2021. június 13. vasárnapAntal, Anett
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A gettósodás logikája: slumok Romániában

Gagyi Zsófia 2010. január 21. 10:06, utolsó frissítés: 13:53

3 millióan élnek szegénységi küszöb alatt. Nincsen város nyomortelep nélkül, jelenleg a szegénység koncentrálása folyik. Interjú #b#Cătălin Berescu#/b# építésszel.



Cătălin Berescu építész, a bukaresti "Ion Mincu" Építészeti és Urbanisztikai Egyetemen tanára. 2004-ben a Közlekedési, Építésügyi és Turisztikai Minisztérium támogatásával hat hónapig kutatta a mélyszegénységben élők lakáskörülményeit. Részt vett kísérleti földházépítésekben és elnöke a Frontal Egyesületnek, amely a lakhatás kríziseit, alternatív építkezési technológiákat és a településszintű szegregációt kutatja. A cikk részben egy Berescuval készült, a 22 folyóiratban megjelent interjúra támaszkodik.



Mit jelent ez a mélyszegény-kategória, amit a kutatásban használtak, és mekkora tömegekről van szó?

Cătălin Berescu: – Az általunk használt osztályozásban a szegénység szintjei a következőek: a „relatív szegények” azok, akik egyszerűen a szegénységi küszöb alatt élnek, amely országonként és évenként máshogy van megállapítva. A „súlyos szegénységben” (sărăcie serioasă) élők folyamatosan érzik a szegénységük hatásait: kevésbé tudják taníttatni a gyerekeiket, hosszú ideig munkanélküliek, krónikus betegségeik vannak, stigmatizáltak, valamivel rövidebb a várható élettartalmuk, mint a népesség többi részének, lakhatási problémáik vannak (túlzsúfoltság, fél-legalitás, sokszor közművesítés hiánya), és legfőképpen azt, hogy ebből a helyzetből nagyon kevés esélyük van egyedül kitörni.



Ez alatt van a „mélyszegénység” (sărăcie extremă), amikor szó szerint máról holnapra élnek az emberek: instabil a lakáshelyzetük, nincs hozzáférésük alapvető dolgokhoz, mint vezetékes víz vagy áram, analfabéták vagy funkcionális analfabéták, állandó probléma a mindennapi élelem beszerzése. Súlyos krónikus betegségekkel küszködnek, a várható élettartalmuk jelentősen rövidebb az átlagnál, és körükben magas a csecsemőhalandóság.

A mélyszegénységben élőket úgy 1 millióra tenném Romániában, továbbá 2 millió fölött lehetnek a súlyosan szegények. Más szóval minden hetedik romániai tartozik a két csoport egyikébe.


Hol laknak ezek az emberek?

– Túlnyomó többségük nyomortelepen, amelyek nagy része az utóbbi húsz évben jelent meg. Ezek mindenhol ott vannak, gyakorlatilag nincsen város nyomortelep nélkül. A házak általában improvizáltak, legegyszerűbb esetben a sarkokon négy oszlop és a tető alkotja a struktúrát, a falak helyén lécek tartanak mindenféle, szemétdombon talált anyagot (linóleum, szőnyeg, karton...). Laknak földkunyhókban meg félig földbe ásott házakban is, általában víz, csatornázás és áram nélkül.

Ezenkívül léteznek még a történelmi városközpontokban lerobbant házak, ahol szegények laknak: Szebenben még EU-s pénzekből felújított homlokzatú, de csatornázás nélküli épületet is találtunk.



Léteznek még tömbházak, ahova elhibázott szociális intézkedésként költöztettek embereket vidéki nyomortelepekről: azért mondom, hogy elhibázott volt ez, mert az új lakások fenntartása messze meghaladta az odaköltöztetettek anyagi képességeit. A lakásokat lelakták, a közművek levágták őket, majd a lakók eladták a fűtőtesteket is. Ezután az önkormányzat kitette őket, felújította a tömbházat, ugyanolyan helyzetű szegényeket hoz a helyükbe, és kezdődik az egész elölről. Ennek semmi értelme, ezeknek az embereknek nem tömbházlakásra van szükségük.


Mi a különbség ezen telepek és a közismertebb slumok között?

– Nemzetközi szinten azokat általában a faluról városba áramló emberek lakják, és hatalmas kiterjedésűek: Lagos slumjaiban több, mint tízmillióan laknak. Nálunk viszont sok kis telep van (2-3 ezer, a lakóik száma pár tucattól maximum 2 ezerig terjed, a lakosok száma átlagosan 2-600). Ezeket nem városba vándorló falusiak, hanem a városból kihullottak lakják. Léteznek falusi nyomortelepek is, de a lakosok nagyját az újonnan lecsúszott városiak adják.


És azt írtad, hogy ezek száma nő.

– Az utóbbi 20 évben hihetetlen mértékben nőtt. Nincsenek erről statisztikai adatok, állami szinten nem követik, de akárhova mentünk, mindenütt növekedésről számoltak be.



Mi a nyomortelepek története Romániában? Az egyik cikkben a cigányok rabszolgaságát említi, mint hátteret. Ez mit jelent?

– Mivel a mélyszegénységben élők 90%-a cigány (bár egyre több, egyéb nemzetiségű emberrel találkoztunk), jó tudni, hogy ők a román országokban 1853-ig rabszolgasorban éltek. A jobbágyság helyi formái is nagyon súlyosak voltak, és a rabszolgaság határai nem estek egybe pontosan a cigányságéval, de míg a jobbágyok a felszabadítás után földeket kaptak, ez a cigányokra sohasem vonatkozott. Jellemző helyzet falun az, amikor egy-két teleknyi területen van összezsúfolva az egész cigánytelep, mert még annyi földet sem kaptak, amire rendesen letelepedhettek volna.




A kommunizmus alatt állami prioritás volt a teljes foglalkoztatottság, az illegális településeket nem tűrték, és a mezőgazdaság meg inkább kétkezi munkán alapult, sok falusi közösség napszámosmunkára járt a környékre. Most elmesélik neked, hogy látja, itt régen kukorica nőtt, most meg semmi. Mi mit kezdjünk magunkkal?

A forradalom után rengeteg munkahely megszűnt, az állam sem biztosított lakást, így sokan hullottak le erre a szintre. Például a garzonblokkok (cămine de nefamilişti) lakói jellemzően a városok szélén kötöttek ki, míg az épületeket privatizálták. Én is dolgoztam építészként egy ilyen ingatlan hotellé alakításán.


Milyen lépéseket tesznek a városi önkormányzatok?

– Általában csak kitelepítgetnek minden stratégia nélkül: az egyes polgármesterek négyéves ciklusokban gondolkoznak, és a város „megtisztításával” szavazatokat lehet keresni. A városon kívüli telepek sincsenek biztonságban, mert általában nincsen rendezett jogi hátterük. A rendőrség rendszeresen lerombolja (buldózerekkel) az illegális kunyhókat, a lakóik a város másik végébe vagy más városokba menekülnek, egy fokkal szegényebben. Itt újra felépítenek valamilyen házfélét, és ha elég sokan összegyűltek, akkor újra le lehet rombolni a telepüket. A nemzetközi példákat nézve ez addig folytatódhat, amíg csak akkora gettókba nem tömörülnek a szegények, amelyeket már lehetetlen lerombolni – ez a fajta átgondolatlan beavatkozás csak súlyosbítja a problémákat.

Linkek:

>> Extrém szegénységű gettókat hozunk létre. Interjú Cătălin Berescu építésszel a 22 cigányság munkalehetőségeivel és lakhatásával foglalkozó számában >>

>> A LUT projekt (többek között az interjúban szereplő dobrudzsai földházzal) >>

>> A nevezés, amit az Építészszövetség 2009-es kiállításán kapott a ház (sok fotóval) >>

>> Slumok bolygója: Mike Davis összefoglalója a saját 2004-es könyvéről >>

>> Az UN-Habitat jelentése >>

Jelenleg Romániában a szegénység koncentrálása folyik. Például Kolozsváron a cigányok szétszórtan éltek, de a polgármesteri hivatal, a rendőrség támogatásával, tisztogatási akciókat szervez, és igyekszik mindenkit kitelepíteni a Pata Rét-re (a városi szeméttelep itt helyezkedik el – szerk. megj.), ahol nyomornegyedet építenek annak minden szépségével. Ezeknek az embereknek semmi esélyük sincs arra, hogy valaha is előbbre jussanak. A gyerekeik nyomorra vannak ítélve.

Azt mondtad, csíkszeredai vagy? Hát nézz csak utána, milyen helyre telepítették ki az ottaniakat, mert az a legdurvább, amit valaha láttam.

(2003-ban a Tavasz utcába kitelepítettek helyzetéről itt lehet elolvasni az Amnesty International leírását. Ugyanez a hely képviseli Romániát az AI világ slumjairól szóló füzetében. A szervezet szerint az új telep messze a központtól, a víztisztító mérgező szomszédságában helyezkedik el, és a fémbarakkok nem védenek a csíki fagytól – a szerző megjegyzése)



Mi történjen a szebeni példához hasonló, lerobbant központi házak lakóival?

– Ilyenkor mindig az egyes családok speciális helyzetét kell megvizsgálni, nem etnikai alapon, és nem egyetlen kategóriába zsúfolva mindenkit. A városiak nagyon különfélék: ha cigányok, nem is túl közösségiek, nagyon kevés esetben vannak vezetőik. Minden család más kulturális szinten van, sokaknak van tanult mesterségük, jártak iskolába – nagyon szegények, de egész más helyzetben vannak, mint a városon kívüli munkanélküliek. Ha kitelepítik őket, elvágják őket a forrásaiktól.

Amíg vegyes környezetben élnek, van esély az integrációjukra – ez a gettóból lehetetlen. Elég megnézni Franciaország példáját: ha a kirekesztetteket gettókba zsúfoljuk, ha a városokat blokkokba zsúfolt underclass fogja körülvenni, akkor a helyzet előbb-utóbb robbanni fog.

Hadd meséljem el Mangalia példáját: a központban visszaadtak pár ingatlant a kommunizmus előtti tulajdonosának, a lakókat pedig kitelepítették egy újonnan létrehozott gettóba. Ezeknek korábban megvoltak a maguk kis megélhetési módszerei a központban: taxis is volt közöttük, meg virágárus, kocsikáztatták a turistákat szamaras szekérrel, léggömböt árultak. Vegyes negyedben éltek, most meg kitelepítették őket a városon kívül épített házakba. Hiába voltak az épületek maguk jó minőségűek, ha az egész gettóként működött: a városon kívül összecsapták őket a hajléktalanokkal, drogfüggőkkel, mindenkivel, akinek „nincs helye” a társadalomban.

Ebben az esetben városbeli szociális lakásokra lenne szükség, ahol folytathatnák az addigi munkájukat. Persze a szociális lakás, mint műfaj, kihalt Romániában: amit az állam csinál (az ANL-s lakások építése), azt én nem nevezném szociálisnak.



Mit lehetne tenni a telepiek helyzetének javítására?

– Számukra a legfontosabb a biztonság lenne: formálisan is joguk kéne legyen a területhez, amin laknak. A kutatásunk konkrét törvényjavaslatokat eredményezett, melyeket leadtunk az akkori miniszternek, Borbély Lászlónak. Most az utódjára, madame Udreára várunk, hogy a maga alapos szakértelmével előmozdítsa az ügyet.

Az egész probléma persze alapjában nem városrendezési vagy építészeti, hanem gazdasági és társadalmi, ezért ezt nem is lehet építészeti eszközökkel megoldani; de még a korlátozott lehetőségeink dacára sincsenek jól végiggondolva az akciók. Jelenleg egy pár pilot-program valósult meg, amit az állam kiadott NGO-knak, amelyeket aztán senki sem vont felelősségre. Így a jelentésekre az a jellemző, hogy leírják, a kiinduló helyzet pokoli volt, a beavatkozás után pedig paradicsomot sikerült megvalósítani. Valódi visszajelzések nélkül esélyünk sincs tanulni a hibáinkból.

A Dorohoi-i projekt, amiben én részt vettem, például lényegesen javított a negyedben élők lakáskörülményein (szörnyű kunyhókban laktak azelőtt), de ennek az volt az ára, hogy az új házakat a város külső részére, egy kicsit gettósabb helyre építették. Mivel egy kisváros kis közösségéről van szó, és a telep mellett egy falu is van, a szegregáció hatása nem olyan erős, de azért érződik.

Azelőtt a dorohoiaknak az volt a problémájuk, hogy hogyan tudnának maguknak vécét építeni; most meg az, hogy hogyan szerezzenek buszt, hogy a gyerekeik iskolába járhassanak. Ez tehát fejlődést jelent, de nem célba érést.



A mikor földházakról beszélek, a beszélgetőtársaim azt általában pont ezzel, a szegények kunyhóival asszociálják. Mennyire függ össze a kettő?

– A tapasztott földházak a modernizációval párhuzamosan mentek ki a divatból a tehetősebbek körében: egy vályogház felrakása rengeteg munkát jelent, és ha nem lehet egy kiterjedt családot mozgósítani az építkezéshez (ezt ti kalákának hívjátok, ugye?), és amúgy is pénz alapú már a gazdaság, akkor egyszerűbb megvenni a téglát és felrakatni. Viszont a vályogtégla már az égetett téglához hasonlóan be tud illeszkedni ebbe a logikába, és sok paramétere meglepően jó. Ezért nem is tűnt el: Moldvában a házak közel fele vályogtéglából épül, újabban betonszerkezettel. A vályogtégláknak kiterjedt piaca van, sőt, az áruk emelkedőben. Hiányzik ugyanakkor a termelés megfelelő szabályozása és legalizálása: ma nincsenek megfelelő standardok, és az egész termelés félig illegális – ezért az építészek sem nagyon dolgozhatnak ezzel.



Nem arról van szó, hogy nem lehet jól építeni földből. Ezt a dobrudzsai kutatóállomással bizonyítottuk: két hét alatt olyan kétszobás házat építettünk, amellyel az ott dolgozó régészek és nyaraló értelmiségiek teljesen meg vannak elégedve, és mely az elkövetett hibák ellenére jól bírja a strapát. A ház négy éve épült, még levakolva sincs, csak néha javítva, ami földház esetében nagyon könnyen megoldható.

A probléma az, hogy ezeknek az embereknek nincsenek sem forrásaik (anyagok, eszközök – jártunk olyan helyen, ahol fejszét még lehetett kérni a szomszédtól, de fűrésze már nem volt senkinek), sem szakértelmük, elérhető információforrásuk, vagy akár energiájuk ezzel foglalkozni. Ha generációk óta háznak alig nevezhető építményekben lakott a családod, van hét gyereked, és két napja nem ettél, akkor nem fogod prioritásként kezelni az építészeti módszereid tökéletesítését.

Ezen kívül, amint már mondtam, általában a jogi helyzetük is bizonytalan, és nincs értelme túl sokat befektetniük egy olyan ház építésébe, amit bármikor lerombolhatnak a hatóságok.

Brassó mellett találtunk egy viszonylag fiatal, ereje teljében levő párt, kevés gyerekkel, saját telekkel, akiknek egy évre volt szükségük ahhoz, hogy megtakarítsanak 600 lejt, amivel megvehették a faanyagot. Végül elkezdték az építkezést – aztán pedig a polgármester leállította az egészet, merthogy a házuk az utcáról nézve rondán néz ki. Mi épp ott voltunk és megoldottuk a dolgot, de ők maguktól, nem ismerve sem a törvényi kereteket, sem a megfelelően fontos személyeket, nem tudták volna megvédeni magukat.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS