Unitárius gazdaságszervezés 1920-1940 között
Pál János 2011. július 09. 11:20, utolsó frissítés: 2011. július 11. 10:54Kolozsvár tudatosan kapcsolódott be abba a gazdasági szupremácia-harcba, mely magyar oldalról a nemzeti identitás konzerválását, román oldalról pedig az asszimilációs nemzetépítést jelentette.
Előzmények
1920 után a román állam – elsősorban gazdasági jellegű – homogenizációs szándékkal foganatosított diszkriminatív intézkedései súlyos egzisztenciális problémákat eredményeztek a magyar közösség és intézményeik életében. Közösségi szinten az 1921-es földreform-törvény, a diszkriminatív adó- és oktatáspolitika, valamint a rapszodikusan ismétlődő román nyelvvizsga jelentette a legnagyobb veszélyt.
Egyházi vonatkozásban a földreform-törvény és állami segélyek megvonása okozott hasonló gondokat, mivel 1920-ig az alapítványi birtokok jövedelme és az államsegély jelentette a fő bevételi forrást a központi egyházkormányzat számára (Lényegében ezekből finanszírozták a központi közigazgatást és a felekezeti oktatást.) A hatalomváltást követően ez a gazdasági rendszer egyik pillanatról a másikra összeomlott. 1921-ben az alapítványi birtokok 90%-át kisajátították, az államsegélyt pedig csökkentett összegben a központi tisztviselők és teológiai tanárok körére szűkítették. Ezek a lépések, valamint az egyházi oktatás állami támogatásának teljes megvonása (1929-ben, 1930-ban és 1940-ben egy minimális összegű segélyt kiutaltak az iskolák számára) oda vezettek, hogy a húszas évek végére az egyház a gazdasági csőd szélére sodródott.
A hatalomváltás utáni román kormányzati lépések azonban nemcsak egzisztenciális értelemben sodorták veszélybe a magyar közösséget és annak intézményrendszerét, hanem a nemzeti és felekezeti identitás elvesztésével is fenyegettek. Ezek a tényezők automatikusan arra kényszerítették az egyházat, hogy felülbírálva korábbi stratégiáit a kisebbségi lét valóságához igazítsa gazdasági, oktatási és társadalomszervező tevékenységét. Ami a gazdaságszervezés kérdését illeti, inkább azt mondhatjuk, hogy 1920 után csupán csak a hangsúly, a bekapcsolódás mértéke fokozódott, mivel már a világháborút megelőzően is beszélhetünk bizonyos fokú gazdaságszervező tevékenységről.
A gazdaság- és társadalomszervező lelkészkép kialakulása és a követendő stratégia körvonalazódása az unitáriusoknál
A gazdasági és szociális kérdés első alkalommal a 19. század végén bukkant fel az egyházi közbeszédben és összefüggésben állt az úgynevezett székely kérdéssel, tekintettel arra, hogy hívei jelentős része a Székelyföldön élt. Az érdeklődést egy második tényező is ösztönözte. Az egyház társadalmi feladatairól értekezők felismerték, hogy a „monopolhelyzetben” lévő egyház számára komoly ideológiai konkurenciát jelent a társadalmi igazságosság, egyenlőség elvét hirdető szocializmus, így a gazdasági-szociális jellegű kérdésekkel nekik is foglalkozni kell. Nem utolsó sorban ez a kérdés nemzetpolitikai összefüggésben is jelentkezett az egyházi közbeszédben. A világháborút előzően a gazdasági kérdés inkább verbális szinten volt jelen és elsősorban az erkölcsi nevelés (pl. alkoholizmus elleni harc) által látták orvosolhatónak a gazdasági jellegű problémákat. Kivételt ez alól az intenzív szövetkezetszervező, vezető és népnevelő munkát végző Ürmösi József homoródszentpáli lelkész képezett, aki a lelkészektől aktív gazdaságszervező szerepvállalását sürgetett.
1920 után a már említett egzisztenciális és nemzeti szempontok meglehetősen hamar aktivizálták azt a nézetet, miszerint az egyháznak, lelkészeknek is be kell kapcsolódniuk a magyar társadalom gazdaságszervező tevékenységébe. Az eszményi kereteket, a magyar közvéleményhez hasonlóan, ők is a szövetkezeti rendszerben látták, amely szerintük rokon vonásokat tartalmaz a keresztényi alapelvekkel és kölcsönösen képes kiegészíteni az egyház társadalomszervező, nevelő törekvéseit. Nézeteltérés mindössze az körül támadt, hogy milyen mértékben és formában kapcsolódjon be a lelkész ebbe a tevékenységbe.
A húszas években, néhány kivételtől eltekintve, még azok voltak többségben, akik a nevelés, szervezés, irányítás álláspontját képviselték, Ürmösi „totális beavatkozás” elvével szemben. A harmincas évektől kezdődően ez a szemlélet azonban az Ürmösi, Balázs Ferenc, Lőrinczi László által képviselt nézet felé gravitált és a gazdasági tevékenységbe való totális bekapcsolódás már általános társadalmi igényként fogalmazódott meg. 1933-ban a Főtanács tételesen is összegezte ezt a követendő irányelvet: „Ma csak a templomi szószékben végzett munka korántsem elég az igazi hivatás elvégzéséhez. Ez kétségtelen. Tény az, hogy buzgó templomlátogatás ott van és csak ott van, ahol van templomon kívüli egyháztársadalmi élet. Ennek minden irányú ébrentartására, fokozására és fejlesztésére kérjük EK Tanácsunk figyelmének felhívását.” Az „új irányvonal” ugyanakkor nemcsak deklaratív formában jelenítődött meg, hanem konkrét döntés is született róla: december 3-án a Főtanács jóváhagyta a falufejlesztés heti egy órában történő oktatását a teológián. Óraadónak az erre legalkalmasabb személyt, Ürmösi Józsefet nevezte ki.
Az események ilyen irányú alakulását és lelkészi tevékenység gazdaságszervező tevékenységgel való bővülését további két tényező befolyásolta: a gazdasági válság és egy új, külföldi tanulmányaik során tapasztalatokat szerző, lelkészi nemzedék színrelépése, mely az integrális falufejlesztés híve volt.
A harmincas években azonban már a világiak részéről is megfogalmazódott a gazdaságszervező egyház és lelkész iránti igény. K. Nagy Árpád egyházköri felügyelő gondnok 1932. július 4-én ezt két tényezővel indokolta a Marosi Egyházkör közgyűlésén: a lelkészek és a magyar falu népének siralmas anyagi helyzete. Utóbbi – írta – nemcsak hogy elveszítette az állam támogatását, hanem egyre nagyobb gazdasági nyomásnak van kitéve, gazdasági tanácsadója, vezetője pedig nincs. Az anakronisztikus teológiai oktatás bírálatán keresztül gazdasági és szociálpolitikai szakoktatás bevezetését sürgette, hogy a már bevált és kipróbált szász minta szerint a lelkész a falu anyagi javainak gyarapítója, gazdasági irányítója, tanácsadója lehessen, mert csak ezáltal garantálható az egyház és nép fejlődése.
Ösztönzőleg hatott erre a követelésre a harmincas években beinduló falufejlesztő mozgalom, a magyar társadalom gazdasági önállósodásra való törekvése, valamint a lelkészeket is súlyosan érintő gazdasági válság. Utóbbinak számlájára írható, hogy Máthé Sándor újszékelyi lelkész 1935 júniusában két-négyhetes nyári gazdasági tanfolyamok szervezését kérvényezte az Egyházi Képviselő Tanácstól. Máthé a válság és államsegély-csökkentés lelkészekre kiható negatív hatásait a modern gazdálkodási módszerek elsajátításával kívánta ellensúlyozni. (Az EKT kérésére Nagy Endre gazdasági iskolaigazgató ki is dolgozott egy javaslattervezetet, de az intézményes jellegű továbbképzésre nem került sor.)
A lelkészek gazdasági képzésének kollektív igénye 1935 júliusában fogalmazódott meg az Egyetemes Unitárius Lelkészkör udvarhelyi továbbképzőjén. Máthé és K. Nagy Árpád javaslatain túllépve pedig új távlatok megnyitásával is próbálkozott azon kezdeményezésével, hogy az ötödik gyakorlati évet a teológusok a székelykeresztúri Gazdasági Iskolában végezhessék.
Az EKT az EUL kérését kedvezően fogadta és a gazdasági képzés bevezetésének módozatairól javaslatokat kért a különböző egyházi fórumoktól. A beérkezett támogató tervezetekből a Gazdasági Iskola igazgatóságának – összetett lelkész-szerepre, társadalmi elvárásokra rávilágító – javaslata érdemel figyelmet, amely azzal is indokolta a képzés bevezetését, hogy a szövetkezeti eszme az anyagi előnyökön túl, korlátozni képes a szélsőséges eszméket, alkalmas a közösségi vezetők utánpótlás-nevelésére és nem utolsó sorban az irányítási technikák elsajátítását is lehetővé teszi. Túllépve a gazdasági képzés határain az elemi jogi ismeretek elsajátítását is sürgette. Szükségességét azzal indokolta „[...] hogy amikor úgy a jegyzők, mint a tanítók mind nagyobb számát teszik ki a többségiek, legyen a lelkész az aki a magán, rendészeti és közigazgatási jogi kérdésekben megbízható tanácsadója [a] népnek.” A korabeli társadalomszervezési stratégia irányvonalára (egységes, demokratikus kisebbségi társadalom megteremtése) reflektálva pedig hangsúlyozta, hogy a gazdasági iskola kedvező fóruma lehet a teológiai hallgatók számára a „néplélek”, a nép gazdasági, erkölcsi teljesítőképességének közvetlen megismerésére, a lelkész és hívek közti „távolságok” eltüntetésére.
A teológiai oktatás gazdasági képzéssel való kiegészítésének terve objektív okok miatt végül nem valósult meg, de a harmincas években a lelkészek és az egyház aktív szerepet vállalt a kisebbségi magyar társadalom gazdaságszervező tevékenységében. Az irányelveknek, stratégiáknak erre az időszakra keltezhető kikristályodását az 1936. augusztus 18–20. között, Dicsőszentmártonban tartott Lelkészi Konferencia is igazolja. Ezen Benedek Gábor lelkész – a bekövetkezett közjogi és egzisztenciális változásokra hivatkozva – a kötelező lelkészi feladatok közé sorolta a gazdaságszervező munkát. Mint mondta, „[...] az állami szuverenitás, a hatalmon maradhatás háborúját [...]” elveszítették. A feladataik félreértelmezése, kötelességeik fel nem ismerése azonban a gazdasági háború, a jövő elvesztéséhez fog vezetni. A gazdasági élet terén elért eredményektől függ tehát az erdélyi magyar közösségek megmaradásának sorsa. Életbevágóan fontos ezért, hogy a lelkész minden erejével részt vállaljon a gazdasági élet irányításában, a szövetkezeti rendszer kiépítésében, működtetésében.
Összegezve: a román uralom második évtizedében az egyházvezetés különböző rétegeiben világosan körvonalazódtak az egyházi és nemzeti túlélést, fennmaradást biztosító stratégiák. Kolozsvár tudatosan kapcsolódott be abba a gazdasági szupremácia-harcba, mely magyar oldalról a nemzeti identitás konzerválását, román oldalról pedig az asszimilációs nemzetépítést jelentette.