2021. április 21. szerdaKonrád
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2012. január 09. 13:24, utolsó frissítés: 13:24

Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”. Interjú Novák Csaba Zoltánnal.


Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.

Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.

Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.



Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?

Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.

A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.

Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.

Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.


Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?

– Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.

Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.

A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.

Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.

Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.



Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.

Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.

Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.


Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?

– Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.

Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.


Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre?

– Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.


Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?

– Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.

A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte.

Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.

Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.

Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.


Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?

– Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.

Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.

A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat.

Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).

De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.


Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?

– Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.

A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.

A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.

Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.

Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.

Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.

A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?

Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.

Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.


Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?

– Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről.

Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.

A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.

Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.

Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS