2022. január 21. péntekÁgnes
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kiss Tamás: a huszonévesek bajban vannak

Kérdezett: Sipos Zoltán 2011. július 11. 10:58, utolsó frissítés: 14:44

Miközben Erdélyben fiatalítással kelnek és fekszenek a döntéshozók, a jelek arra utalnak, hogy a huszonévesek előtt minden ajtó bezárul.


Magyarországon a közelmúltban egy, az Y generációról szóló vita zajlott. Kiss Tamás szociológust arról kérdeztük, miben más az erdélyi huszon- és harmincévesek helyzete? Egységes ideológia híján lehet-e generációról beszélni esetükben, mi a közéletben jelenleg is zajló "fiatalítás" hozadéka, és minek köszönhető, hogy ennek ellenére egyre többen fordulnak el a közélettől?

Szalai Erzsébet magyarországi szociológus egy nemrég megjelent interjúban a magyarországi 25-35 évesekről, az úgynevezett Y generációról beszél. Azt állítja, ez a korosztály nem lázad, többségük bizonytalan, sodródó személyiség. Létezik-e romániai magyar Y generáció, és ha igen, miben különböznek a magyarországiaktól? Illetve van-e különbség a román Y generációhoz képest?

Kiss Tamás: – Nem olvastam Szalai Erzsébet könyvét, csak a Népszabadság-interjút ismerem. Egyes megállapításaival egyetértek, másokat magyarországi viszonylatban sem vélem teljesen találónak. Azt mindenképpen igaznak tartom, hogy ez a generáció sokféle, így ha lázadnak, akkor sokféleképpen lázadnak. Ne felejtsük el, hogy ebből a 25-35 éves korosztályból kerülnek ki a 2006-os tévéostrom radikális jobboldali szervezői és szereplői.

Az erdélyi 25-35 éves korosztályt nem tartom egységes társaságnak. Elsősorban azért nem, mert a 30-35 évesek és a most húszas éveikben járók munkaerő-piaci esélyei teljesen mások.


A különbség egyik fő oka a romániai magyar felsőoktatás szerkezetében rejlik: a magyar nyelvű felsőoktatásban túlsúlyos a humán és társadalomtudományos képzés. Ez abban az időszakban, amikor a mostani harmincasok végeztek, még nem volt annyira akut probléma, mint most. Tíz évvel ezelőtt még volt esélyük a frissen végzetteknek, hogy szakmájukban munkát találjanak, vagy tudásukat valamilyen képzettségüknek megfelelő szakmában kamatoztassák.

Manapság, ha a szűkebb szakmám, a szociológiát nézem, akkor mintegy százan végeznek évente. Ugyanígy túltermelés folyik a filozófián, bölcsészkaron és rengeteg más szakon. A most végzett társaság 1-2 százalékának van lehetősége a szakmájában elhelyezkedni, és annak is kevés az esélye, hogy sikeresen váltsanak (mondjuk a politika, vagy a média fele) úgy, ahogy az tíz éve még lehetséges volt.

Ezzel párhuzamosan leértékelődtek a társadalomtudományos szakok, miközben felértékelődtek a közgazdasági, mérnöki, jogi szakmák. Csakhogy az utóbbi szakokon végzettek munkaerő-piaci pozícióit a gazdasági válság ásta alá, éppen akkor, amikor ez a huszonéves generáció végzett. Így tehát erre a huszonéves csoportra egyelőre a lebegés, útkeresés jellemző, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nehezen találnak utat a munkaerőpiacra.

A húszasokkal ellentétben a harmincas korosztályból sokan vannak jó pozícióban akár az akadémiai, akár a politikai vagy a gazdasági szférában. Az erdélyi magyar intézményrendszer vonatkozásában a harmincasoknak megvan a kilátásuk arra, hogy a mostani ötveneseket váltsák.



>> Kiss Tamás kutatói vendégoldala az Adatbank.ro-n >>

Ez a generáció-váltás már meg is történt...

– Részben megtörtént. Bár én inkább azt mondanám, hogy ez a generáció-váltás folyamatban van. Ha az RMDSZ-t nézzük, akkor a generációváltás elkezdődött 2008-ban az önkormányzati választásokon, illetve még korábban a PNL-RMDSZ kormányzás ideje alatt, és szerintem ennek a kormányzati ciklusnak a végén fog igazából kiteljesedni. Hasonló folyamatokat látunk a tanszékeken és különféle más szférákban is.

A harmincasokat tehát semmiképp nem tartom elveszett generációnak. Ez a generáció nem fogalmazta meg eddig saját ideológiáját, célrendszerét – ami főként a közéletben tevékenykedők számára lenne fontos – de semmiképpen nem gondolom azt, hogy Szalai Erzsébet értelmezése illik az erdélyi harmicasokra. A mostani huszonévesek viszont valóban nagy bajban vannak.


Tehát a 25-28 éves korosztály a romániai magyar Y generáció?

– Igen, és az utánuk következők is hasonló nehézségekbe fognak ütközni.


Egy korábbi felmérésetekből kiderült, a fiatalok nagy mértékben elfordulnak a közélettől. Ez lenne az Y generáció?

– A közélettől való elfordulás egy általánosabb tendencia, amely már az ezredforduló táján érződött. A kilencvenes évek elején az egész romániai társadalmat – és a magyarságot különösképpen – nagyon nagyfokú közéleti aktivitás jellemezte. A magyarok esetében nyilván az etnikai mozgósíthatóságnak, mozgósítottságnak volt óriási szerepe.

Ez azonban fokozatosan leépült, a közélettől való elfordulás a kilencvenes évek óta tart. Ezzel párhuzamosan fokozatosan felértékelődtek a különböző, privát szférához köthető értékek. Az emberek számára legfontosabb a család biztonsága, az anyagi gyarapodás és mindeközben megjelent az az elvárás, hogy az állam a privát szférába a lehető legkevésbé szóljon bele.

2008-ban, még a gazdasági válság előtt az Ifjúság 2008 vizsgálatban volt egy olyan kérdésünk, hogy a fiatalok mit gondolnak: a helyi illetve makropolitikai szereplőknek mekkora befolyásuk van az életükre? A magyar fiatalok közül jelentősen többen gondolták azt, hogy a politikai szférának semmilyen befolyása nincs a mindennapjaikra.

Sőt, ez egyfajta elvárásként jelent meg: az állam ne szóljon bele az életükbe. Ennek oka az, hogy az államtól, közélettől csak rosszra számítanak az emberek, és főként a fiatalok. Ugyanakkor azt érzik, hogy a közéleti döntéseket ők maguk nem tudják befolyásolni.


Túlzó feltételezés lenne azt mondani, hogy mindez az államtól való elforduláshoz, feketegazdaságban való munkavállaláshoz, ún. magyar hálózatokon belül való mozgolódáshoz vezet?

– Dehogyis, ez az összefüggés létezik. Romániára nem jellemző, de más kelet-európai országokban ennek az értékrend- és orientációbeli fejlődésnek a gyökerei a múlt rendszerbe vezetnek. Magyarországon a nyolcvanas években a Kádár-rendszer és a lakosság között egyfajta kiegyezés történt: ennek értelmében a rendszer depolitizálta a privát szférát, az úgynevezett második gazdaságban pedig meghagyott egyfajta mozgásteret, vagyonosodási lehetőséget. Az emberek így a magánszféra, a család, egyéni gyarapodás felé fordultak, mindezt ellentétbe állítva a közéleti aktivitással. Magyarországon ekkor következett be a társadalom privatizációja.

Ugyanebben az időszakban Romániában nem autoriter, hanem totális rendszer uralkodott. A privát szféra depolitizálása nem történt meg. Ellenkezőleg: nagyfokú aktivizmus jellemezte a mindennapokat. A két rendszer különbségét így lehet érzékeltetni: míg a Ceauşescu-féle totális rendszer azt vallotta, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, addig a Kádár-rendszer az aki nincs ellenünk, azt békén hagyjuk elve alapján működött.

A társadalom privatizációja Romániában a kilencvenes években kezdődött, azt követően, hogy a rendszer bukása után a politikai aktivizmus fellángolása volt tapasztalható – lásd például a bányászjárásokat. Ennek magyar vonalon az etnikailag integrált társadalom megteremtésére irányuló törekvés valamivel több töltetet adott.

Románia abban is különbözik más kelet-európai országoktól, hogy itt az emberek nagyon keveset várnak az államtól. Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában az emberek úgy érzik, az állam köteles bizonyos szolgáltatásokat biztosítani, a jóléti ellátórendszertől az egészségügyig. Ilyen szempontból az államba vetett bizalom is nagyobb.

Romániában viszont az emberek nem várják el azt, hogy az állam megfelelőképpen működtesse az egészségügyet. Eltűrik például, hogy kompenzált gyógyszerek jószerével csak papíron léteznek, hogy az állami kórházban való szüléskor nem csak az orvost kell kifizetni, de a kellékeket is be kell vinni. Ez nálunk már-már normális állapot, épp azért, mert az emberek nem sokat várnak el az államtól. Ha Magyarországon vagy Csehországban fordulna elő ilyesmi, a kormányt a második hónapban elsöpörnék az emberek.



Ilyen szempontból Romániában a társadalom privatizációja sokkal erősebb, mint a térség más országaiban. Az államtól nem várunk semmit, cserébe elvárjuk, hogy az állam hagyjon békén. Sokak számára az állam az adóhivatalt, a „kekeckedő fináncot” jelenti, amely időről időre belenyúl a többé-kevésbé feketén működtetett családi vállalkozásba.


Minek köszönhető az, hogy míg a kilencvenes években a magyarok közéleti érdeklődése nagyobb volt, mint a románoké, ez a trend megfordult, és úgy néz ki, hogy a magyarok a többségnél valamivel nagyobb arányban fordulnak el a közélettől?

– A 2008-as ifjúságkutatás eredményei valóban azt mutatták, hogy privatizáció tekintetében a magyarok előrébb állnak. Ez szerintem az erdélyi magyar társadalom-projekt dinamikájával függ össze. A fiatalok csalódtak a romániai/erdélyi magyar közéletben, és ez az eltávolodás szerintem fokozódni fog.

A közélettől való elfordulás egyébként a mai harmincasokat is jellemezte – persze nem azt a réteget, mely diáktanácsokban, ifjúsági szervezetekben tevékenykedett. Azonban annak ellenére, hogy a harmincas generációra nem volt jellemző az aktivizmus, mégiscsak abba a helyzetbe került, hogy az erdélyi magyar intézményrendszerben pozíciók szabadultak fel, amiket be tudott tölteni. Azonban ezek a pozíciók zárultak, a húszasok már nem tudnak bekerülni a rendszerbe, legalábbis vezető pozícióba nem. Az ebből adódó frusztráció az elutasítást, az elfordulás fokozódását hozhatja majd.


Milyen hosszú távú hatása lehet annak, hogy van ez a harmincas generáció, amely akár további 20 évig hatalomban lesz?

– Abban az esetben lesz 20 évig hatalomban, ha időközben a rendszer nem omlik meg.


Persze, de tíz éve azért nagyon benne volt a levegőben, hogy ennek hamarosan vége, és akkor fiatalítás következik. Most valóban pozícióba kerültek a harmincasok, de amíg ők nyugdíjba nem mennek, az utánuk következőknek kevés terük marad.

– Ne feledd, hogy ugyanez játszódott le a kilencvenes években. Az akkori kulcspozíciókat az ötvenes években született generáció foglalta el, a náluk tíz évvel fiatalabbak pedig kimaradtak mindenből. Pontosan emiatt nagyon nagy volt az elvándorlási arány ebben a generációban. Most jönnek a harmincasok, a húszasok pedig ismét azzal szembesülnek, hogy a váltásból kiestek. Mivel a harmincasoknak, legalábbis rövid távon, egy sor pozicionális előnyük van, a húszasok nem tudják felvenni a versenyt velük, így számukra nem sok babér marad.


Az, hogy a húszasok elfordulnak a közélettől, egyben azt is jelenti, hogy a vezető generáció befolyása a társadalomra jóval kevesebb lesz, nem igaz?

– Elképzelhető, de ez is egy tágabb folyamat. Az etnikai mozgósítottság aranykora a kilencvenes évek eleje volt. A marosvásárhelyi gyertyás tüntetés, a kolozsvári Mátyás-szobor körüli hercehurca, a magyar iskolákért folytatott harc nagyon erős politikai szocializációs élményeket biztosított. Azonban azóta az erdélyi magyar közélet nem volt képes olyan politikai innovációra, ami ezt az aktivizmust megújította, felpörgette volna.

Felnőtt több olyan generáció, akiket nem értek ilyen erőteljes etnikai/politikai szocializációs élmények, és az előbb vázolt privatizációs folyamatok mellett ez a másik ok, ami miatt csökkent a közéletre való odafigyelés, a közéleti aktivitás mértéke. Kérdés, hogy a harmincasok mennyire tudnak innovatívak lenni ilyen téren.



Véleményed szerint minek köszönhető az, hogy a most pozícióba került harmincasoknak nem igazán létezik megfogalmazott programjuk, vagy legalábbis olyan programjuk nincs, mint amilyen a kilencvenes évekbeli elitnek volt?

– Szerintem ennek oka a kontraszelekció. Hogy ne a politikáról beszéljünk, a tudományos világban is helyenként erős volt a kontraszelekció. A kulcspozícióban levő, idősebb professzorok olyan fiatalokat válogattak maguk mellé, akik nem veszélyeztették pozícióikat. Számomra az első generációs csalódás nem a politikai szférához kötődik, hanem ahhoz, hogy velem egykorú kollégáimon olyan tudományos habitusok jeleit láttam megjelenni, amit korábban nem tartottunk követendőnek.

A kontraszelekció a politikai elitben ennél is erősebb volt. A fiatalok túlélését a politikában jellemzően a lojalitás biztosította – így abban versengtek, hogy ki tud lojálisabb lenni a pozícióban lévő elithez. Ez természetesen nem kedvez a generációs ideológiák megteremtődésének.

A nagy kérdés az, hogy ha a generációváltás lecsengett, ha az eddig meghatározó ötvenes politikusok elengedik a fiatalok kezét, ha már nincs kihez lojálisnak lenni, akkor a harmincas generáció tud-e újítani. Egyelőre ez nem látszik. De nem kizárt, hogy végül mégiscsak sikerül. Egyébként annak idején a negyvenesek próbáltak egyfajta generációs ideológiát kidolgozni. Bele is törött a bicskájuk.


Térjünk vissza a húszasokhoz: egy kutatásotok szerint a legnépszerűbb ifjúsági szervezet az IKE. Ez szerintem kicsit meglepő.

– Miért? Egyáltalán nem meglepő. Az IKÉ-nek valóban kiterjedt hálózata van a települések szintjén. Lehet, hogy nem az IKÉ-ről szól a romániai magyar média, és hogy az EMI meg a MIÉRT nagyobb nyilvánosságot kap, de az IKE a gyülekezetek mellett működő ifjúsági szervezetek formájában egész Erdélyben jelen van.


Azért különös ez, mert közben viszont azt látni, hogy a fiatalok egyre kevésbé vallásosak.

– A fiatalok nagyobbik része valóban nem vallásos, létezik egy szekularizációs trend, de attól még sokan vallásosak. Az IKE azokat a fiatalokat tömöríti, akik valamilyen formában kötődnek a református egyházhoz.


Miközben a fiatalok a közélettől elfordulnak, igen népszerűek olyan szervezetek, melyek aktívan politizálnak, mint például az EMI és a MIÉRT. Ez hogyan magyarázható?

– Az, hogy a fiatalság elfordul a politikától, egy trend, tehát nem mindenkire jellemző ez. E mellett azt is észre kell venni, hogy az államtól és az erdélyi magyar társadalom-projekt jelenlegi formájától való eltávolodástól függetlenül a fiatalok továbbra is vágynak arra, hogy etnikai, közösségi élményeik legyenek.

Ez a vágy pedig valamiféle politikai innováció segítségével csatornázható – az EMI viszonylagos népszerűsége például ennek köszönhető. A fiatalok azért távolodnak az etno-politikai célrendszertől, mert a jelenlegi elit nem képes hiteles, kézzelfogható célokat kitűzni. A csíksomlyói István, a király több, mint félmillió embert megmozgatott. Látszik tehát, hogy ilyesmire van igény – kérdés, hogy ezt politikailag hogyan lehet intézményesíteni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS