vonták le a következtetést, hogy őket nem kell annyira szeretni. Feltehetően a román történelemtanítás során beszüremkedő előítéletcsomag és az ezzel járó attitűdök az, amit ők is elsajátítottak. Ebből is látszik, hogy mennyire problémamentesen román identitásúak elsősorban: úgy viszonyulnak a magyarokhoz, mint a románok.

P. L.: – Számomra is az egyik legmeglepőbb dolog ez az identitásproblematika volt. Folyamatosan azt éreztem, hogy ezeknek az embereknek mintha nem is lenne nemzeti identitásuk, egy egészen premodern helyzetnek tűnt, amit mi lehet, hogy nem is a legmegfelelőbb kérdésekkel próbáltunk boncolgatni, amikor arra voltunk kíváncsiak, hogyan gondolkodnak ezek az emberek önmagukról mint kisebbségiekről, mint ukránokról.

A másik rendkívül érdekes dolog: a vallásosságuk, az a nagyon izgalmas világkép, ami működik ebben a közösségben. Ha úgy tetszik, akár egzotikus elemei is voltak számomra. Például az, hogy a házuk mellé, az udvarukra temetkeznek. Próbáltunk rákérdezni, miért – a helyi hivatalosságokat is faggattuk, hogy miért nem a temetőbe földelik el a halottakat, hiszen ez nem éppen legális gyakorlat –, mindenféléket mondtak, hogy nincs megfelelő terület, de világos volt, hogy a tradíció működteti ezt a dolgot.

Egy alkalommal egy idős asszonnyal beszélgettünk, aki behívott a házába. A falon családi képek is voltak, néhány fotón ott volt a fia a koporsóban – megmutatta nekünk, hogy a koporsó tele volt szórva csokoládéval, valamiféle szimbolikus jelentőségű elgondolásnak megfelelően. Ugyancsak érdekes volt, amit a falu gyógyszerésznője mondott: amikor baleset érte, az összes templomban, beleértve a „szektás” imaházakat is, imátkoztak érte. Olyan is volt, aki úgy fejezte ki a háláját neki, hogy a patikában letérdelve imátkozott.



Hucul kisbaba gúzsba kötve, hogy nehogy kitakarózzon,
<br />
szundikálHucul kisbaba gúzsba kötve, hogy nehogy kitakarózzon,
szundikál


Kiss Tamás szerint ezek az ukrán falvak nincsenek elnéptelenedve a máramarosi román falvakkal ellentétben. Ez mivel magyarázható?

K. D.: – Ez csak becslés, mi nem tudtuk összehasonlítani az ottani migrációs helyzetet más falvakéval. Ahol mi voltunk, valóban népesek a falvak, máig a nagycsaládos modell van érvényben, ám rengeteg fiatal hiányzik.

A legizgalmasabb tanulság, hogy mivel ezekben a falvakban mezőgazdaság művelésére nincs lehetőség – csupán a ház körül minimális szinten, hiszen csak a krumpli meg a paszuly terem meg –, és csak tehenet lehet tartani, tehát a tejtermékeket termelik meg saját maguknak, sosem tudtak az emberek helyben megélni. Az idegenben vállalt munka emberemlékezet óta létezik különböző formákban. Kultúrája van, az egészen kis gyerekek is nagy magabiztossággal tudnak arról beszélni, hogy hová lehet innen elmenni, és hogy lehet ott munkát találni. A formái változóak, de a jelenlegi idősebb generáció visszaemlékezéseiben is jelen van, hogyan vándoroltak csoportosan munkát vállalni dél-romániai kollektívgazdaságokba, az erdőmunkások hogy mentek a távoli hegyes-erdős vidékekre, Fehér, Kolozs, sőt Hargita megyébe.

Hetente vagy havonta jártak haza, elmesélték, hogyan kapcsolódtak bele ebbe az asszonyok – ennek természetes folytatása, hogy a határok megnyílásával most már távolabbra is elmennek dolgozni. És ez semmiféle különösebb felfordulást nem okoz odahaza, mert nagyon hasonlít ahhoz, amit korábban is megéltek.


A nők nem mennek külföldre?

K. D.: – Sokkal kisebb mértékben. Félnek is az ismeretlen helyzetektől. A férfiak munkavállalási történeteiben gyakoriak a kalandok, bár az ismeretlenben való tapogatózás náluk sem jellemző. Az a bevett szokás, hogy hamar kiépülnek a csatornák, amelyek révén aztán ki lehet menni és bejáratott módon munkát vállani. A nők, ha mennek, kizárólag így utaznak el, a férfiak körében előfordul azonban, hogy rosszul sül el a dolog, például a munkaközvetítő átveri őket. Találkoztunk is ilyen esettel, amikor a négy fiút elválasztották egymástól, az irataikat elvették, és az egyik közülük még azóta sem került haza.

P. L.: – A nők főleg családdal mennek, megvan ennek a bejáratott módja. Az utóbbi időben gyakoribb, hogy a fiatal nők is munkát vállalnak, nemcsak azzal foglalkoznak, hogy amíg a férjük dolgozik, próbálják racionalizálni a háztartást, megszervezni, hogy lehessen minél olcsóbban megélni. Ahogy az egyik interjúalany viccesen megfogalmazta, olyan öregekre vigyáznak, akik bemennek a fridzsiderbe aludni; vagy takarítást vállalnak.

K.D.: – Ami nagyon jól jelzi, hogy mit jelent egy ilyen migrációs kultúrában felnőni, az az, ahogyan a külföldi munkavállalás teljesen természetes módon illeszkedik a család megélhetési stratégiájába. Az évek óta külföldön dolgozó gyerek házat akar építeni otthon, a szülők pedig a kevéske keresetüket ugyanerre a célra fordítják, hiába keres a gyerek tízsszer-húszszor annyit, mint ők.

A gyerekek azt is tudják, hogy Olaszországban menekültstátus birtokában iskolába lehet járni. Olyan szakiskolába, ahonnan nem járhatnak haza, elvégzése után pedig garantáltan munkát kapnak. A meglepő az volt, esetenként maga a gyerek áll elő a javaslattal, hogy Olaszországban tanulni akar, és ő győzi meg erről a szüleit. Befejezett történetekkel találkoztunk, tehát hiteles az információ. Olyannal is beszélgettünk, aki otthon dolgozott feketén 14 éves koráig, 12 testvére közül egyvalaki van otthon rajta kívül, és ezt az utat akarja bejárni. Nem találkoztunk gyakorlatilag senkivel, akinek a szűkebb családi körében ne lett volna valaki külföldön.


Hogy viszonyulnak az otthoniak azokhoz, akik kint maradtak?

P. L.: – Olyan nincs, hogy valaki ne jöjjön haza. Nagyon erős a kötődés, a családnak kiemelt fontossága van, fontosabb, mint amennyire mi megszoktuk. Ez abból is kitűnik, hogy nincsenek válások, családon belül mindenki segíti egymást, ragaszkodnak a rokoni kötelékek megőrzéséhez, ápolásához. Közösségi nyomás vagy más ok miatt a családmodell még mindig nagyon erős. Ezért is ragaszkodnak ahhoz a gyakorlathoz, hogy amíg kint dolgoznak, itthon épüljön a ház, a szülők vagy a feleség felügyeletével.

K. D.: – Az nem jellemző, hogy a nagyobb városokba, Nagybányára, Máramarosszigetre ingázzanak. Aránylag nagyok a távolságok, a közeli kisvárosokban pedig nincs nagyon sok munkalehetőség. Az országon belül pedig inkább távolabb dolgoznak, és hetente, havonta járnak haza. Ez jelentős kiáramlási csatorna is volt korábban is – azokon a területeken, ahová dolgozni jártak, nagyobb az ukrán népesség, például a Bánságban, Partiumban, a határmenti térségekben. Napjainkban is tart ez a kiáramlás, beköltöznek a városokba, ott telepednek meg.

P. L.:
– Mivel nagy településről van szó, ügyintézés szempontjából sincsenek arra kényszerülve, hogy gyakran bejárjanak a megyeközpontba. Jól bejáratott intézményrendszerük van, nagyon sok mindent el lehet helyben intézni.

K. D.: – Lényeges körülmény, hogy egy meglehetősen elzárt vidékről van szó. A legközelebbi város Máramarossziget, 50 kilométerre van ettől a tízezres falutól. Nagybánya mintegy százra. Elzárt és archaikus vidék, emiatt is látványos, például a viselet szempontjából...

P. L.: – Lakáskultúra, építkezési kultúra szempontjából is.

K. D.: – Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ez a fajta ukrán identitás így maradt fenn. Ez egy lokális identitás, amely betagolódik egy nemzeti-állami keretbe, és nincs konfliktusban az ezzel együttjáró nemzeti identitással.


De akkor hogy lehet, hogy ennek a lokális kultúrának egyes elemei nem maradtak fenn, a tradicionális zene például kiesett a hétköznapi használatból, nem hallgatják, illetve manelét hallgatnak, és a tánccsoporttal is csak fesztiválokra járnak?

K. D.: – Én ezt úgy látom, hogy itt nem őket nem értjük, hanem azt, hogy ez a folyamat hogy zajlik. A magyaroknál mi történt? A lokális kultúra helyét átvette egy ilyen tágabb, lokalitások fölött átívelő, elsősorban populáris kultúra, aminek a termelője nem a helyi elit, hanem a magyarországi. Mi nem Dancs Annamaritól hallgatunk magyar popzenét.

Számukra ezt a funkciót Ukrajna nem tölti be. A kultúra átalakulásában nincs Ukrajnának akkora szerepe, mint Magyarországnak a romániai magyarok esetében.

Modern és premodern békés egymás mellett éléseModern és premodern békés egymás mellett élése


P. L.: – A lokális ukrán folklórnak lehetne identitástermelő funkciója, mint ahogy a kisebbségi magyar közösségek esetében történik, ám nincs egy olyan elit, amely ezt felértékelné. Emiatt ők ezt nem identifikációs funkcióként élik meg, az idősek sem a régi viseletet. Vannak ukrán dalok, mesék, de nincs ezeknek megkülönböztetett szimbolikus jelentősége.

K. D.: – A mindennapokban egy székelyföldi ember magyarsága sem a székelykapuban vagy a székelyruhában fejeződik ki, hanem Lagzi Lajcsiban. Ami a magyar populáris kultúrának az összetevője. És ezek azok az elemek, amelyeket az ukránoknak nincs máshonnan átvenniük. Ezért hallgatnak manelét, ezért veszik át a román populáris kultúrát. Nincs ukrán nyelvű média, nincs írott szövegkörnyezet, a cirill betűs idegen lenne – nincs mód arra, hogy ez Ukrajnából átkerüljön. Határátkelő sincs a közvetlen közelükben, akkor meg hogy lehetne ápolni a kapcsolatokat?

P. L.: – És nem tapadnak érzelmi tényezők az identitáshoz. Emocionális terheltségtől mentesen élik meg ezt. Teljesen más szempontok határozzák meg az egyén identitását: a lokális kötődéseket, a praktikus szempontokat tartják fontosnak. Nem az ukrán pártra szavaznak, hanem arra, aki pénzt tud szerezni útjavításra. A mindennapi helyzetekben keresik a megoldásokat, az a legfőbb szempont, hogy az utódokat felneveljék, maradjon együtt a család, megfelelő háza legyen mindenkinek – ezek azok az értékek, amelyek a gondolkodásukat meghatározzák, s ebben kevés szerepet játszik az etnikai identitás.

K. D.: – Ha lefordítanánk ezt arra, hogy hogyan is nézne ki egy helyi ünnepség megszervezése, nem lenne negyvennyolcas forradalom, azonosulás az anyanemzettel. Nincsenek ilyen történelmi pillanatok. Van egy ukrán népviselet, de nincs egy ehhez kapcsolódó nagy narratíva, ami azt hangsúlyozná, hogy ők márpedig mások. Ellenkezőleg. Valószínűnek tartom, hogy az ukránság és a népviselet éppen december elsejéhez kapcsolódik.

P. L.: – Vagy még ahhoz sem. Az öregek a mindennapokban is ezt a tradicionális viseletet hordják, ez a lokális közösségben akár a szegénység jele is lehet.

Mesélték, hogy az ukrán szövetség évente egy adott napon kitünteti a veteránokat. Az egész ünnep abból áll, hogy elhangzik néhány beszéd, meghívják ezeket az idős embereket ebédelni, ám ők sokszor nehézményezik, hogy még egy kis pénzt sem kapnak, ha már kitüntették őket. Ebből is látszik, hogy ez nem érzelmileg megélt tényező.

Mindenképp hátravan még a kutatás java. Ezek csupán felszínes tapasztalatok voltak, amelyeket el kell mélyíteni, az összefüggéseket jobban feltárni, s egyáltalán részletesebben megvizsgálni ezt a közösséget.

Ruszpolyánai látkép: rendezett udvarokRuszpolyánai látkép: rendezett udvarok


Ruszpolyána a völgybenRuszpolyána a völgyben



Fotók: Kiss Dénes és Peti Lehel

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS