2021. április 19. hétfőEmma
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Bartha Csabának tiszta a lelkiismerete, de bánja, ami történt

kérdezett: B. P. E. 2010. augusztus 03. 13:48, utolsó frissítés: 14:09

A budapesti Román Kulturális Intézet igazgatóhelyettese úgy véli, nem ártott senkinek azzal, hogy aláírt két dokumentumot a Secunak, de mai fejjel másképp cselekedett volna. #b#[interjú]#/b#


A budapesti Román Kulturális Intézet igazgatóhelyettesének múltja reflektorfénybe került néhány hete, miután a CNSAS, 2010 június 1-jei döntésére hivatkozva közölte: az 1986-ban beszervezett Bartha Csaba aláírt ugyan két jelentést, de a felsorolt esetek nem esnek a 283/2008-as törvény 2. cikkelyének hatálya alá, így az illető személy nem tekinthető a Securitate munkatársának vagy kollaboránsnak.

>> A budapesti Román Kulturális Intézet igazgatóhelyettese jelentett, de nem kollaborált >>


>> A CNSAS bizonylata
>>

Miként zajlott a beszervezés? Mi volt ennek a menete, hogyan kerestek meg téged, hogyan jutottak el hozzád?

- Ez 24 évvel ezelőtt történt. A részletekre nem is emlékszem, még erre az írott kötelezettségre sem emlékeztem. Munkaidőben rendeltek be: be kellett mennem a Securitatehoz. Nem titkos helyen találkoztunk, egyszerűen a Securitate épületébe kellett mennem. Összesen két alkalommal hívtak be. Leültettek, beszélgettek velem. Az embert már a Securitate nevének a hallatára elfogta a félelem, hát még ha be is került egy ilyen épületbe – fogalmam nem volt, hogy mit akarnak tőlem.


Egy srácról volt szó, aki a munkatársam volt, iránta érdeklődtek. Ugyanarra az egyetemre járt, ahova én, csak egy más szakra. Ezzel a fiúval én semmilyen viszonyban nem voltam, nem jártunk ugyanabba a társaságba. Annyit tudtam róla, hogy Arad megyei magyar, és ki akar nősülni Magyarországra. A Securitate a sötétben tapogatózott.

Most, amikor megnéztem a dossziémat, kiderült, hogy kiszúrtak: azt írta benne, hogy Bartha Csabára van szüksége a Securitaténak ahhoz, hogy tudja figyelni a K.L. nevezetű fiút. A dosszié összesen 17 oldal, tehát nem oldalak százairól van szó. Ebből én összesen két dokumentumot írtam a saját kezemmel. A többit a szekustisztek, illetve azok, akik engem is figyeltek – voltak ott más szignók alatt írt dokumentumok is. Az egyikben például az szerepel, hogy láttak engem a színházban.


Hány éves voltál, amikor mindez történt? Mennyire voltál tisztában azzal, hogy amit te abban az irodában elmondasz, abból esetleg valakinek kára származhat?


- Nagyon bánom, ami történt. 1986-ban 23 éves voltam. Akkor nem voltam felkészülve egy ilyen találkozóra a Securitateval. Túl fiatal voltam, mostani fejjel biztosan nem így viselkedtem volna.

Otthon hallgattunk Szabad Európa Rádiót, hallottuk, hogy mi történt Paul Gomával, a Securitate hogyan verte agyon, kínozta meg. Én arra számítottam, hogy ha a beszervezésre nemet mond az ember, nem menekülhet a veréstől.

Tehát borzaszóan bizalmatlanul viszonyultam hozzájuk, mindig olyasmiket feleltem, hogy nem tudom, nem ismerem. Semmi olyasmit nem mondtam arról az emberről, amiről feltételeztem, hogy árthat neki. Például arról, hogy neki barátnője van Magyarországon, és ki akar nősülni, egy szót nem szóltam, mert tudtam, hogy az biztos árthat neki. Csak olyasmiket mondtam, amiket bárki láthatott, tapasztalhatott volna vele kapcsolatosan.

Pont emiatt mentett fel engem a Securitate Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS). Semmiféle olyan információ nem áll abban a két jelentésben, ami kárára lett volna, vagy sérthette volna szabadságjogát, emberi méltóságát.

A CNSAS dokumentumban van egy igazolvány. Abban részleteket idéznek: egyikben megkérdezték, hogy szóltam-e a megfigyeltnek, hogy engem behívtak a Securitatera. Mondtam, nem szóltam, mert nem is beszéltem vele. Egyébként nem is tudtam, hogy ki az az ember, meg voltam győződve, hogy ő a besúgó, és engem próbál nehéz helyzetbe hozni, nem tudtam, hogy mit csináljak.


Kiknek meséltél erről, kiknek szóltál?



- A közvetlen barátaimnak, szüleimnek. Nem titkoltam senki előtt, hogy behívtak a Securitatera. Persze, vadidegeneknek nem mondtam el.


Az átvilágításodat a külügyminisztérium kérte a CNSAS-től.

- Ez egy természetes dolog, hogy struktúráiban egy bizonyos szintnél feljebb mindenkinek az átvilágítását kéri a külügyminisztérium. Nemcsak abból áll az átvilágítás, hogy megnézik, milyen viszonyban állt egy személy a Securitatéval, ennél sokkal átfogóbb a kivizsgálás. Levéltárosok, jogászok vizsgálódnak, az eredményeiket pedig egy tíz tagú döntőbizottság elé terjesztik. Éppen ezért tartott másfél évig az átvilágításom, mert az nemcsak abból állt, hogy előszedték az irattárban porosodó dossziékat. Mindent rendben találtak, ezért írta a CNSAS, hogy nem kollaboráltam, nem álltam a Securitate alkalmazásában. Amikor most a dossziémat kikértem, ott ültek mellettem, és magyarázták, hogy mi mit jelent az iratokban.


Jelenlegi munkahelyeden hogyan fogadták a CNSAS döntésének hírét?

- Az igazgató asszony nyilatkozott egy újságban, máshol nem láttam nyomát. Hogy miként fogadták, azt nem tudom, mert szabadságon, Horvátországban egy hajókiránduláson voltam. Azokban a pillanatokban tehát nem találkoztam a munkatársaimmal. Valaki felhívott telefonon, és amikor megállt a hajó, első dolgom az volt, hogy bementem egy netkávézóba, s megnéztem, mi a helyzet.


Valaki a munkahelyeden tudott erről a történetedről a Securitatéval, mielőtt a CNSAS a vizsgálódásait nyilvánosságra hozta volna?


- Mindenkinek megemlítettem. A meglepetés nekik csak az volt, hogy létezett egy kötelezettségi, együttműködési nyilatkozat, amit egyébként lediktáltak nekem, nem én találtam ki, hogy mit kell oda írni.


Hogyan lehet azt feldolgozni, amikor egy 24 évvel ezelőtti történés egyszer csak előbukkan, és már te sem emlékszel a részleteire? Hogyan próbálod összerakni a fejedben azt, ami akkor történt?

- A törvény egyik passzusára hivatkozva mondja ki a CNSAS azt, hogy valaki együttműködött vagy sem a Securitatéval, és hogy milyen mértékben sértette a megfigyelt jogait. Szembesültem a dossziéval, de nekem akkor is tiszta volt, és most is tiszta a lelkiismeretem. Én annak az embernek abszolút semmivel nem ártottam.

Részletek is találhatók a jelentésben: egy magyarországi tévéműsorról beszélgetek valakivel, arról, hogy Sütő Andrást díjazták, és a riporter milyen kérdéseket tett fel az írónak. Ezt az iratot például nem én írtam, hanem valamilyen tiszt. Én Sütő Andrással életemben nem találkoztam, ekkor nem voltam újságíró, gépészmérnöki szakon harmad-, vagy negyedéves egyetemista voltam.

Borzasztó kellemetlen az egész, de akkor olyan időket éltünk. Azt próbáltam tenni, ami a lelkiismeretem szerint a legkorrektebb, és vigyáztam arra, hogy semmiféle információt ne adjak ki, ha már engem arra kényszerítettek, hogy bemenjek. Nem pisztollyal, hanem pszichikai nyomás révén kényszerítettek.

Sajnos a törvényt nem ismerik az emberek, mindenki úgy értelmezi a sajtóban megjelenteket, ahogy akarja, és végül bemocskolják a nevemet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS