2019. december 8. vasárnapMária
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

"Ha ütni kezdett, valamelyik gyerek mindig megvédett, s akkor ők is kaptak"

Bakk-Dávid Tímea Bakk-Dávid Tímea 2009. február 16. 16:32, utolsó frissítés: 16:35

Tavaly 137 személy halt meg valamely családtagjától elszenvedett bántalmazás következtében. Családon belüli erőszak: hétköznapi tragédiák, évtizednyi felvonásokkal. #b#[1. rész]#/b#



Minden harmadik európai állampolgár élete során megtapasztalta a családon belüli erőszak valamely formáját. Nem kell feltétlenül arra a szélsőséges (ám sajnos gyakori) esetre gondolni, amikor a férj véresre veri a feleségét, bár a mondás, miszerint „az asszony verve jó”, manapság is el-elhangzik. A beszélő többnyire humorosnak szánja, de a romániai statisztikák arról győznek meg: riasztó társadalmi valósággal állunk szemben.


Á-val publikus helyen, délben kell találkoznom.

Meglepődöm, mikor kísérővel érkezik, és egyetlen szó a magyarázat: fél. Félnek, mert ahogy kikerültek az egyik agresszor hatása alól, most egy másik családtag, Á. sógora fenyegeti őket, ezért igyekeznek mindenhová együtt menni. Két nő, egy középkorú és egy fiatal, mégis az a benyomásom, a tinédzser került „anyaszerepbe”, határozottan, tárgyilagosan közli az információkat, válaszol a kérdésekre.


Anya és lánya szemében azonban ugyanúgy jelen vannak az elmúlt évek, évtizedek felhalmozódott szenvedései. Egyikük fiatal még, könnyebben talpraáll, feldolgozza a traumát és elrejti, ami kitörölhetetlen. Nehogy sajnálják érte. Az idősebb nő beesett arca, lesütött szeme azonban arról árulkodik, bizakodó szavai ellenére tudja: a seb lassan vagy talán soha nem gyógyul.

„Mielőtt született a második gyermek, a férjem megcsalt, sőt gyereke is született a szeretőjétől. Már akkor egy törés volt bennem. Azt is megtudtam, többel is volt viszonya,


de tűrtem, mert akkor már megvolt a két gyerek,

próbáltam a család mellett állni. Külföldre mentünk, ő feketén dolgozott, én állami kórházban ápolónőként, megszületett a harmadik gyerek. Őt kitoloncolták, emiatt, hogy együtt legyen a család, mi is hazajöttünk. Háromszor vitettem el elvonókúrára. Mindig próbáltam összetartani a családot, hogy a három gyermeknek legyen apja” – kezdődik ez a hátborzongatóan általános történet.

A statisztikák – a bántalmazottak túlnyomó többsége felnőtt vagy kiskorú nő – önmagukban is erős szolidaritásérzést váltanak ki egy nőben. Nem mintha ne éreznénk együtt bármelyik áldozattal, de ezek az esetek ismételten arra ébresztenek rá, hogy a felvilágosult egyenjogúság korában is


újraíródnak ezek a történetek,

és a „gyengébb nem” valóban kiszolgáltatottabb. És hogy újratermelődnek a nő alárendeltségét kódoló minták, amikor a személy gondolkodás nélkül valamiféle „közös jó” érdekében lemond először a vágyairól, terveiről, végül az élethez és egészséghez való jogáról is.

Riportalanyaim, a segítő szakmában dolgozók saját maguk is traumát élnek át szemtől szembe kerülve a bármelyik nemhez tartozó áldozatokkal, akikkel könnyű azonosulni: te magad, édesanyád, nagymamád, testvéred, szomszédod, barátod is kerülhetett volna ebbe a helyzetbe.


Sokkoló, ahogy a szemed előtt élik át újra

banális hétköznapiságba ágyazott tragédiájukat a szereplők: olyan történettípusról van szó, amelyben a személyiségi jogok védelmében utólag néhány adatot megváltoztathat a riporter, de az alapsztorit, a félelem és rettegés társadalmi helyzettől független fokozatait százezrek élték át.

Mit tegyen egy többgyerekes anya, akinek férje nem dolgozik, csak néha, s amit keres, mindent italra költ? Segíteni próbál, és ahogy tanulta, alárendeli magát a családeszmének. A válás pedig ebben a kontextusban tabu, hiszen még mindig igen élénken él a romániai társadalomban a meggyőződés, hogy a nőnek, bármi történjék, tűrnie kell.

Így fordulhat elő, hogy miután az áldozat végre belátja, tarthatatlan a helyzet, és válni akar, tágabb és szűkebb családi körben még őt hibáztatják.

„Olyan is volt, hogy lopott, sok pénzt. Olyan is, hogy a munkahelyemig kísért, hogy adjak pénzt italra. Ha nem adtam, megvert. A gyermekeket én neveltem, ahogy tudtam, nem volt könnyű, próbáltam a lakásba is venni ezt-azt, mert olyan szekrényünk volt, hogy egy rongyot húzogattunk ajtó helyett, a földön aludtunk. Mégis


mindent megtettem, hogy együtt maradjunk.

De most már nem bírtam. A gyermekek is, már mikor hallották, hogy törli a lábát az ajtóban, már rettegtek. Nem lehetett tovább bírni. Én is reszkettem, hogy vajon most mibe köt bele. Évekig ebben a stresszben voltam.

Mikor betegnyugdíjba kerültem, még rosszabb lett a helyzet, mert nem tudtam úgy dolgozni, nem tudtam annyi pénzt hazavinni, s kérdőre vont, hogy mit csinálok a saját pénzemmel, amit a betegnyugdíj mellett kerestem. Elmérgesedett a helyzet, míg végül mondtam, beadom a válópert. Nem hitte el. Könnyű volt neki, őt is eltartottam, kiszipolyozott. Mikor valóban beadtam a válópert, anyósom is, mindenki minket hibáztat, a lányomat azért, hogy felbiztatott. Pedig magamtól döntöttem, ő csak azt mondogatta, anyuka, még meddig akarsz szenvedni, itt akarsz meghalni? Az én döntésem volt, a gyerekek nem hibásak.

Úgy érzem, így sokkal könnyebb. Vége a sok cirkusznak. Azelőtt éjjel futottam a rendőrségre, pizsamásan, hogy jöjjenek, kék-zöld volt a nyakam. Éjjeleket nem aludtam, közben dolgoztam, de aztán nem bírtam, mert sajnos meg vagyok nyomorodva, s nem azért mentem tönkre, mert kíméltem volna magam, hiszen addig dolgoztam, amíg láttam, hogy a gyermekeknek meglegyen, ami kell.


S ha ütni kezdett, valamelyik gyerek mindig megvédett,

s akkor ők is kaptak. Én azt mondom, amikor az ember látja még fiatalon, hogy nem megy, akkor változtasson. Ne várjon húsz évet, mint ahogy én csináltam, mert az életemet tönkretettem. Változtasson idejében, ami nem megy, nem kell erőltetni, váljon el minél hamarabb, hogy senki ne szenvedjen, mert nem éri meg” – zárja a hozzá hasonló helyzetben lévőknek szánt üzenettel az anya.

Keserves tanulság ez, húsz év tanulsága, amit öt perc alatt el lehet mondani – utána a csendet Á. töri meg, kacagva gratulál édesanyjának, hogy ezt bizony jól összefoglalta. A hogyan továbbról beszélünk immár oldottabb hangulatban; a lakásról, ígéretekről, segítségről.

Á. elmondja még, apja színjózanon verekedett és "cirkuszolt" mindig. Szerencse a szomszédok mellettük állnak. Évekig nem mondta el senkinek, milyen problémákkal küzdenek otthon, szégyellte. Azt is, hogy szegények. A közös lakásban még a víz sincs bevezetve, nagyon leromlott állapotban van.


Mióta elköltöztek, iskolai eredményei jobbak lettek;

egy mecénásnak köszönhetően ösztöndíjlehetőséget is kapott. Azelőtt nem tudott aludni, tanulni, míg végül osztályfőnökéhez fordult segítségért. Összefogással, intézmények, szervezetek, tanárok segítettek, hogy a család újrakezdje.

„Egyebet nem, csak egy garzont kapnék” – sóhajt fel az édesanya, aki szociális lakásra is beadta az igénylést. A történet nem zárult le tehát, az újabb fenyegetés – egy másik családtag zaklatása – sem hárult el, de a család eltökélt, hogy „törvényre adják”, és mintha beindultak a sokat szidott, de létező szociális rendszer és társadalmi szolidaritás fogaskerekei is.

Zavarban vagyok, de Á. megnyugtat. „Jól esik róla beszélni, hogy ilyenek is vannak, és nem minden olyan szép, amilyennek látszik. Elmész egy ember mellett, és nem tudhatod, min megy át nap mint nap. Próbáltam úgy öltözködni, hogy ne látsszon, nem szerettem, ha úgy jövök ki a házból, hogy látszik valami.”



Na de, az élet szép – zárja kuncogva a beszélgetést. A tragédia hétköznapiságát, az ebben rejlő gyilkos iróniát és a továbblépés „csakazértis” dacát felvillantó mosolyával búcsúzik.


Romániai helyzetkép a családon belüli erőszakról

Aura Manuela Colang, az Országos Családvédelmi Hatóság (ANPF) monitorizálásért felelős igazgatója a Transindex kérdésére válaszolva közölte, 2008 utolsó negyedévében 3050 esetet regisztráltak. Hogy a hivatalos adatok a jéghegy csúcsát mutatják, az is bizonyítja, 2007-ben ez a szám országosan 2070 volt. Az esetek számának növekedése annak tudható be, hogy némileg erősödött a társadalmi felelősségvállalás, volt hatása a családon belüli erőszak elleni kampányoknak, és egyre többen kérnek segítséget.

2008-ban 137 személy halt meg valamely családtagjától elszenvedett bántalmazás következtében; 2007-ben 136. A halálos áldozatok száma tehát „szinten maradt”, közben a civil és állami szféra is igyekezett bővíteni azon szolgáltatásaik számát, amelynek keretében intézményes választ és segítséget nyújthatnak a segítséget kérőknek.

Az igazgató tájékoztatása szerint jelen pillanatban összesen 56 menhely működik a családon belüli erőszak áldozatai számára; ezek mindegyikében lehetőség nyílik az áldozatok sürgősségi elhelyezésére, valamint bizonyos esetekben a hosszabb távú ottlakásra is maximum 180 napig. Az 56 menhelyből 29 állami, 13 magán, 14 pedig a civil és állami szféra partnerségének eredménye. Összesen 585 felnőtt áldozatnak és gyereknek biztosítanak helyet. Az áldozatoknak pszichológiai és jogi segítséget nyújtó központból 40 működik országosan; 2006 óta pedig hat helyszínen az agresszorok terápiájával és visszaintegrálásával is foglalkoznak.

Cikkünk második részében a segítő szakmában dolgozók tapasztalatait, a családon belüli erőszak áldozatainak szánt intézményeket mutatjuk be.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS