2019. október 18. péntekLukács
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

BÉNA LESZ MINDENKI HÚSZ ÉV MÚLVA?

2005. január 19. 15:40, utolsó frissítés: 2008. április 30. 11:14


Izgő-mozgó vonalak indulnak el a vetítővásznon, lassacskán fákká, ösvénnyé, paddá, lámpává állnak össze, aztán a levél kizöldül, a lámpát meggyújtják. Az igazit is, a sarokban. Széki viseletbe öltözött fiatalok jönnek, sétálnak, postás kerekezik át a téren – aztán letámasztja a biciklit, és amúgy kék ingben, sapkában beáll ő is táncolni.

A kolozsvári Zurboló Táncegyüttes tizenötödik születésnapjára készült Postakert nem is néptánc-, inkább táncszínházi előadás. Akár a táncegyüttes jó néhány produkciója az utóbbi évtizedből.


Könczei Csongort, az együttes vezetőjét arról kérdezem: hogyan születik egy-egy táncszínházi produkciójuk?

Könczei Csongor:
– Kipattan az ötlet: az én fejemben szokott megfogalmazódni. Kétféle, néptáncból eredő táncszínház van: az egyik konkrét történeteket, témákat dolgoz fel – lehet az akár szépirodalmi mű is, ezt sokan művelik. A mi előadásaink közül egy ilyen volt eddig, a bátyám, Könczei Árpád koreografálta: a Tollas Erzsi, ami A halálra táncoltatott lány balladájára épül.

Könczei Csongor
<br />
lányával, EszterrelKönczei Csongor
lányával, Eszterrel
A többi, amiket javarészt én találtam ki, én koreografáltam – igaz, olykor segítséggel –, egy-egy szituációt dolgoznak fel táncjátékban. Tulajdonképpen ez a Zurboló sajátossága.

A legutóbbi, a Postakert a kolozsvári főposta háta mögötti parkban játszódik – amúgy tudjuk, hogy nem ezt hívták Postakertnek, a Szabadságban ki is oktatnak, hogy átnevezzük Kolozsvár tereit, utcáit. Csak hát Cselédpiac címet adni egy műsornak más konnotációkat is hoz, és most a Postakert utcájában nincs is kert – de a posta mögött itt a park.

Ez a téma Kányádit is megihlette, de mi nem úgy akartunk ehhez hozzányúlni, ahogy eddig mindenki: a Kányádi-versen keresztül – hogy a fekete-piros, a székiek és a többi.

Azt szerettük volna valahogy bemutatni, hogy volt itt Kolozsváron egy olyan tér, ahol viseletbe öltözött fiatalok táncoltak minden csütörtök és vasárnap délután, ezelőtt 30-40 évvel, itt, a Tranzit Háztól ötven méterre. Ezt a mai emberek el sem tudnák képzelni: hogy megy valaki az utcán, és akkor húsz fiatal csak úgy táncol.

Ezt szerettük volna bemutatni, közben azt is elmondva, hogy a mai emberek elfelejtettek táncolni. Az elidegenedési folyamatot próbáltuk keretbe szerkeszteni. Háttér-illusztrációnak pedig egy animációt használtunk, ami jól működött. Erre büszkék vagyunk – Erdélyben biztosan, de tudtommal sehol magyar nyelvterületen néptáncegyüttes még nem készített ilyen műsort, hogy animáció legyen a háttere.


Mondhatni, multimédiás néptánc-előadás jött létre?


– Igen – amúgy olyat már csináltunk, hogy a hátunk mögé kivetítettük a zenekart. A Tollas Erzsiben éppen nem volt zenekarunk, és a palatkai cigányzenekart megkértük, felvételre muzsikálják a műsort. Tehát voltak már ilyen kísérleteink, hogy a videó szerves része volt az előadásnak, de itt még szervesebb része lett.

Kellett figyelni, hogy ki mikor megy ki és jön be, merthogy összjáték volt. Ehhez szerkesztett zene is meg tanácsadás is jár, amihez bátyám, Könczei Árpád segítségét szoktuk kérni, aki profi zeneszerző és koreográfus.



Ahogy öregszünk és kopunk, már azon röhögünk, hogy egy idő után virtuális előadásokat fogunk tartani, ahol felvételről történik minden, mert az ember fizikailag már nem bírja. A másik, hogy a mai közönséget annyi inger éri mindenfelől, normális, hogy az ember megpróbálja tartani a lépést.

Majd eljön az az idő, amikor az lesz megint újszerű, hogy nincs fényjáték, se vetítés, se animáció, se szerkesztett zene, hanem valami egyszerűbb.


Hányan táncolnak most a Zurbolóban? És ki mivel foglalkozik civilben?


– Az aktív csapatban 19-20-an vagyunk, a tizenöt éves születésnapra olyanok is beszálltak, akik néhány éve nem táncolnak. (Megjegyzem, tizenöt év alatt 72-en táncoltunk a Zurbolóban.) Van köztünk informatikus, rendszergazda, banki tisztviselő, közgazdász, teológus hallgató, egyetemista, autószerelő, néprajzos, szülési szabadságon lévő anyuka, ügynök, orvostanhallgató. A mag átlagéletkora 30 év, én vagyok a legidősebb, a legfiatalabb 20 éves.


Több mint kétszerannyi lány van a csapatban, mint fiú...


– Hat fiú van most – tulajdonképpen heten vagyunk fiúk, de az egyik táncosunk bokája megsérült. Hat-hét évvel ezelőtt több fiú volt, mint ahány lány, aztán különböző okok miatt elkezdtek morzsolódni az emberek, elsősorban a fiúk. Néhány évvel ezelőtt, a Pótlás című előadásba nagyon sok női szereplő kellett, hívtunk vendégtáncosokat is, aztán ettől egy kicsit felpörögtek, és maradtak.


Mennyire okoz ez nehézséget?

– Csak annyiban, hogy a fiúknak gyakrabban kell átöltözni – alkalmazkodunk, ahogy lehet, úgy csináljuk. Sajnos egyre kevesebben jönnek, pedig nekünk elvileg folyamatos az utánpótlásunk: ott a Bogáncs együttes a hátunk mögött, és jöhetnének az újabb generációk – de az újabb generációkat valamiért nem érdekli.

A Zurbolóban javarészt most is azok táncolnak, akik sok-sok évvel ezelőtt elkezdték. Ez azért érdekes, mert a bogáncsosok gyerekkoruk óta táncolnak, de amikor odakerülnek, hogy felnőttként bizonyítsanak, egy-két év után azt mondják: nem érdekel, nincs kedvem.


Szerinted mi az oka ennek?


– Ilyen világot élünk, hogy az embereket semmi nem érdekli igazán – nem tudom, ez az én pedagógiai csődöm is. Néhány évvel ezelőtt az a bogáncsos generáció jött zurbolósnak, akiket én tanítottam sok éven keresztül, és nagyon jól mozogtak. Abból a társaságból tizennégy embert vettünk át, és a tizennégyből öten maradtak.


Lehet holtpontról beszélni a Zurboló történetében?


– Talán igen, talán nem – de az utánpótlás hiánya nem csak a mi problémánk, tudtommal minden együttes ezzel küszködik. A mi sajátosságunk, hogy nem próbáljuk ideológiailag megfogni az új nemzedéket, nem hiszünk abban, hogy ez fontos lenne. Tudatosan vállaljuk, hogy elsősorban nem azért táncoltatjuk a gyerekeket, hogy "megmentsük" a nemzetet és a hagyományt.

Ha csak ezért táncol valaki, fennáll a veszélye, hogy fanatikussá válik, és éppen a lényeget felejti el: hogy ez tulajdonképpen egyszerűen a táncról (meg persze a muzsikáról, színpadon kívül az együtt éneklésről, a bulikról) szól. Benne van, hogy ez a mi etnikus tánckultúránk, és azért fontos, mert – de ha ezt normálisan és természetszerűen adod át, akkor normálisan és természetszerűen élik meg. Aki ezt felfogja, az marad – vagy nem marad?

Ha optimista vagyok, azt mondom, hogy remélem, lesznek majd gyerekek, fiatalok, akik ezt átvállalják. Az biztos, hogy jövőre még lesz Zurboló, meg azután is. Meg az is biztos, hogy ezek a mostani zurbolósok tíz-húsz év múlva is szívesen összegyűlnek majd egy sör mellett, hiszen sokan éppen az együttes miatt kötötték össze az életüket.

Az is lehet, hogy ha a mostani zurbolósok gyerekei, akik már járnak táncolni – például az én lányom is – felnőnek, majd másképp állnak hozzá a dologhoz.


Mennyire segít ezen az érdektelenségen, ha újszerű, tánchszínházi, multimédiás előadásokat csináltok?

– Segít is, meg nem is. Akik maradtak, valószínűleg ezért maradnak, mert manapság ha nem csinálsz valami újat, nem kísérletezel, nagyon hamar unalmassá válik. Másrészt az a társaság, aki maradt, tudatosan vállalta ezelőtt tíz évvel is, hogy mi megpróbálunk a színház és a néptánc közötti sávba bevágódni.

Egyrészt mert ez a sáv üres itt Erdélyben, pedig máshol, például Magyarországon nagyon erős irányzatként van jelen.

Másrészt pedig mi ebben látjuk a lényegét a dolognak. Nem vagyunk adatközlők, sőt, még hagyományőrzők sem – így ez lenne a lényege, hogyha valamit a színpadra viszel, legyen eleje, vége, témája. De nagyon sokakat ez el is riaszt, mert pluszmunkával jár: olyan dolgokat is kell művelni, amit esetleg nem szeretnek.


Többször is olvastam arról, hogy fontosnak tartanád, hogy létrejöjjön a hivatásos táncos-képzés Erdélyben...

– Nálunk most az folyik, hogy van öt hivatásos táncegyüttesünk, mindenféle képzés nélkül. Az, hogy valaki munkakönyves, még nem jelenti azt, hogy hivatásos. Képzelj el egy olyan filharmóniát, ahol a zenészek nem végeztek zeneiskolát, konzervatóriumot, vagy egy olyan színházat, ahol a színészek vagy a dramaturg nem végeztek főiskolát.

Nálunk egy profi néptáncosnak van két keze, két lába, és jelentkezik néptáncosnak. Próbálkozunk indítványokkal, tervekkel a Romániai Magyar Néptáncegyesület keretében, hogy legyen legalább egy főiskola. De igazából alapképzés kellene: ahogy van balettiskola, legyen tánciskola is – ez külföldön, például Magyarországon is működik.

Ezzel viszont el is távolodnánk attól a néptánctól, amiben hisznek itt az emberek. A tánciskolában elsősorban nem néptáncot kellene tanuljanak, hanem technikát: balett-, kontakt-, meg más kortárs tánctechnikákat, és ha a táncos már ura a testének, akkor jöhet egy koreográfus, és mondhatja, hogy állj fejre, mert fejre áll.

Fontos lenne, hogy nálunk is alakuljon Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron, a színművészeti egyetemen egy mozgásművészeti szak. Igény volna rá, és úgymond állás is volna rá, mert ezekben a “hivatásos” együttesekben meghirdetik az állásokat. Ez megszüntetné azt az átjárhatóságot is, ami jelenleg az amatőr és profi táncosok között van – és ami sokszor káros.

A Postakert előadás díszlete, Kassay Réka animációjaA Postakert előadás díszlete, Kassay Réka animációja


A másik oldala ennek, hogy szerintem magát a néptáncot nem lehet tantárgyként tanítani – maga a műfaj olyan, hogy kiheréled, ha leírod azt, ami több évszázadon keresztül önmagát reprodukálta. Az a népdal, amit közlünk könyvben, már nem egy élő népdal.

Jó lenne itt is úgy tanítani, hogy tudatosítjuk a pedagógusokban: ez egy olyan tánckultúra, amit az őseink táncoltak, több száz éven keresztül, megcsontosodott egy bizonyos formában, de a saját közegében már megszűnt.

Színpadon meg azt kellene elérni, hogy a folklór-műfajt – például a széki táncokat, a mezőségi táncokat hagyni a falusi hagyományőrző csoportoknak, mert az az övék, még akkor is, ha ma már ők is tudatosan tanulják és közvetítik. Aki meg ilyen alapokon próbál valami mást csinálni, az a táncszínház útját kell járja, mert ez az igazi feldolgozás, művészi alkotás.


A hagyományőrző tánccsoportokra is jellemző az a holtpont, ami a városi együttesekre?

– Az a hagyományos táncélet, ami volt a hatvanas-hetvenes évekig, mindenhol megszűnt. Morbid ezt mondani, de jelen pillanatban az utolsókat rúgják azok az emberek, akik a maga természetes folyamatában tanulták a néptáncot.

A kilencvenes évek legelején nagyon sokat jártunk Székre táncba, szinte minden hétvégén volt még tánc – ott a velünk egyidősek még tudnak táncolni. Széken is működik hagyományőrző néptánccsoport, a Szalmakalap – a mai gyerekek, fiatalok közül már csak azok táncolnak, akik tagjai ennek a csoportnak.

Lehet a néptánc jövője az, ami társasági a táncé: a versenyek, a tanfolyamok, egy-egy különleges alkalom – mint a társasági tánc esetében az operabál?

Én pesszimista vagyok, szerintem az emberek nagy többsége teljesen el fog felejteni táncolni, nemcsak néptáncot, harem mindenféle táncot. Csak a hivatásosok fognak tudni táncolni – ezúttal alattuk nem csak a képzett profikat értem, hanem a műkedvelőket, amatőröket is, sőt még a táncházasokat is, hiszen ők is tudatosan művelik a néptáncot.



Az újabb generációkkal, a gyerekekkel egyre nehezebb foglalkozni, mert nincsenek táncalkalmak, nincs bál, ami pedig a diszkóban folyik, az minden, csak nem tánc.

Falun azért volt fontos, hogy mindenki megtanuljon táncolni, mert kötelezte maga a közösség: csak akkor tudtál elmenni bálba, ha tudtál táncolni. És miért mentél bálba, táncba? Mert ott volt a leány vagy a legény. Ilyen egyszerűek a dolgok. Azzal tudtál többet és jobbat mutatni, ha minél jobb táncos voltál – ezért is lett ennyire gazdag és virtuóz a Kárpát-medencében a néptánckultúra.

Ez a szórakozási forma eltűnt, a zene is és a tánc is – a mai fiataloknak nem kell tudni ahhoz táncolni, hogy érvényesüljenek. Teljes törés következett be: ahogy elfelejtünk írni a számítógépek miatt vagy elfelejtünk énekelni, elfelejtünk táncolni is. Húsz év múlva szerintem annyi béna ember lesz a világon ilyen szempontból, hogy hihetetlen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS