Neked hogy telt 1989 december 22-e?
szerk. 2009. december 22. 09:51, utolsó frissítés: 15:41Lyukas zászlók, és pulóveres bácsik a tévében, tankok szántotta aszfalt: emlékezünk 1989. december 22.-re. #b#[kommentekkel]#/b#
Mr Violet
A forradalom kapcsán egyetlen emléket idézhetek fel: azon az ominózus napon, emlékszem éppen Szalontán voltam. Mivel három éves voltam, homályos emlékeim vannak, melyek nem biztos, hogy egyeznek a valósággal. Egy kép ugrik be, félhomály van, nagymamámnál voltunk, anyukám éppen tésztát gyúrt.
Nem hiszem, hogy áramszünet volt, mert a rádió ment, de az is lehet, hogy elemekkel működött. A rádió kis mutatója éppen világított, de hangokra nem emlékszem egyáltalán. Csak arra, hogy anyukám támaszkodott a gyúródeszkán, nagyon örült, szinte sírt örömében a szürkületben. Másra nem emlékszem, de el tudom hinni, hogy milyen hihetetlen érzés lehetett átélni ezt az egészet.
Ms White
Tankok sorakoztak fel a Bertalanban, látta Kohni – újságolta aggódóan anyukám. Abban a pillanatban már az sem számított, hogy a „gyerek” jelen van, ott és akkor nem kellett, nem lehetett elhallgatni a történteket, eltitkolni a félelmet. Arra emlékszem, hogy világvége-szerű pánik tört rám, úgy rémlett, ez a hangulat egy örökkévalóságig fog tartani.
Nem értettem, mi történik, csupán annyi szűrődött át az akkor nyolc éves tudatomba, hogy itt valami nagy felfordulás következik, a III.D.-nek a tanító néni valami olyasmit mondott, hogy belháború...Olyan hangon mondta, mintha felnőttekhez beszélt volna, pontosan így fogalmazott: „gyerekek, itt belháború lesz”.
Téli vakáció volt, de amúgy sem ment senki sehová, bezárt ajtók-ablakok mögött szólt a rádió: jönnek Bukarestből a terroristák, lefoglaltak egy vonatot, a mozdonyvezetőt megfenyegették... – mondta be valaki a hírt. Már nem tudom, hogy a pánikhangulat a tévéből, a rádióból, avagy csak úgy a levegőből ragadt át mindenkire, de tény, hogy a december utolsó napjai a rettegéssel keveredett várakozás napjai voltak. Apukám a szomszédokkal felváltva, jobb híján húsvágó baltával felszerelkezve védte a tömbház bejáratát a Bukarestből érkező terroristáktól.
Anyukám a kádban akart aludni, fémkád, mondta, nem megy át rajta a golyó, a szobákba a túlsó tömbház tetejéről belőhetnek az ablakon a terroristák. Nem is volt vicces ez abban a pillanatban, hiszen behallatszott a gépfegyver ropogása - lila, sárga meg zöld fények suhantak el az ablak előtt – Brassót nem kerülte el a forradalom.
A tévében Petre Roman, Iliescu, Dinescu (mint utólag megtudtam) és egy csomó más, pulóverbe öltözött ember szövegelt, a stúdió asztalát egy címer nélküli román zászló borította. Aztán egyszer csak felröppent a hír: a hadsereg a nép oldalára állt, Ceauşescut pedig kivégezték.
Még sajnáltam is a diktátor-házaspárt, amikor a tévé közvetítette a perüket és a kivégzést. Amikor végre iskolába mentünk, az osztálytársam mesélte, ő Brassótól pár kilométerre eső Négyfaluban töltötte az ünnepeket, ott nem volt semmi. A gyerekek arról beszéltek, hogy Ceauşescunak a kiloccsant agyát a kutyák ették meg. Ettől felfordult a gyomrom.
Ms Orange
December 22-én? Fogalmam sincs... Valószínűleg otthon voltam, elég halvány emlékeim vannak, kissé összefolynak a napok. Nyolcéves voltam, örültem, hogy nem kell iskolába menni és lehet olvasni, meg játszani a szomszédban, amíg a szüleink együtt tévét néztek. Amit hallottunk, elmeséltük és kiszíneztük egymásnak: Ceauşescu elrepült a helikopterrel, jönnek a terroristák és szekusok és milicisták, tőlük félni kell.
A decemberi napokban csak félelemre és izgatottságra emlékszem, különösebb felszabadító érzésre nem. És most akkor megnézem a kronológiát: igen, december 22-én volt, hogy a milicistát, Agachét meglincselte a feldühödött tömeg. A felnőttek vigyáztak, hogy ne lássuk a nyomokat; a rendőrség kormos épületét azonban nem takarhatták el. Ki tudja, honnan inspirálódva, hát honnan, a felnőttek beszélgetéseiből, a milicista rémtetteiről beszélt a gyerektársadalom is, hogy miket tett az emberekkel, kínozta őket, golyóstollat dugott föl a férfiak péniszébe és nőket erőszakolt, elvette az értéktárgyaikat. Egy áldozata állítólag a szemébe lépett a magassarkú cipőjével. Azóta is kiráz a hideg a sztoritól. Az első horror-élményem, pedig nem is láttam semmit.
Később a nagyszüleimnél voltam, mert az a hír járta, a terroristák fel akarják robbantani a benzinkutat Kézdivásárhelyen. Mi pont mellette laktunk. A negyedből a férfiak őrt álltak, váltották egymást, édesapám is zöld ruhában, puskával őrködött, s mi aggódtunk, mi lesz, ha jönnek valóban a terroristák és szekusok és milicisták. Ha visszajön Ceauşescu. Aztán őt is megölték. Azt már láttam a tévében, de nem volt annyira borzasztó, mint a képzeletemben lefuttatott film az Agache-rémtettekről és a lincselésről.
Nem emlékszem, mikor kezdődött újra a suli, nagy volt a zűrzavar. Néhány osztálytárs sokáig hiányzott. Sokan végleg elköltöztek a marosvásárhelyi pogrom után. Gyerekotthonos osztálytársaim egy része külföldre került, örökbefogadókhoz; a többiek közül sokan megbuktak. '90 elején még a fiúk forradalmat játszottak, kis zászlókkal, hogy „Jos Ceauşescu!” és „Sus Iliescu!”, de voltak restauráció-pártiak is, akik „Sus Ceauşescu”-t és „Jos Iliescu”-t kiáltottak. A romániai magyar érdekérvényesítés buzgó kiskatonájaként én is beszálltam: „Jos Ceauşescu! Jos Iliescu! Sus RMDSZ!” Még egy, elemista körökben is terjedő politikai mondás jut eszembe abból az időből: „Mikor lesz igazi rendszerváltás?” „Amikor Tőkés László és Doina Cornea együtt járják a Lambadát*.”
*Lambada: az első sláger '89 után, legalábbis elemista körökben. Hallás után próbáltuk énekelni a szöveggel együtt, egyesek le is írták.
Mr Pink
Elég konkrét emlékeim vannak, hiszen már tíz éves voltam, amikor történt. Bár nem fogadnék rá, de úgy gondolom, vasárnap lehetett. Aznap biztos nem volt iskola, és a szüleim is otthon voltak. Tudtuk, persze hogy tudtuk, hogy mi történik, még én is.
A lépcsőház összepótolt, és Mikulásra lett egy parabola-antenna, ezen néztük a fekete-fehér tévékben a német adókat. A bácsi, akinél az antenna fel volt szerelve, nagyon vigyázott arra, nehogy azt higgyék a szervek, hogy a parabolázás rendszerellenes tevékenységnek számít, így, amint az RTL-en kezdődött a híradó, azonnal tekerte át más adóra. De ezekre a napokra már ezzel kezdődtek a híradók szerte Európában, így mire észbe kapott, és tekert, a bemondó feje mellett már fél perce Románia körvonalai voltak láthatóak.
Aztán 22-én mégiscsak úgy döntöttek a szervek, ez rendszerellenes tevékenység, így jött egy rendőr, és szépen alaposan felírta a jegyzetfüzetébe a harmadik emeleti lakás pontos címet. Ezt persze nem lehet észrevétlenül tenni, tíz perccel később már a lépcsőház férfijai közül többen is a parabolás lakásban tanácskoztak. Ilyenkor általában előkerültek a gyűszűnyi, festett üvegből készült elegáns pálinkáspoharak is.
Az izgalom engem is magával ragadott, nagyon tartottam attól, hogy leszereltetik az antennát, és nem nézhetek többé németül beszélő amerikai rajzfilmeket. Ez a kilátás nagyon fenyegetőnek tűnt.
Negyedik emeleti lakásunkban üldögéltem anyukámmal, aki, bár elméletileg tudta, hogy ilyenkor fölösleges a román tévére kapcsolni, mégis megtette. És aztán ordított, hogy szaladjak le s szóljak apáméknak, hogy kapcsolják be a tévét. Én meg szaladtam, és aztán már mindenki a román tévét nézte, pedig elég amatőr volt a műsor a német adókhoz képest.
Mr. Green
Túl kicsi (9 éves) voltam 1989 decemberéhez ahhoz, hogy koherens elbeszéléssé tudjam fűzni a kommunizmus bukásáról szóló emlékeimet. Emlékszem viszont ara, amint a szüleim egyszercsak megmagyarázhatatlanul nyugtalanná válnak. A tévét váratlanul bekapcsolják – noha amúgy sosem néztük, mert nem volt semmi nézni érdemes adás.
Egy este aztán furcsa ropogást lehet hallani: viccesnek és érdekesnek találom, hogy az ablakok meg-megremegnek. Fényeket is látok, mint a hullócsillagok, csak a földről az ég fele tart a ragyogó csík: nagyon tetszik. Szomszédok, barátok, ismerősök mesélik, a központban lőnek és halottak is vannak. Nagyon távolinak és valószerűtlennek tűnik az egész. A szüleim másnap kimerészkednek vásárolni. Kérdem mit láttak, de nem válaszolnak. Később azonban meghallom, amint mesélik, vértócsákat kerülgettek és volt egy gyerek is, azonban a többit már nem hallom.
Tömbházunk mögött, a főúton tüntetőkkel megrakott teherautók vonulnak; eufória, majd pánik, amikor azt kezdik mesélni, hogy “terroristák” járnak lakásról lakásra és ölnek meg családokat. Éjszaka egy tank letapossa a tömbházunk előtti bokrot. A lánctalpak nyomait megcsodálom. Este újabb puska ropogás – közben televízióban is látjuk az Egyetem téri lövöldözést.
Sok tankot látok az utcán: ezek azonban nem olyanok, mint a barátom távirányítós tankja, amivel úgy szeretek játszani. Összerándul a gyomrom, izzad a tenyerem, hogyha a fémes, kérlelhetetlen test megmozdul. Ugyanakkor képtelen vagyok levenni a szemem róluk.
Gyertyák. Az elesettek fekete-fehér fényképei mindenhol. Golyó-lyuggatta házfalak. Izgatottan mesélő emberek. Hideg. Ujjongás.
Ms Grey
Csak szegényes emlékeim vannak 1989 decemberéről. A szüleim nagyon vigyáztak rá, hogy mi, gyerekek lehetőleg mindenből kimaradjunk, ami politika. Éppen vakáción voltunk nagyszüleimnél falun, ahol minden megszokottan csendes volt. Aztán lassan kezdtek szivárogni a hírek, hogy valami történik az országban.
Onnantól kezdve folyamatosan a televíziót néztük, először a magyarországi híradásokat a temesvári eseményekről. A román tévé adását is kíváncsian lestük, de ott még egy ideig a szokásos unalmas műsorok mentek, amikor hirtelen „forradalmárok” lyukas zászlós csoportja tűnt fel a képernyőn, és közölték, hogy elfoglalták a tévéstúdiót és vége a kommunista diktatúrának.
Amennyire emlékszem, ezt akkor egyszerűen nem hittük el. Amikor néhány nap múlva visszautaztunk a városba, az útszélén a gyerekek már a győzelem V betűjét mutatták minden elhaladó autósnak és összefirkált, kitépett Ceauşescu-portrékat lengettek a kezükben. A városban olyan rémhírek terjedtek, hogy terroristák autókkal járják az utcákat, és minden mozgóra lőnek. Így egy ideig lehúzott redőnyökkel, sötétben ültünk, és nem mertünk az ablakok közelébe sem menni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
