2020. aug. 12. szerdaKlára
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Romák és a többség: már nem érvényesek a "fekete-fehér" modellek

szerk. 2010. november 02. 14:58, utolsó frissítés: 14:58

A romák kitoloncolása kapcsán a média, a politikum és a közvélemény körbemanipulálja egymást: erről is szólt az első székelyföldi Transindex-kerekasztal.


A külföldön tartózkodó romániai romák hazatoloncolásáról, illetve a migrációról, ennek társadalmi, szociális hatásairól beszélgettek meghívottaink Sepsiszentgyörgyön október 28-án a Székely Nemzeti Múzeumban. A Transindex-rendezvény partnerei az Erdély FM, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet, illetve a Székely Nemzeti Múzeum voltak. A beszélgetés moderátora Fosztó László antropológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa volt, meghívott előadók: Korodi Attila parlamenti képviselő, a külügyi bizottság elnöke, Toma Stefánia szociológus (Kisebbségkutató Intézet), Pulay Gergő szociológus (Közép-Európai Egyetem). Meghívtunk olyan helyi szakembereket is, akik munkájuk folytán kapcsolatban állnak roma közösségekkel (mediátorok, szociális munkások, tanárok, civil szervezetek képviselői), hogy szóljanak hozzá a beszélgetéshez.

Az első rész rövid tartalma:
-Sarkozyék szavazatokat próbáltak szerezni a romák elleni intézkedésekkel, ám úgy tűnik, a terv nem jött be, csökken a népszerűségük. Elvileg tehát néha nem is igazán éri meg indulatokat gerjeszteni a kisebbségek ellen
-több „kitoloncolás”-hullám is volt az utóbbi 20 évben, ami nem kapott ekkora visszhangot. Az ok az is lehet, hogy most a média, a politikum és a közvélemény körbemanipulálja egymást, gerjesztik a pánikot
-a mostani konfliktusok egy új diskurzust szültek, amelyben már nem érvényesek a korábbi fekete-fehér modellek, miszerint vagy a romák az áldozatok és a többség gonosz rasszista, vagy a romák a hibásak és a többség az áldozat
-ebben a kontextusban nehéz már „romaszakértőként” állításokat megfogalmazni
-a nyomor és a migráció közt nincs ok-okozati kapcsolat, sőt, a jobb anyagi helyzet inkább hajlamosít a migrációra; nagyon fontos a vendégmunkásokat „kivivő” hálózatok szerepe


-Székelyföldön nem történtek hazatoloncolások; a létező konfliktusokra a kis léptékű, kisközösségi szintű agrártámogatások és a szakképzés jelenthetnének megoldást



Fosztó László: – Örülök annak, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban beszélhetünk erről a kérdéskörről, ahol volt fogadókészség egy ilyen beszélgetésre. Szimbolikus gesztus is ez tulajdonképpen, mert azt gondolom, hogy ennek a témának a szakmai nyilvánosság előtt a helye. Így is, úgy is a nyilvánosságban van, és ha mi nem szólunk, akkor valaki más beszél, és talán nem mindig mond olyan dolgokat, amit szeretünk hallani, vagy ami társadalmilag hasznos. A franciaországi kitoloncolások körül kialakult egy nagy médiahecc.


Mennyiben hatékony eszköze a politikának a cigányellenesség,

szabad-e, érdemes-e ezzel játszani, és ennek milyen következményei lehetnek? Ez lenne az egyik kérdéskör, illetve hogy hogyan gyűrűzik le ez a helyi közösségek szintjére. A másik téma a migrációnak a szociológiai megjelenítése. Mi történik a migráció hatására a helyi közösségekben, mi történik a gyerekekkel, akiknek a szülei elmennek, hogyan történik ez a migráció a gyakorlatban? Helyileg ezt hogyan látják? Két világot kellene közelíteni egymáshoz, hogy egymásra is reflektáljanak: mit mond a média, mit mond a politika a migrációról, a cigányokról, a nomádokról, a gettóról, és ez mennyiben reflektálja a valóságot, ami itt van Székelyföldön, és ez a kettő egymással van-e valamilyen viszonyban?

Korodi Attila: – Európa-szinten a romákra vonatkozó döntések nagyrésze politikai indíttatású. Arról keveset tud a sajtó, hogy valamikor a nyár elején Franciaország megkereste Romániát egy államtitkáron keresztül, hogy romaügyben szeretne segíteni. Egy nagyon pozitív, közösséget felkaroló programmal állt elő, hogy programokat szeretne finanszírozni, indítani, és Románia is kapcsolódjon be. Románia ezt pozitívan fogadta, mert az látszott, hogy ezzel a témával konstruktívan lehet foglalkozni. Azért is gondolom, hogy maga a roma téma teljesen politikai téma lett, mert ezzel ellentétes irányba, 180 fokos fordulatot téve indult el az ősz eleji megnyilatkozás-sorozat, ami egyértelműen - az elemzői és politikai berkek szerint is – az államelnök körének egy közvélemény-kutatás hatására született politikai döntése volt.

Hogy mennyire volt sikeres ez a lépés, az kérdéses. Egy társadalom peremére szorult réteg ellen dönteni azért, hogy a társadalom egy részének példát statuálj, szerintem nagyon téves. Ez be is igazolódott, hiszen a francia államelnök népszerűsége jónéhány százalékot csökkent – nem akkor pillanatnyilag, hanem ahogy kezdte a kitoloncolások hírét lereagálni a közvélemény. Egyébként ugyancsak a politikusok kezdték ezt felkapni, akiknek megérte egy ezzel teljesen ellentétes, radikális álláspontot megfogalmazni. Ám azt gondolom, sokkal jobb tárgyilagosan beszélni erről a kérdésről, és kevesebb lehetőséget adni a politikusoknak, hogy erről nyilatkozzanak, mert a szavazatnövelés szempontjából közelítik meg a témát.

Nézzék, szerintem a roma kisebbség ügye még többször elő fog kerülni, jelenleg azzal állunk szemben, hogy az új holland kormány megalakulásakor az erősen jobboldali kisebb koalíciós társ kitételként kérte, hogy


Romániát nem szabad beengedni a Schengen-övezetbe.

És ez is ugyanolyan politikai döntés, mint bármi más, ugyanolyan „szavazatszámláló” döntés. Ha megnézzük Nyugat-Európát, nemcsak a roma bevándorlókra vonatkozó intézkedéseket kell látnunk: végigvehetjük a magrebi államokból, Albániából, Boszniából származó embereket, Spanyolországban egy ideig a dél-amerikaiakkal kapcsolatban voltak hasonló megnyilvánulások, mindig politikailag kiszámítható módon. A médiában meg sokszor romantikusan közelítődik meg a téma. Ez sem használ, valahol mindig a tárgyilagosság szintjén kellene maradni.

Ilie Năstase, akinek a nagyon radikális cigányellenes megnyilvánulása ellen magam is élesen felszólaltam, Románia egyik legismertebb személyisége, akinek korábban nagyon komoly fekete-ellenes megnyilvánulásai is voltak. Azt gondolom, az volt a téves, hogy akkoriban nem beszéltünk erről. Amit Năstase csinált, az ő mentalitása, felfogása szerint normalitás. Abszolút ki kellene közösíteni, és nem szabadna helyet adni egy ilyen történetnek.

Năstaset nem kell politikusnak tekinteni, ám megnyilvánulása annak a tünete, hogy a meggondolatlan politikai számítások következtében olyan jelenségek kerülnek felszínre, amit korábban az emberek elrejtettek. El kell fogadni azt, hogy ebben a társadalomban azért tudnak működni dolgok, mert mindenki egy kicsit visszafogja a saját véleményét. Ha mindenki szabadjára engedne mindent, nem biztos, hogy le tudnánk ülni egy asztalhoz; a társadalom megtanított arra, hogy tiszteletben kell tartani a másikat. Ha bejön egy ilyen politikai cécó, a gyengébb idegzetűeknél elszakad a fonál, és ez felszínre kerül. Ebben az esetben is azok szenvedik el a következményeket, akik a legszegényebbek, akik amúgy is támogatásra szorulnak. Még inkább eszközei lesznek a kiszorításos vitáknak.



Úgy gondolom, jó, hogy a politikában mindig van ellensúly, és ez rögtön megszólal és véleményt formál, viszont ezt intézményesen kell kezelni. Az Európai Bizottság egy felülbíráló rendszer, fellép az emberi jogok, a társadalmi kiegyensúlyozottság érdekében. De ebben a témában az EB csak akkor lépett radikálisan, amikor rájött, hogy őt is becsapták a franciák. Az elején próbált nem beleszólni, hiszen Franciaország az unió egyik legfontosabb állama, a francia jobboldal meghatározó tényező Brüsszelben. Akkor történt éles irányváltás, amikor kiderült, a francia belügyminiszter a prefektusokat kimondottan, szó szerint a roma közösségre vonatkoztatva utasítja, hogy kezdjék meg a kitoloncolásokat.

Most meg már vissza is táncolt az Európai Bizottság, mert úgymond Franciaország teljesítette a kötelezettségeit. Azt gondolom, az EU-nak ebben az esetben pozitív hatása volt, még akkor is, ha kiolvasható, nagy volt a szerepe a politikai sakkhúzásoknak és lobbinak, és arról szólt az egész, hogy most éppen ki van döntéspozícióban az európai intézményrendszeren belül. Ezt nemcsak formális, hanem informális beszélgetésekből is tudom; mindig is a szabályok, súlyok és ellensúlyok mentén vitatkozunk olyan kényes témákról is, mint a roma kisebbség. Ez sajnálatos, mert


pont ezekben a történetekben gyakran nincs jó válaszod,

valamiféleképpen pillanatnyi, nem igazán a helyzetismeret szülte megoldásokat viszünk bele különböző régiópolitikai játékokba, mert ez egyértelműen az volt. Remélem, hogy ezeket a vitákat legalább kézben lehet tartani.

Ezek a viták nem fognak eltűnni, ez így igaz. Azt gondolom, mindig lesz olyan nehéz pillanat, gazdasági krízis vagy bármi, amikor egy hátrányos helyzetű réteget elővesznek azért, hogy valamiféleképpen példát statuáljanak és manipulálják a közvéleményt. De felhívnám a figyelmet, hogy Franciaországban kiderült, jelen pillanatban nem a roma közösség tagjai gyújtogatják a városnegyedeket, hanem az ottani fiatal, túlságosan szabadosan gondolkodó emberek... Ez is igazolja, mennyire tud a politika gerjeszteni valamit, és mennyire más realitás az, ami az utcán található.

F.L.: – A romaellenességnek, a többség és kisebbség közti feszültségnek van társadalmi meghatározottsága is, nem játszanának a politikusok ezzel, ha nem volna valamiféle alapja. Miért van az, hogy időnként ez előjön, és miért pont akkor? Ehhez a következő két hozzászóló tud adalékot szolgáltatni.

Toma Stefánia: – Arról beszélnék, a médiareprezentációk hogyan hatnak a politikumra, valamint, hogy hogyan alakulnak ki. A roma migrációval kapcsolatban ha megnézzük a helyi, országos vagy nyugat-európai sajtóorgánumokat, kevés olyan cikket, riportot, beszámolót találunk, amelyben ne jelenne meg a „migrációs hullám”, „áramlat”, „invázió”, „elárasztanak a kelet-európai romák” kifejezés.


A szerzőknek valószínűleg nem szándékuk, hogy pánikot keltsenek,

de van egy ilyen hatása az ilyen jellegű bemutatásoknak. Ha folyamatosan ilyen beszámolók jelennek meg, egyrészt a közvéleményt is befolyásolják, másrészt az intézményeket is, amelyeknek foglalkozniuk kell a problémával. Kényszerítve vannak, hogy állást foglaljanak ezekben az ügyekben. Mindez kölcsönösen megerősíti egymást, tehát amit az intézmények lépnek – helyi adminisztrációtól elkezdve az európai intézményekig –, a beavatkozásaik alakulnak a közvélemény elvárásaihoz és a sajtó bemutatásához, illetve egymáshoz. Folyamatos, körkörös egymásra hatásról van szó.

Martin Olivera antropológus, aki a Párizs környéki romániai roma közösségeket kutatja, a sajtóbemutatásokkal is foglalkozott (nem a mostani események, hanem egy korábbi „kitoloncolás” kapcsán). Azt mutatta ki, hogy egyrészt el vannak túlozva a számadatok is a romániai roma migrációval kapcsolatban, konkrétan ő a Párizs melletti táborokról beszélt. Szerinte van egy olyan tendencia, főleg a francia sajtóban, hogy a „földrajzi intimitás” még egy lapáttal rátesz arra, hogy a romániai romák ijesztővé váljanak. Eleve a romániai romák úgy vannak bemutatva, mint nagyon szegény réteg, a társadalom alja, egy bizonyos mértékig "egzotizálva" őket. Mivel nagyon közel van Románia Franciaországhoz, ezért még „ördögibbé” válnak a francia állampolgárok szemében.

Hogy milyen számadatok keringenek a roma migrációval kapcsolatban, elég nehéz erről beszélni. Bizonyos kutatások eredményei azt mutatják, illetve inkább becsülik, hogy a sajtóban keringő számadatok akár tízszeresére is megnövelik a valóságos számokat. Claude Cahn készített egy kutatást az Európa Tanács részére 2008-ban, több ország, illetve különböző szervezetek roma lakosságra vonatkozó adatait hasonlította össze. Azt mutatta ki, a kelet-európai roma lakosság migrációja körülbelül ugyanolyan tendenciákat mutat a számadatok tekintetében, mint bármilyen más csoportnak a migrációja. Ez 10 százalékra tehető ugyanúgy a románok, magyarok, szlovákok esetében.

Claude Cahn és kutatótársai azt mondják, hogy ezek az eltúlzott számadatok a média hatására terjednek, egy bizonyos fokú túlzást jelenítenek meg. Azt hangsúlyozták ki, nem szabad etnikai jellegzetességként bemutatni a migrációt. Az a kérdés, hogy


most miért irányult ekkora figyelem a roma migrációra?

Ennek sok aspektusa lehet. A kérdés azért is tevődik fel, mert már a kilencvenes évektől kezdve történtek ilyen kitoloncolások, csak nem kaptak akkora figyelmet a közbeszédben. 1992-ben Németországból toloncoltak haza Romániába romákat, 2002-ben Olaszországból a boszniai romákat „toloncolták haza”, ugyanebben az évben Belgiumból és Csehországból a szlovákiai romákat, 2008-ban Franciaországból a bulgáriai és romániai romákat toloncolták haza, ugyanúgy pénzbeli támogatást nyújtva azoknak, akik önkéntesen kívántak hazatérni. És ezek csak a kollektív hazatelepítésekre vonatkoznak, mert vannak egyedi esetek is. Egy Németországból 2002-ben kitoloncolt roma család a romániai reptér nemzetközi területén élt 5 évig, és 2007-ben a család férfitagja öngyilkos lett, mert nem rendeződtek a dolgai.

Hogy miért most ez a nagy figyelem, magyarázhatjuk azzal is, hogy mivel már a sokadik eset, ideje volt, hogy előtérbe kerüljön. A másik magyarázat az lehet, hogy az EBESZ és az Európai Bizottság mindeddig – bár létezik rá törvényes keret – nem szankcionálta az ilyen eseteket, és most is visszavonták tulajdonképpen...

K.A.: – Ehhez adalék, hogy Franciaország nyilvános megfenyítésével párhuzamosan még öt országnak szólt be csendesen ellenőrzés előtt az Európai Bizottság. Ezek az országok most rendezik a kérdést. A visszavonás tulajdonképpen azért is volt, mert nem akarták külön kezelni Franciaországot, és ha jól tudom, a napokban publikálják az Európai Bizottság elemzését az illető országok ezügyben tanúsított magatartásával kapcsolatban.



F.L.: – A roma migrációról a sajtó és a közbeszéd szeretne valami egyszerű dolgot megállapítani, hogy mi is történt. Stefánia olyan mechanizmusokat azonosított, mint a túlzás – tehát valaminek a számszerű eltúlzása –, a homogenizálás – egyneműként bemutatni valamit, ami sokféle –, az egyszerűsítés – egy komplikált dolgot leegyszerűsíteni –, és a bélyegzés, amikor egy bizonyos fogalommal – pl. nomádok – írunk le különböző csoportokat. Ezek a médiamechanizmusok nem követik azokat a változásokat, amelyek a társadalomban történnek.

Pulay Gergő: – A rendszerváltás és európai felzárkózás diskurzusaiban a kelet-európai romák problémái többnyire úgy jelentek meg, mint a térség demokráciának éretlenségéből adódó következmények. Más szóval, e beszédmód szerint ezek az országok segítségre szorulnak, el kell jutniuk a fejlődésnek arra a szintjére, ahol már megérdemlik a többi nyugat-európai államéval azonos bánásmódot. Ha ez megtörténik, akkor ezek a problémák – etnikai ellentétek, többség és kisebbség közötti feszültségek, vagy a migráció – mintegy automatikusan megoldódnak.

A kilencvenes éveket nagyjából úgy töltöttük el Európának ezen a részén, hogy ezek a keretek határozták meg a közbeszédet. Például sokszor említették akkoriban, hogy a cigányok helyzete és problémáik kezelése a kelet-közép-európai államokban olyan, mint a lakmuszpapír – ez a próbája annak, hogy ezek az átmeneti helyzetben lévő országok mire is jutottak a fejlődésben.

A roma migrációval kapcsolatos jelenlegi konfliktusok azt mutatják, hogy mindez gyorsan megváltozott, ahogy a problémák a nyugat-európai államok saját háza táján jelentkeztek. A kialakuló újfajta beszédmódok többek közt


megkérdőjelezik a korábbi leegyszerűsítő modelleket,

melyek szerint vagy a romák a rosszak, és a többség az áldozat, vagy fordítva, a romák az áldozat, a többség a rossz, kirekesztő. A közelmúlt eseményei kihívást jelentettek ezekkel a modellekkel szemben, amelyekre egyébként a kilencvenes évek óta számos intézmény, társadalmi kategóriákat létrehozó hatalmi berendezkedés épült rá.

Azt gondolom, hogy ez a társadalomkutatókat is nagyban érinti. Az utóbbi időben nehezebb lett „romaszakértőként” érvényes megnyilatkozásokat tenni. Könnyű manapság némi iróniával használni ezt a kifejezést, amivel elsősorban azoknak kell számolniuk, akik ezt a titulust magukénak tartják.

Érezhető bizalmatlanság alakult ki azokkal a tudásformákkal kapcsolatban, amelyeket a társadalomtudomány a maga eszközeivel, például a rasszizmus vagy nacionalizmus mérésével kapcsolatban előállított. Így keletkezhetett az az űr, amit a cigányokkal kapcsolatos „igazság” keresése terén a hivatásos szakértőkkel szemben sok esetben a média tölt be.

Én magam jelenleg Bukarestben, egy vegyes román-roma lakosságú szegénynegyedben élek, ahol doktori terepmunkámat végzem. Nemrég spanyol újságírókkal találkoztam, akik a romániai romákról készítettek egy anyagot. Felkért riportalanyaiknak mindig azt mondták,


„tudja, azért hívtuk föl magát, hogy valami jót is mondjanak a romákról”.

Ez azt jelentette, hogy előkerült valaki, aki valamilyen régi mesterséget művelt, vagy a cigány nyelvet és hagyományokat ápolta. Valószínűleg mindannyian tudták, hogy a helyzet jóval összetettebb, mégis úgy tűnt, hogy a hagyományokról és az identitásról szóló pozitív beszédmód volt számukra az egyetlen rendelkezésre álló közös kód. Azt gondolom, ma a kutatók egyik legfőbb feladata épp az, hogy túllépjenek az ilyen „jókra” és „rosszakra” épülő beszédmódokon.

T.S.: Amellett, hogy kriminalizálják, stigmatizálják, ugyanakkor egy olyan egzotikus csoportnak a képét mutatják, ami gyakorlatilag túl közel van hozzájuk. Van egy ilyen feszültség a két kép között, „jó lenne, ha távolabb lennének”, nem 1200-2000 km-re, mert két óra repülőúttal ideérkeznek gyorsan.

P.G.: – Franciaországban és máshol a cigány-témájú filmek és más kulturális termékek évtizedek óta táplálnak egzotikus elképzeléseket, és ebben Romániának kiemelt szerep jutott. Nem tudom megítélni, hogy francia szempontból ez mennyiben más természetű, mint egyéb egzotikus – így például a volt gyarmatokról származó – árucikkek fogyasztása, az ezek előállítóihoz vagy származási helyéhez fűződő viszony.

Egy másik fogalmat javasolnék, a láthatóságot. Még ha csak becslésekre hagyatkozunk is, nyilvánvaló, hogy a Franciaországban élő romániai romák nem alkotnak akkora tömeget, mely mérhető lenne számos más ottani bevándorló közösségekhez. A cigányok nyilvános láthatósága, a velük azonosított devianciák azonban felülírják a számadatokat, olyan pánikhangulatot keltenek, melyet pusztán a számadatok közlésével nem biztos, hogy lehet kezelni.

F.L.: – A pánikkal kapcsolatban: Romániában is van egy ilyen hangulat. Ami korábban is megvolt:


a roma-román népnév-vita,

amivel kapcsolatban törvénykezdeményezés is volt, EP-képviselő is előterjesztett hasonló indítványt, Băsescunak is volt hasonló megnyilatkozása. Ennek helyzetét most hogyan látjátok?

K.A.: – Van két-három képviselő, akik le is adtak ilyen célú törvénytervezetet. Romániában két oldalról közelítik meg a francia történeteket. Az egyik oldal felháborodik, hogy Franciaország hogyan kezeli az ügyet, a másik oldal pedig jajgat, hogy ez megint arról szól, hogy összekevernek minket, és ez nekünk milyen rossz és kellemetlen. Ám a politikum józanabbik fele, amely a döntéshozás környezetét befolyásolja, azt gondolja, nem korrekt Franciaország roma közösséggel kapcsolatos policyje.

Azok, akik azt gondolják, a névvel van baj, azok marginalizált, egy-egy pártban érdekes figuraként számon tartott emberek. A döntéshozók szempontjából az első a roma közösség megvédése. Sokszor elmondjuk, hogy arról van szó, hogy román állampolgárokat tesznek-vesznek. Azzal senkinek semmi baja nincs, hogy valakiket egyénként kiemelnek, mert a magatartásukkal – bűnözés, deviancia stb. – nem férnek be az adott társadalom rendszerébe. Ez mindenhol működik, és itt is fog működni, miután odajutunk, hogy ezzel is foglalkozzunk. A gond az, amikor népcsoportokat kezelnek így, és nem egy racionális, a büntetőtörvénykönyv szerinti kitétel alapján döntik el, hogy akkor kinek, hol, milyen joga van megnyilvánulni vagy élni.


A román közösség nagyon rosszul viseli,

hogy sokszor összekeverik őket a romákkal. De azt gondolom, ezt a helyzetet úgy megoldani, hogy megváltoztatunk neveket, nem lehet és nem is normális, mert megint arról szólna, hogy miért kell valakiket másként elnevezzünk, ha ők ugyanazok az emberek. Ha valaki nagyon akarja, tudja, mi a különbség, csak az nem tudja, aki nem akarja. Az a gond, hogy Nyugaton van egy felszínes megközelítés, ez egyértelmű, és kényelmesebb általánosításokat megfogalmazni, mert attól mindenki jobban érzi magát a saját társadalmában.

Azt gondolom, Nyugat-Európában viszont nem azzal van baj, hogy a roma közösség tagjai ott élnek. Igazából ez egészen máskeletű. Mivel a népességi mutatók olyanok, amilyenek, és van egy nagyobb fejlettségi szint, a bevándorlási szint nagy, és olyan nemzeti csoportokból tevődik össze, amely nagyon eltér az őshonos lakosságétól. Észak-afrikai, közép-ázsiai, közel-keleti, távolkeleti – mind olyan népcsoportok, amelyeknek az EU-hoz kulturálisan sok köze nem volt. Az, hogy a roma közösséget is külön számba veszik, ugyanerre vezethető vissza:


a nyugati ember lassan nem tudja feldolgozni,

hogy a nem őshonosakhoz képest kisebbségbe szorul, és a közösségi szokások is megváltoznak. Nem tudják ezt kezelni.

Mondok egy teljesen más példát: hogyan tekintenétek azt, ha valamelyik itteni városban megjelenne 3-4 ezer távolkeleti, mondjuk kínai munkás? Ez a kezdet, később kialakítanának egy városrészt, és az nőne. Bukarestben más a történet, kompenzálva van a dolog, jó szolgáltatásaik vannak, megvan egy külön hely – de egy kisebb városban? Mindenkinek szembe kell néznie önmagával. Nyugaton a fejlettséget is részben a bevándorlóknak köszönhetik. Ha erdélyi magyar keres munkát Hollandiában, nem biztos, hogy feltűnik, míg ha egy erdélyi cigány ember próbál életteret találni ugyanott, akkor már egyből ellenszenves. Romániában mindig lesz elégedetlenség a név miatt, viszont született egy döntés, amit tudomásul kell venni.

P.G.: – Súlyos következményei lehetnek egy olyan megkülönböztetésnek, mint amilyen a „roma vagy román” népnevekkel kapcsolatban merült fel. Ez kormányzati szinten azt jelenti, hogy az állam nem vállal felelősséget állampolgárainak egy etnikailag megkülönböztetett részéért. Európa más országaiban is megfigyelhető, hogy a romákkal kapcsolatos problémák európai szintre emelése az egyes államok számára elsősorban a saját felelősségeiktől való megszabadulás lehetőségét jelenti. Mintha a többség vagy a kormányzat részéről az egyetlen üzenet az lenne a cigányok vonatkozásában, hogy


„Ti nem Mi vagyunk”.

Egy ilyen jellegű vita elsősorban a román nemzeti identitás kereteiről szól, úgymond saját magunkról beszélünk az előttünk álló közös problémák megvitatása helyett.

K.A.: – Attól kezdve, hogy a politikai mandátum egy kicsit lazább az egyéni választókerületes rendszerben, nagyon sok érdekes kolléga került be a parlamentbe, és ez a legkorrektebb szó, amit használhatok. Nem kizárhatóak emiatt ezek az incidensek, mindig vannak olyan törvénykezdeményezések, amiken lehet mosolyogni vagy szörnyülködni. Ez beletartozik, minden országban van ilyen történet. A lényeg, hogy mi tudjuk, van itt egy nemzeti identitástörténet elleni sértés, és ezért ijesztő az egész.

F.L.: – Visszatérve arra, amit Gergő mond, hogy az állam nem érzi magáénak a roma kisebbséget – azért is teheti ezt, mert


helyileg is hiányzik a szolidaritás ezekkel az emberekkel szemben.

Nem azt mondjuk: nem számít, hogy ő „rom”-nak mondja magát, végülis a szomszédom, egy országban élek vele. A migrációnak klasszikus értelemben vannak push és pull factorjai, olyan tényezők, amelyek kilökik az embert egy környezetből, és az egyik ilyen faktor az lehet, hogy helyileg sem tartják a romákat idetartozónak. Az rendben van, hogy külföldön bevándorlónak tekintik őket, de ti hogy látjátok, mennyire tekintik a helyi közösségek részüknek a romákat? Egyáltalán romákként fogják fel őket? Ahol te dolgozol, a negyedben például?

P.G.: – Ritkán hallom itt azt a szót, hogy roma. Ha valaki romákról kezd beszélni, az általában azt jelzi, hogy az illető kapcsolatban áll valamilyen civil szervezettel.

A franciaországi konfliktusok hatására látványosan megnőtt az ide látogató külföldi újságírók száma, akik általában azért keresik föl Bukarestnek ezt a rossz hírű negyedét, mert a roma migráció és a vele kapcsolatos feszültségek hátterére kíváncsiak. Az itt élők részvétele a migrációban ugyanakkor meglehetősen alacsony. Az újságírók helyszínválasztása arról a feltételezésről árulkodik, hogy a kelet-európai nyomor bugyrai, a legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű térségek és a Nyugat-Európában tapasztalt roma bevándorlás közt szoros összefüggés áll fenn.

Ám a nemzetközi vándorlás egyik régóta ismert szabályszerűsége szerint azok, akik hosszabb távú, sikeres migrációra tudnak vállalkozni, ritkán kerülnek ki a legszegényebbek közül. Egy ilyen vállalkozáshoz tőkére van szükség, beleértve az utazáshoz szükséges anyagi befektetést vagy személyes kapcsolatokat.


Léteznek olyan kiterjedt transznacionális hálózatok,

melyek adott kibocsátó térségeket kötnek össze bizonyos célhelyszínekkel. Románia dél-keleti részén jártam egy kisvárosban, ahol egy 10 ezres cigánytelep lakossága a főként Olaszországba irányuló kivándorlás következtében rövid idő alatt a felére csökkent. Feltételezhetjük, hogy ez nem azért történt így, mert közel 5 ezer ember spontán elhatározást tett egyazon időben. Közvetítők nélkül – akiknek nagy része egyébként a bevándorlóknál sokkal beágyazottabb a befogadó társadalmakban – ezek a folyamatok nem érhették volna el a ma ismert kritikus szintet. Ezek a szempontok gyakran hiányoznak a közbeszédből, mely gyakran a szegénység vagy kirekesztettség létező legsúlyosabb formáival azonosítja a roma kategória egészét.

F.L.: – Eddig a nemzetközi kitekintésről esett szó, most arról kellene beszélnünk, hogyan is van ez a magyarokkal és romákkal. Attól nem kell tartanunk, hogy a roma és magyar népnév összekeveredik, de mi vajon közelebb állunk a cigányokhoz, jobban figyelünk rájuk, mint általában Romániában? Mi a helyzet Székelyföldön, mi a helyzet a magyar pártok háza táján? Van-e erre valamiféle stratégia, konkrét elképzelés, hogy a helyi társadalmakban a romák integrációja hogyan zajlik? Nyilván nem az megy el külföldre, aki olyan nagyon jól érzi itthon magát, hanem aki valamit keresni indul. És visszatérnek sokan, vannak ilyen példák, hogy amit a vendégmunkás keres külföldön, azt itthon fekteti be, itthon épít házat. Hosszú távra építkezik. Ha valaki elmegy Magyarországra, és a vendégmunkából szerzett pénzét hazahozza, nem azt jelenti, hogy máshol szeretne élni.

Ennek nyilván több oka van, az egyik az, hogy ezek a romák magyarul beszélnek, magyar cigányok, nagyon gyakran a magyar pártokra szavaznak, a magyar egyházak tagjai, ezekben a falvakban élnek.

Bokor Attila roma ügyekkel foglalkozó tanfelügyelő: – Annyiban ellentmondanék neked, hogy sajnos nem igaz, legalábbis háromszéki viszonylatban, hogy többnyire magyarul beszélnek. Kovászna megyében


egyre több a román anyanyelvű roma,

egyre szaporábbak ezek a közösségek. Székelyszáldoboson például csak az iskola viszonylatában a gyermekek több mint háromnegyede román nyelven beszélő roma. (Kovászna megyében sehol nem beszélik a romani nyelvet 3-4 család kivételével, akik Maros megyéből jöttek. A többiek vagy románul, vagy magyarul beszélnek.) Ugyanez a jelenség érhető tetten Magyarhermányban, ahol a tanulók közel kétharmada román tagozatot erősítő roma. Ugyanebben a helyzetben van Hídvég, Árapatak, egészen Bölönpatakáig, ahol kizárólag románul beszélő romák élnek. Alig egy pár közösség van, Sepsiszentgyörgyön az Őrkő, Nagyborosnyó, Sepsikőröspatak, Kézdivásárhely és környéke, Ozsdola, Gelence, ahol a romák magyarul beszélnek. Ezek szervezettebb és mondhatni hagyományosabb közösségek. Ám Bölönben vagy a már említett Magyarhermányban, Székelyszáldoboson pünkösdisták élnek, nem ritka a 12 gyerekes család, és egyre nő a populáció.

Volt alkalmam a sajtóban nyomon követni, miszerint az integrációra Románia lehívott bizonyos alapokat, amelyek gyakorlatilag eltűntek, semmilyen hatásuk sincs, ezzel párhuzamosan felerősödtek a romákkal szembeni atrocitások Kovászna vagy Hargita megyében, és ezt úgy próbálják feltüntetni, mint következményt. Nálunk, Kovászna, Hargita és Maros megyében a munkaerő-vándorlás továbbra is nagy arányú, de hazatoloncolások még nem történtek. Volt olyan, hogy áprilisban kimentünk Mártikával (Furus Márta oktatási mediátor - szerk.megj.) a telepre, s a házak már be voltak deszkázva, tehát mindenki elment dolgozni, de ezt valószínűleg el tudják mondani a kollégák is az Őrkőről, hogy ha kisebb arányban is, de járnak Magyarországra dolgozni. Bodzavidékről, ami román vidék, onnan járnak inkább Spanyolországba és Franciaországba.

A pánikra visszatérve, hogy akkor most mit kezdjünk velük: például itt nálunk ez olyan szinten csengett le, amikor hazajöttek, hogy akkor be kell őket iskolázni, jópáran be- illetve visszakerültek a gyermekjogvédelmi rendszerbe, meg kell találni a helyüket. Folyamatosan azon gondolkodunk, hogy akkor most ők ezt akarják-e, hogyan akarják, hogyan lehet kivitelezni, milyen módon, miből, kinek a segítségével, és milyen támaszrendszert lehetne kiépíteni, amely lehetővé tenné azt, hogy ők integrálódjanak.

Rengeteg program volt Romániában a szegénység ellen, meg mindenféle más, de mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy


sajnos még mindig létezik diszkrimináció,

és ez valamilyen szinten lehetetlenné teszi az integrációt. S ha ez továbbra is fennáll, nem tudom, egyáltalán mikor tudna megvalósulni. Egyetlen példát mondok, igaz, hogy nem a mi megyénkben, de indult uniós pénzből egy nagyon jól működő pékség, ahol kínosan ügyeltek arra, hogy mindenkinek rendben legyen a papírja minden egészségügyi vizsgálatra vonatkozóan, és valóban uniós normák szerint dolgozzanak. Mikor elterjedt a hír, hogy ott romák dolgoznak, eltelt két hét, és bebukott – az emberek nem vásároltak ott kenyeret. Hiába ezek a kezdeményezések, hogy például építsünk téglagyárat – na jó, de kinek kell a tégla? Ki fogja felvásárolni? Lesz-e piaca?

F.L.: – A téglának eddig is volt piaca...

B.A.: – Van olyan falu, igen, ahol még foglalkoznak téglavetéssel, a fél falu külföldön dolgozik, hazajönnek, felvásárolják a téglát, és házakat építenek. Jópár takaros házat lehet találni, viszont ez csak kis helyi üzleti modell.

F.L.: – A román anyanyelvű cigányok máshova migrálnak?

B.A.: – Érdekes, amit említettél, hogy a legszegényebbek nem mennek sehová – például Magyarhermányban van talán az egyik legszegényebb roma közösség a megyében, és valóban nem jellemző, ahogy a Bodzaforduló melletti Kisvirágpatakán sem. Ennek ellentmondó példa Székelyszáldobos, ahol egy nagy teherautóra felraktak egy csomó embert, és elvitték őket dolgozni. Itt valóban működhet egy hálózat, mert elmondták az emberek, hogy nem egyből mennek ki dolgozni, van egy „gyűjtőközpont”, ahol elintézik az irataikat, rendberakják, és „rendes munkavállalóként” mennek külföldre. Viszont haza is jönnek, általában tél derekán. Bölönpatakán a pünkösdistákra kevésbé jellemző a vendégmunka, inkább próbálkoznak saját erejükből megélhetést teremteni.

K.A.:
– Úgy látom, a roma kérdés Székelyföldön is nagyon településspecifikus. Nagyon sok esetben szociális kérdés: akkor szabadulnak el a dolgok, amikor két közösség – leegyszerűsítve – összekap a vagyonon. A magyaroknak van általában földtulajdonuk, ám a romák közt kivételesnek számít, akinek van ingatlana, ezért nagyon nehéz őket valamiféleképpen jövedelemhez juttatni. Így jelennek meg ezek a feszültségek. Az én körzetemben, Alcsíkon a polgármesterek rájöttek arra, hogy


szakmára kell tanítani az embereket.

A legjobb tanácsadó cégeket szedtem össze, keressünk valami finanszírozási keretet – és 2010 nyarán nem volt reálisan kitapintható keret, ami pontosan a roma közösségnek szólna, pozitív diszkriminációról, munkahelyteremtésről.

Romániában általában véve annyira alacsony a fejlettségi szint, az infrastruktúrához való hozzáférés, hogy az európai pénzeket bruttó, nagy tételű beruházásokra összpontosították, és ezeket az egy-egy réteget favorizáló, „finom” tételeket nem emelték be a programokba. A mezőgazdasági operatív programba például azért nem került be a természetvédelem úgy, ahogy szerettük volna, mert azt mondták, erre nem jut pénz, hiszen a nagy dolgok sincsenek elkészítve. 2006-2007-ben, amely meghatározó európai időszak volt, nem figyeltek oda arra, hogy a pályázatoknak sokkal szeleteltebb lebontása kellene legyen. A kisközösségeket támogatják a legkevésbé, akkor kaphat pénzt egy ilyen pályázat, ha pluszpontokat szerez. A roma tematika márpedig nem ér pluszpontot. Nem tudtak ezért Alcsíkon délutáni foglalkozást szervezni a gyerekeknek.

Nekem pozitív meglepetés volt, hogy a polgármestereim tényleg akarnak tenni valamit, mert tudják, hogy nincs más út. Nem feltétlen az infrastruktúrában, hanem a fejekben kell nekik megoldaniuk ezt a problémát.

Újtusnádon a rendszerváltás előtt a borvíztöltődénél nagy számban dolgoztak a cigány közösségből származók. Azok a felnőttek már kiöregedtek, egy részüknek nyugdíja van. A kilencvenes években lassan felborult ez a rendszer, a fiatal romák nem kerültek be az oktatásba, nem voltak motiválva, és jellemzően munkanélküliek. Ha majd a székelyföldi családi gazdaságok versenyképesek lesznek, ez a kérdés is kezd megoldódni, hiszen szükség lesz nem feltétlenül iskolai végzettséget követelő, kétkezi munkára, amelyet megfizetnek. Ez lehet támpont. Jelenleg olyan radikális szociális valóság van a Székelyföldön, az a kicsi olyan kevés, hogy ha nem lesz a kicsiből több, hogy mindenkinek jusson, akkor nem tudunk továbblépni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS