Bemutatták az első négynyelvű kolozsvári útikalauzt
S. Z. 2010. február 09. 17:27, utolsó frissítés: 2010. február 10. 00:04A polgármesteri hivatal ellentmondásosan viszonyult a projekthez, az útikalauz azonban nem rossz ahhoz képest, hogy első próbálkozás.
Furcsán nézhetett egy ma délben a Szabók Bástyájába tévedő turista: az első emeleten berendezett előadóteremben kolozsvári ismert értelmiségiek, politikusok, sajtósok és civilek gyurakodtak, várva egy alig 70 oldalas füzetecske – útikalauz – bemutatását. Miért ekkora felhajtás egy útikalauz miatt?
Azért, mert az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja (EDRC) által kiadott turisztikai útikalauz az első olyan kolozsvári útikalauz, mely teljes egészében négy (román, magyar, német, angol) nyelven íródott, és amelyet, úgy tűnik, a kolozsvári városvezetés is felvállal annyiban, hogy ezt az útikalauzt osztogatják ingyenesen az önkormányzat által működtetett turisztikai információs központokban.
>> A kiadvány február 10-től innen tölthető le PDF formátumban >>
És ez miért ekkora téma Kolozsváron?
– kérdezhetné újból a turista. Azért, mert bár a városvezetés nyilatkozatok szintjén Kolozsvár egyik alapértékének tartja annak multikulturális jellegét, szimbolikus cselekvések szintjén azonban kínosan kerül minden olyan nyilvános megnyilatkozást, mellyel a városban élő nemzetiségek felé nyitna.
Éppen a városvezetés e felemás viszonyulása miatt a rendezvény nagy kérdése az volt, részt fog-e venni Sorin Apostu polgármester a bemutatón? Egy ilyen gesztus talán új fejezetet nyithatott volna a kolozsvári multikulti-szappanoperában, melynek az utóbbi fejezetei meglehetősen szerencsétlenül sültek el. Nos, Apostu nem jött el, a polgármesteri hivatalt László Attila alpolgármester képviselte.
A viszonyok tovább bonyolódnak azzal, hogy az önkormányzat nem támogatta pénzzel a kiadvány megjelentetését, azonban ezt mégsem lehet magánakciónak nevezni: hiszen egy, a román kormánynak alárendelt szerv, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala finanszírozta.
Ugyanakkor a rendezvényt nem az EDRC székhelyén, hanem a Szabók Bástyájában tartották, illetve a kiadványból 2 000 példány már jelenleg is forgalomban van az önkormányzat által működtetett turisztikai információs központokban: ezzel a városvezetés mintegy fű alatt,
félig-meddig mégiscsak felvállalja a kalauzt.
Bonyolult és ellentmondásos ez a város – összegezhetnénk az értetlenkedő, fejét csóváló turistának. Szintén romániai sajátosság, hogy egy útikalauzról szóló beszámoló a politikai kontextus vázolásával, nem pedig magának a kiadványnak az ismertetésével kezdődik.
Nos, a kalauz hét „útvonalra” van tagolva: mindegyik bejárható legfeljebb fél nap alatt, így az is támaszkodhat rá, aki épp csak átutazóban van, és azt a néhány órát, ami a vonat indulásáig hátravan, szeretné városnézéssel tölteni. Ugyanakkor azok is hasznát veszik majd, akik néhány napot terveznek Kolozsváron maradni.
Az útvonalak többé-kevésbé tematikusak, így a turisták érdeklődésük függvényében válogathatnak: a kalauz segítségével meg lehet nézni a hagyományos Főteret, a város egyházi és kulturális látványosságait, vagy pedig Kolozsvár panorámáját. Van még főként sportra, egyetemi életre, vagy a város ipari negyedeire fókuszáló útvonal is – és a szerkesztők ügyeltek arra, hogy
minden útvonalra essen egy kis meglepetés:
fel-felbukkan például a legendás Croco pizzázó, a Művész mozi, az Insomnia, a Hóstát vagy az Ószer. A kiadvány teljes egészében négynyelvű; átlapozása során feltűnik, hogy a szerkesztők diplomatikusan kihagyták azokat a „látványosságokat”, emléktáblákat, szobrokat, melyek a közösséget a magyar-román törésvonal mentén megosztják. Ehelyett olyan épületeket, szobrokat, létesítményeket mutatnak meg, melyeket nemzetiségtől függetlenül minden kolozsvári magáénak vallhat.
Külön kiemelendőek Tatiana Papuc és Szentes Zágon fotói, valamint a képszerkesztő munkája: a kolozsváriak is minden bizonnyal rácsodálkoznak majd egy-egy épületre, annak bizonyos részleteire. Mindennap elmegyünk mellettük, mégsem tűnik fel soha egy-egy homlokzatdísz, ablakkeret vagy akár kerítés.
Jól látszik, a szerkesztők igyekeztek megmutatni a város összes arcát: a kötelező szobroktól és templomoktól kezdve az egyetemisták által belakott városrészig és kocsmákig sok mindenről van benne némi információ. Ugyanakkor egy, a Lonely Planethez és hasonló kalauzokhoz szokott utazó
hiányolni fogja a részletes térképeket,
étterem- és kocsmakritikákat, árakkal, közlekedéssel vagy épp hotelekkel kapcsolatos információkat. Nincsen benne rendezvényekről és sportolási lehetőségekről való tájékoztatás sem, mint ahogy a kolozsvári hagyományos villanegyedek, a frissen épült, ám színvonalas épületek is kimaradtak. Alig esik szó a város nagy részét kitevő lakótelepekről, főként a város perifériáin élő, leszakadó közösségekről vagy épp a Kolozsváron egyre nagyobb számban élő bevándorlókról.
Egyébként a kötetet bemutató Ovidiu Pecican történész is elmondta: Kolozsvárt nem 7, de talán 70 útvonalban sem lehet felfedezni. Hogy lesz-e a kezdeményezésnek folytatása, nem a szerkesztőcsapattól, hanem elsősorban a finanszírozástól függ – volt a sajtótájékoztató végszava.