A „fekete márciusról” szóló naplórészletet közölt a Pro Minoritate
S. Z. 2010. január 12. 16:03, utolsó frissítés: 17:23Virág György volt Maros megyei tanácselnök naplója mellett Novák Zoltán előadást tartott a magyar külügy Romániára vonatkozó jelentéseiről.
A Pro Minoritate folyóirat 2009. téli számának a lapbemutatójára került sor hétfőn Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. A folyóirat két nagy tematikát dolgoz fel: az első blokk a “Borászat a határon túl”, a másik pedig a “Kisebbségi médiatörténet” címet viseli.
A lapbemutató azonban kevésbé az első két témáról, hanem a 1989-1990-es eseményekről szólt, annak apropóján, hogy a lapszámban megjelentek Virág György volt Maros megyei tanácselnök, az 1990-es “fekete március” egyik döntéshozó pozícióban levő résztvevőjének eddig publikálatlan naplórészletei. A mintegy 10 éven keresztül vezetett napló anyagaiból a márciusi események során született feljegyzések olvashatók a folyóiratban.
A témaválasztás azért is aktuális, mert Magyarországon néhány hónapja feloldották a titkosítást azokról a külügyi jelentésekről, melyek többek között a romániai forradalomról és a márciusi eseményekről szólnak – az iratokról, melyek kutatása csak most kezdődött el, Novák Csaba Zoltán történész tartott előadást.
A lapszámot Ungvári-Zrínyi Imre filozófus, egyetemi előadótanár mutatta be: ő a Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége (MADISZ) alelnökeként szintén részese volt az 1990 márciusa történéseinek. Emlékeztetett, a történések – és az arról szóló közbeszéd –
folyamatos átalakuláson megy keresztül:
már az eddig ismert magyar visszaemlékezések alapján sem igen lehet egybehangzó állításokat megfogalmazni a márciusi eseményekről, és hogyha a román beszámolókat olvassuk, akkor még több nézőponttal kell számolni. Ugyanakkor számítani kell arra is, hogy az 1990 óta elmúlt idő során újabb és újabb szempontok merültek fel.
Ungvári-Zrínyi szerint 1990 márciusának legnagyobb tapasztalata az összefogás volt: addig csak asztaltársaságok, baráti körök foghattak össze – a rendszerváltás után azonban nyíltan lehetett szervezkedni. Csak akarni kell, és minden sikerül – fogalmazta meg a volt diákszervezeti aktivista a magyarság akkori életérzését – hozzátéve: ugyanakkor mások mást akartak. A román fél aggódva figyelte a magyar közösség tevékenységét: a háttérben nagyon felkészült erők dolgoztak, ám nekik sem jött be minden számításuk.
A túlfűtött hangulathoz képest viszonylag kevés konfliktusra került sor – értékelt Ungvári-Zrínyi: valamiféle megbékélés történt, bizonyos dolgokat másképp kezdtek látni a felek, és egy (részleges) párbeszéd is elkezdődött. A tanulságokat
mindig késve tudjuk megszerezni.
Az ember mindig elégedetlen, de az azonnal elérhetőnek látszó célok hajszolása sokszor súlyos konfliktusokhoz vezet – sommázott Ungvári-Zrínyi.
Európai viszonylatban is ritkaság, hogy ennyire gyorsan feloldják a titkosítást ilyen jellegű dokumentumokról – kezdte a magyar külügyi jelentésekről szóló előadását Novák Csaba Zoltán történész, hozzátéve: mivel zűrzavaros, viszonylag közelmúlt eseményekről van szó, nem rendelkezünk történelmi távlattal, egységes képpel.
Ugyanakkor a jelentésekkel kapcsolatban nem szabad szem elől téveszteni, hogy az információk, melyek a magyar külügy rendelkezésére álltak, az emberi tényező szűrőjén mentek keresztül, tehát nagyon sok érzelmet építenek bele ezekbe az információkba.
Az '50-es évektől Románia és Magyarország viszonya hullámzó volt: '56 előtt egyik országban sem kerülhettek felszínre a nemzeti ellentétek, a sztálini típusú uralom miatt. Azonban az '56-os magyarországi forradalomnak román értelmezésben erőteljes nacionalista felhangjai voltak: bizonyos reakciós magyar körök sokkal többre vágynak, mint ami elhangzik a különféle események során.
A magyar külpolitika ezután néhány évig erősen defenzív szerepben volt – Kádár János például '58-as marosvásárhelyi látogatásakor megjegyezte, hogy “itt még élnek magyar származású emberek is”. A '70-es évek végétől aztán a magyar külpolitika
szakított a korábbi, visszafogott viszonyulással,
és erőteljes Ceauşescu-ellenes kampányba kezdett: cél elszigetelni Romániát külpolitikailag. A romániai magyarság helyzetét emberjogi szempontból tematizálták nemzetközi fórumokon, hangsúlyosan odafigyeltek Tőkés László tevékenységére és a falurombolásokra, valamint beindult az ún. “hátizsákos turizmus”, vagyis magyarországi magánszemélyek hátizsákban könyvekkel, gyógyszerrel és élelmiszerekkel segítik az erdélyieket.
A nyugati magyar diaszpóra is sokat segített az erdélyi magyarok helyzetének a tematizálásával, de aztán 1989 után egyes, radikálisabb újságcikkek a román fél nemtetszését váltották ki, aminek az erdélyi magyarság látta kárát. Közben a román fél az egyre súlyosbodó társadalmi és gazdasági problémákat nem reformokkal orvosolta, hanem nacionalizmussal, a magyar kérdéssel próbált mozgósítani – vázolta Novák.
A két ország között háborús hangulat alakult ki, a diplomáciai szabályokat ismételten áthágták, diplomáciai pecséttel ellátott csomagokat bontottak fel. A magyar közösség helyzete iránt különösképpen érdeklődő magyar diplomatákat
több ízben is kémkedéssel vádolták.
'87-'88-ban egy magyar diplomáciai alkalmazottat pedig persona non grataként távolítottak el azzal a váddal, hogy autójából röpcédulákat szórt Bukarestben. A magyar fél hasonlóképp reagált.
A dokumentumokból kiderül, 1989 decemberében Maros, Hargita és Kovászna megyékben december 22 után néhány napig az állam megszűnt létezni: a hadseregen kívül egyetlen más állami tényező sem volt hangsúlyosan jelen Székelyföldön. A magyarság gyorsan, szinte a semmiből újjászerveződött, és anyanyelvvel, oktatással, szabadságjogokkal, jogi státussal valamint autonómiával kapcsolatos követelésekkel állt elő.
Mivel az állam egy ideig megszűnt létezni, a magyarok követelései igen markánsan jelentek meg. A Nemzeti Megmentési Front (FSN) ezekre januárban mérsékelt választ adott. Megjelent azonban a bizalmatlanság a román fél részéről: ez azzal bizonyítható, hogy
a bukaresti magyar diplomatákat folyamatosan ostromolták
az új román hatalmi szerkezet képviselői, azt követelve, hogy lépjenek közbe, mert problémás helyzetek alakultak ki Székelyföldön.
Ismét megjelent a szeparatizmus vádja, továbbá a főként magyar településekre irányuló segélyek is viszályt szültek. Marosvásárhelyen folyt a pozícióharc a magyar és román csoportok között, ami aztán etnikai konfliktusba váltott át. A hét belügyi alkalmazott meglincselését szintén etnikai konfliktusként próbálta beállítani a román fél. A magyarországi diplomatákat azzal is vádolták, hogy magyar állampolgárok szervezik az erdélyi magyarokat – foglalta össze a helyzetet a történész.
Novák szerint több tényezőnek köszönhető a marosvásárhelyi “véres március”: Marosvásárhely maga egy ütközőzóna. A székelyföldi románság frusztrációi itt jöttek elő: hiszen egyrészt Marosvásárhely a Magyar Autonóm Tartomány volt fővárosa, másrészt sok román tanügyi káder költözött ide Székelyföldről. A konfliktus kirobbanásában nem mellékes az üzemek vezetéséért folytatott magyar-román pozícióharc sem.
A helyzetet súlyosbítja az, hogy a megye vezetői közt a civilek mellett hangsúlyosan hazafias szocializációval rendelkező katonák is jelen voltak. A magyar, illetve román közösségek vezetői
rövidlátásról tettek tanúbizonyságot,
a közösségük vélt vagy valós sérelmeiből táplálkozva képtelenek voltak felmérni a valós helyzetet. Az etnikai-politikai instabilitás továbbá kapóra jött a legitimációt kereső új hatalmi szervek és titkosszolgálat számára. A titkosszolgálatok tagadhatatlanul szerepet játszottak, de nem szabad leegyszerűsíteni a dolgokat és azt állítani, hogy a titkosszolgálatok miatt történt minden – így a történész.
A román fél úgy próbálta beállítani, hogy Magyarország provokációja miatt történtek az összecsapások: ma már azonban tudjuk, hogy ha a magyar fél szervezte volna, akkor nem lett volna olyan tájékozatlan az eseményekkel kapcsolatban. Például a magyar fél 2-3 napig úgy tudta, hogy egy azóta elhíresült videofelvételen nem Cofariu urat, hanem Péter Mihály professzort verték meg látványosan – azóta azonban bebizonyosodott, hogy ez nem igaz.
A történész szerint a márciusi eseményeket – bár rövid távon sokak számára az összetartozás élményét jelentették – hosszú távon mégiscsak kudarcként élték meg a magyarok, melyet a mai napig sem sikerült feldolgozni. Március után felerősödött a kivándorlás, a közösségen belüli megosztottság.