A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform 2.
Novák Csaba Zoltán 2011. április 09. 17:02, utolsó frissítés: 2011. április 11. 11:41A megyésítés lezárása előtti napokban Csíkszeredában tüntetésekre került sor, hogy ott legyen Hargita megye székhelye. A tüntetőket fogadta a pártfőtitkár.
2. Csíkszereda versus Székelyudvarhely
A Kovászna megye létrehozása körüli bonyodalom nem volt egyedi jelenség a megyésítés körüli székelyföldi vitákban. Az 1968. február 14-én tartott, a megyésítést lezáró plenáris ülés egyik napirendi pontja egy rendkívüli esetet tárgyalt meg: Csíkszeredában az előző napon tüntetésekre került sor annak érdekében, hogy Hargita megye székhelyének ez a város adhasson otthont.
>> A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform 1. >>
>> A Történelem rovat korábbi anyagai >>
Az események előzményei közé tartozott, hogy a kezdeti fázisban tervezett „nagy székely megye” megyeszékhelyi státusának megszerzésére három város is pályázott: Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely és Csíkszereda. Az adminisztratív reform előkészítésének híre lázba hozta a vetélytársakat.
Az udvarhelyiek a környékről származó Fazekas János támogatásában is bízva, már az előkészítési viták alatt levelet intéztek a pártvezetéshez, amelyben Udvarhely előnyeit ecsetelték. „Gondolkozunk, mely város felelne meg leginkább a székely megye területén e komplex követelményeknek. Úgy véljük, nem szól belőlünk lokálpatriotizmus, sem más természetű elfogultság, amikor mi
Székelyudvarhely várost tartjuk a legalkalmasabb megyeszékhelynek.
A történelem során Udvarhely volt a székely anyaszék és Székelyudvarhely a székely anyaváros. Itt székelt a székely székek közigazgatási feje, a székely főkapitány, mint derékszékhez ide fellebbeztek peres ügyeikben a többi székek lakói, itt volt letéve a hatalom pecsétje, itt volt elhelyezve levéltára, itt tartották a hadi lustrákat, itt voltak a törvény¬hozási gyűlések. Földrajzi elhelyezésénél fogva, Székelyudvarhely természetes kapu az alvidék és felvidék között. Ennek köszönheti évezredes létét, ezért indulnak sugárszerűen innen az összes közlekedési utak Gyergyó, Csík, Háromszék, Erdővidék, a Kis Küküllő és Sóvidék felé, s egyben legrövidebben összeköti mindezen vi¬dékeket. Itt halad át az út Segesvár, Medgyes, Nagyenyed s Erdély többi városa felé. Ez az összekötő úthálózat és városunk össze¬kötő szerepe a jövőben könnyen tovább fejleszthető (műutak, vasút, repülőterek stb.). Székelyudvarhely akkor is betöltötte az anyaváros szerepét, amikor úttalan utakon, gyalog, lóháton vagy fakószekéren folyt a közlekedés” – írták az udvarhelyiek Fazekas Jánosnak 1968 januárjában.
Az időközben jóváhagyott Kovászna megyéhez csatolandó területek és Sepsiszentgyörgy kiválásával a pártvezetés a helyiekkel való konzultálás nélkül meg is változtatta a megyeközpontot illető elképzeléseit. Február 11-én egy újabb hivatalos változat már Udvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. A környező települések küldötteivel rá egy napra Székelyudvarhelyen meg is szervezték az új megye alakuló ülését.
A hivatalos iratok jó hangulatról számolnak be, viszont köztudott dolog volt, hogy a csíkiak egyáltalán nem örültek az új helyzetnek, hanem kimondottam megalázónak tartották. „Nem akartunk menni. Mégiscsak összeszedtek a vállalatoktól négy autóbuszra és pár kiskocsira való embert, de szinte lasszóval szedték össze, mert nem nagyon akartunk menni” – emlékszik vissza Pataki Imre.
A tartományi pártszervek gyorsan érzékelték, hogy a csíkiak „kötelező beleegyezése” ellenére a helyzet nagyon bonyolult. A marosvásárhelyi tartományi pártbizottság azonnal jelezte Bukarestnek, hogy: „Csík rajonban a hangulat feszült. Különböző vállalatokban, ruhagyár, faipari üzem, gépjárműpark, balánbányai bányaüzem, a dolgozók elégedetlenségüknek adtak hangot. A faipari üzem dolgozói azt állítják, hogy a tervezet néhány helyi aktivista közbenjárására módosult és kérik, hogy szálljon ki egy bizottság és vizsgálja meg az ügyet.”
Az elégedetlenség a következő napokban sem szűnt meg.
Február 13-án a város gazdasági egységeiből és a környék falvaiból többnyire szervezetten, de esetenként spontánul érkező emberek körülvették a pártbizottság épületét. A tüntetés éjszaka és másnap is folytatódott. Bukarestből Gere Mihály és Vasile Patilineţ alkotta küldöttség tárgyalt a tüntetőkkel. A felfokozott hangulatban végül a tárgyalások során a felek kiegyeztek abban, hogy
a tüntetők küldöttségét fogadja Nicolae Ceauşescu.
A párt és az ország első számú vezetője és a csíkszeredai küldöttség találkozójára február 14-én került sor Bukarestben. Megjegyzendő, hogy ebben az időpontban zajlott a párt plenáris ülése, és Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttekkel. Ceauşescu a csíkiakkal való találkozás előtt a plenáris ülés képviselőinek még kijelentette, hogy szerinte Udvarhely a megfelelő központ, de hajlandó tárgyalni a küldöttséggel.
„Csíkban 2000-2500 ember az utcán tüntetett azt kérve, hogy a központot helyezzék Csíkszeredába. Patilineţ és Gere élvtárs tárgyalt az emberekkel. Egy küldöttség is érkezett, akikkel ma tárgyalunk. Ők nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy Csíkszereda legyen a megyeközpont. Én nem látom megalapozottnak ezt. A legjobb megoldás mindenképp Udvarhely lenne, vagy esetleg csatlakozzanak Kovásznához. Ez is egy megoldás lehetne. Meghallgatjuk őket, és aztán meglátjuk”, mondta a párt főtitkára.
A csíkiak küldöttsége ismert, tekintélyes helyiekből állt, mint pl. Orbán István, a Csík rajoni néptanács végrehajtó bizottságának titkára, Munteanu Ovidiu, a csíkszeredai Fafeldolgozó Üzem vezetője, Pataki Imre közgazdász, János Pál iskolaigazgató. Ceauşescu mellett a pártvezetés részéről Ion Gheorghe Maurer, Fazekas János, Vasile Patilineţ fogadták őket.
A párbeszédre is lehetőséget adó találkozót Ceauşescu nyitotta meg, amelyben röviden felvázolta a küldöttségnek a tervezett módosítások okait. A megyeszékhely megváltoztatását Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely leválásával indokolta, valamit Udvarhely gazdasági, demográfiai és infrastrukturális adottságaival. Csíkszereda városának gazdasági beruházásokat ígért és azt, hogy a jövendőbeli megye több intézményét a városba költöztetik.
A párbeszéd egy rövid szünet után folytatódott. Ezúttal a csíki küldöttség is elmondta a véleményét. Orbán István diplomatikusan, de bátran érvelt Csíkszereda mellett, emlékeztetve a párt vezetőit, hogy a város volt eredetileg megyeszékhelynek jelölve, és hogy ennek a megváltoztatását semmi sem indokolja. Muntean Ovidiu faipari igazgató gazdasági érvekkel és Csíkszereda infrastrukturális adottságainak felvázolásával igyekezett meggyőzni a pártvezetést. Pataki Imre közgazdász azt is sérelmezte, hogy tudomása szerint Brassóban kötelezték a munkásokat, hogy a Brassóhoz való tartozás mellett szavazzanak. Pataki arra az ellenérvre, hogy Csíkszereda csak a „nagy székely megye” esetében rendelkezett volna központi fekvéssel, azt javasolta, hogy Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely városok kerüljenek Brassóhoz, a környező területek pedig Hargita megyéhez. János Pál iskolaigazgató a város történelmi és kulturális örökségével, hagyományaival érvelt.
A KB képviselői meghallgatták a rendkívül meggyőző és odaadó érveléseket,
és Ceauşescu azzal a csíkszeredaiak számára reményteljes ígérettel távozott, hogy a Végrehajtó Bizottság újragondolja a küldöttség kérését. A pártvezetés közben konzultált a jövendőbeli megye ügyében érintett városok, Balánbánya, Gyergyószentmiklós, Udvarhely, Székelykeresztúr elöljáróival is. A két előbbi város Csíkszeredához való közelsége és gazdasági kötődése sokat nyomott a latban. A Csíkszereda javát szolgáló döntés az aznapi plenáris ülésen születhetett meg, mivel a február 15–16-án zajló Nagy Nemzetgyűlés már ezt az álláspontot szentesítette.
Az elsősorban regionális jelleget magán viselő vitában nemzetiségpolitikai szempontból fontos tényező, hogy
született kompromisszum a magyarság egy részét érintő kérdésben
is. Nem alakulhatott meg ugyan a „nagy székely megye”, de Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy térsége nem került Brassóhoz, hanem ugyan egy kisebb, de magyar többségű megyébe tömörült. Az a tény, hogy az említett két székely rajon nem került Brassóhoz, habár mind a pártvezetés, mind a Brassó tartományi és a sepsiszentgyörgyi rajoni vezetés ezt tartotta gazdaságilag indokoltnak, mindenképp egy jelentős sikerként könyvelhető el. Ez esetben, ha csak mérsékelten is, de
a nemzetiségi kritériumok megelőzték a gazdaságiakat.
A csíkszeredaiak tömeges ellenállása pedig országos szinten is hosszú időre egyedi cselekedetnek számított. Ebből az időszakból, sőt néhány évre visszamenőleg sincs tudomásunk ilyen méretű utcai tüntetésekről.
A csíkszeredai események lezajlásában és annak a pártvezetés részéről történő megítélésében fontos tényező, hogy az események hátterében a helyi pártelit és értelmiségiek egy része állt. A lakosság többsége is elégedetlen volt a kialakult helyzettel szemben, de a háttérben a helyi elit mozgatta az események szálait. A tüntetések és a csíkszeredai küldöttség bukaresti látogatása meghozták a város számára óhajtott döntést.
Csíkszereda lett Hargita megye székhelye.
Csíkszereda volt 1968 februárjában az a frissen létrehozott megyeközpont, ahol a hatalmi alkuba a helyi társadalom támogatásával, a helyi elit ily nagymértékben szólt bele. Az utcai megmozdulások és nem utolsó sorban a küldöttség diplomatikus de nagyon határozott kérése, érvelése hatására Ceauşescu és a pártvezetés változtatott eredeti tervein.
Mi befolyásolhatta Ceauşescu döntését? Következtetések
Ceauşescu az első időszakban gyakorlatilag három pillérre alapozta politikai legitimációját: külpolitikai téren a Szovjetuniótól történő eltávolodás és különutas politika folytatása, gazdasági téren az életszínvonal emelése, belpolitikai téren pedig a társadalommal, főleg az értelmiségi elitekkel történő kiegyezés.
Ceauşescu egy új modernizációs gazdasági-társadalmi programot hirdetett meg, amelyben benne volt a nemzeti felemelkedés víziója is. A programot a román elit támogatta, de a nemzetiségek irányába tett lépések, a kulturális intézményépítés új lehetőségei a nemzetiségi elitek támogatását is elnyerték. 1968-ban három olyan eseményre is sor került, amelyek nagymértékben
meghatározták a párt magyarságpolitikáját.
Az év első felében fejeződött be a területi-adminisztratív reform, amely során a nemzetiségi kérdés is előbukkant, főleg a Székelyföld területi felosztását illetően. Kollektív jogokra alapozott, a MAT örökébe lépő egységes székelyföldi adminisztratív egység létrehozása csak elméleti szinten fogalmazódott meg, a gyakorlati életben nem volt rá politikai akarat.
Ugyanakkor a reformból a székelyföldi pártelit és értelmiség nem került ki egyértelmű vesztesként, hisz két új, magyar többségű megye alakult, Hargita és Kovászna megye. Kovászna megye hosszas és nehéz lobby eredményeként.
Szimbolikus jelentőségű lett a megyésítés során kirobbant székelyföldi belső, Csíkszereda–Udvarhely konfliktus kezelési módja is. Miért engedhetett egy ilyen jellegű „nyomásnak” Ceauşescu? Az új területi, közigazgatási településhálózat-fejlesztési koncepciók politikai célja a megváltozott központi hatalmat kiszolgáló lojális elit létrehozása, gazdasági célja pedig a decentralizált, erőltetett ütemű iparosítás helyi feltételeinek megteremtése volt.
Annak ellenére, hogy a kisebbségi kérdést megoldottnak tekintették, a pártvezetésnek számolnia kellett azzal is, hogy a székelyföldi tömbmagyarság esetében egy nagyon kedvezőtlen döntés egyáltalán nem tesz jót a jövendőbeli gazdasági és politikai célok megvalósításának, valamint nem vet túl jó fényt az ország nemzetközi megítélésére sem. Az új politikai, gazdasági konstellációban
Ceauşescunak a Székelyföldön is szüksége volt egy új, lojális politikai elitre,
amely az új megyékben jutott pozíciókhoz. Ugyanakkor a Székelyföld több megyére való felosztása, több politikai és gazdasági centrum létrehozása, ahogy Dennis Delatant is fogalmaz: „lehetővé tette a magyarok számára, hogy az eddigieknél több megyében többséget képezzenek, ugyanakkor megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy egy olyan monolitikus, általuk meghatározott tömböt alkossanak, amely a jövőben határozottabb autonómiaköveteléssel állhatott volna elő.”
Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy tovább erősödött nemzetiségpolitikai szinten az a jelenség is, miszerint a politikai nyelvezetben egyre inkább a háttérbe kerül az „erdélyi magyarság”, mint kifejezés, mint nemzetiségpolitikai kérdés. A MAT létrehozásával az erdélyi magyar kérdés lényegében a Székelyföldre koncentrálódott, és ez a szemlélet a megyésítési előkészületek alatt is folyamatosan mélyült. Az akkori pártvezetés úgy gondolta, a nemzetiségi kérdés már nem létezik, mint politikai prioritás. A már sokat hangoztatott nyelvhasználati és kulturális engedményekkel és a Székelyföld adminisztratív és gazdasági kérdéseinek rendezésével pedig végképp ki lehet elégíteni az erdélyi magyarság igényeit.
A székelyföldi megyésítés egy másik, a térség történetét sokszor meghatározó jelenségre is rámutat. A helyi, történelmi múltban gyökerező ellentétek, különböző gazdasági és politikai érdekek sokszor felülmúlták az ún. közös, esetleg nemzeti érdekeket. A Sepsiszentgyörgy – Kézdivásárhely, Csíkszereda –Udvarhely
viták felaprózták a Székelyföld minimális politikai erejét.
A „nagy székely megyéért” csak az előkészítő fázisban történt minimális lobbyzás Fazekas részéről, a későbbiekben a helyi viták mindig felülírták ezt a kérdést. A „kis” Hargita megye székhelyéért folytatott harc már nem nemzetiségi, hanem regionális küzdelem, a helyi elit próbálkozása, megtartani a régi pozíciókat vagy fontosabbakat, nagyobb társadalmi presztízssel és egzisztenciális lehetőségekkel kecsegtető újakat szerezni.
A megyésítés során tapasztalt, a lakosság ellenőrzött keretek között történő megszólaltatása éppen a Székelyföldön volt, talán országos szinten is, a legerősebb. Az érintett települések lakossága és a helyi elit alaposan kivette részét a lokális vitákban, érdekütköztetésekben. A két megye létrejött, és az azt követő rövid időszak rendkívül fontos volt a térség életében.
Az iparosítással egyetemben új lendületet kapott a térség modernizációja: munkahelyek létrehozása, közművesítés, építkezések, a lakókörnyezet megváltozása, az iskolahálózat bővítése, szakképzett tanerő falura áramlása, gáz és villany bevezetése. Új kulturális és művészeti intézmények alakultak, a megyeközpontokban értelmiségek tucatja került állásba, és a helyi pártelit támogatásával az anyanyelvű kultúra ápolása új lehetőségeket kapott. A magyar kultúra és hagyományok szimbolikus térfoglalása 1945 után eddig még nem tapasztalt méretekben volt jelen, főleg Kovászna megyében.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!