A román hadsereg 1916. évi erdélyi betörése
Nagy Szabolcs 2012. február 25. 10:25, utolsó frissítés: 10:25Bár a Monarchia nem volt felkészülve a védelemre, mégis sikerült ellenállni, majd visszaverni a túlerőben levő román csapatokat.
A szarajevói merénylet után a vezető bécsi és berlini politikusoknak nem kis erőfeszítésébe került, hogy Tisza István magyar miniszterelnököt meggyőzzék a hadüzenet szükségességéről. Az erdélyi viszonyokban igencsak járatos Tisza felettébb tartott attól, hogy egy egész Európára kiterjedő konfliktus esetén a névleg szövetséges románok kapnának az alkalmon: a monarchia ellen fordulva végre megpróbálhatnák megszerezni Erdélyt.
Nemcsak Tisza, hanem valamennyi, a kérdésben jártas magyar közéleti személyiség régóta gyanakvóan figyelte a regáti fejleményeket. Mint ahogy valamennyi náció, így a románok esetében is
a XVIII. századra tehető a „nemzeti ébredés”,
nemzetté válás korszaka. Ennek első jelei természetesen a románság esetében is az értelmiség, elsősorban a papság tagjai között mutatkoztak. Mind a nagy úttörő Inocenţiu Micu-Klein, mind örökösei, az „erdélyi triász” tagjai papok voltak. A széles néprétegek körében azonban még nem terjedt el az új eszme, a Horea-felkelés (bár döntően magyarok estek áldozatául), még jóval inkább tekinthető társadalmi állásból eredeztethető csoportkonfliktusnak, mint nemzetiségi villongásnak.
1848-ra azonban megváltozott a helyzet. Az erdélyi románság szinte egy emberként tiltakozott a magyar forradalom ellen, mely politikailag a balázsfalvi gyűlésekben, etnikai síkon pedig a mócvidék környékének magyar lakossága ellen, Avram Iancu és Axente Sever vezetésével lefolytatott pogromokban mutatkozott meg.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az erdélyi románság egy része megkérdőjelezte a magyar szuverenitást. Mindezt a folyamatot segítette, hogy a két román fejedelemség egyre inkább függetlenedett a Török Birodalomtól, majd 1881-ben a két (korábban egyesített) országrész önálló királysággá alakult.
Innentől kezdve az erdélyi román nacionalista, s mindinkább szeparatista törekvéseknek komoly hátországa is volt, mely hatékonyan támogatta e körök tevékenységét. Hamarosan az új állam egyik legfőbb elérendő céljává vált a „három román állam egyesítése”. Mindeközben a dualista
magyar politikai elit nem tudta kezelni a nemzetiségi kérdést.
Bár kétségtelen, hogy az országban XXI. századi szemmel nézve nem voltak teljesek a kisebbségek jogai, ám a korabeli európai viszonyokkal, vagy a Trianon utáni utódállamokkal összehasonlítva már egyáltalán nem volt ennyire rossz a helyzet.
Viszont az olyan kontraproduktív akciók által, mint például a „Memorandum-per”, az európai közvélemény a valóságosnál jóval sötétebb képet kaphatott az ország közállapotairól. A „román kérdés” (természetesen szoros összefüggésben Erdély etnikai összetételével) 1914-re Damoklész kardjaként függött a politikai vezetés feje felett.
Mint hamar kiderült, Tisza nem tévedett Románia szándékait illetően. Az antant a háború kezdete óta próbálta titkos tárgyalásokon Romániát a monarchia elleni támadásra rábírni. Ez eleinte azért nem sikerült, mivel a román politikusok a legkisebb kockázatot sem szerették volna vállalni a reménybeli jelentős területgyarapodás érdekében.
Végül hosszas huzavona után 1916. augusztus 17-én köttetett meg Románia és az antant között a bukaresti titkos szerződés, melyben a felek kimondták, hogy amennyiben Románia az antant oldalán belép a háborúba és annak befejeződéséig hadban is áll, tehát különbékét nem köt, akkor a háború után neki ítélik az általa igényelt, nagyjából a Tisza vonaláig húzódó magyarországi területeket.
A hadjárat menete
A monarchia a nyilvánvaló veszély ellenére sem volt felkészülve Erdély védelmére. Sem a kor védelmi harcaihoz szükséges infrastruktúrát (elsősorban vasútvonalakat) nem teremtették meg, sem megfelelő mennyiségű és minőségű haderőt nem állomásoztattak a térségben.
Falkenhayn csapatai bevonulnak Bukarestbe. Forrás: Wikipedia
Erich von Falkenhayn tábornok. Forrás: mapandcounters.blogspot.com
Hadihelyzet, 1. Forrás: emersonkent.com
Hadihelyzet, 2. Forrás: emersonkent.com
Hadihelyzet 3. Forrás: emersonkent.com
Katonák az első világháborúban
Így amikor Románia a titkos egyezmény aláírása után tíz nappal, 1916. augusztus 27-én eljutatta hadüzenetét az osztrák-magyar diplomáciához, majd annak értelmében azonnal (illetve egyes vélemények szerint még a hadüzenet átadása előtt…) megindította támadását, Erdély voltaképpen védtelenül állt a román expanzió előtt.
A mintegy tíz nappal a támadást megelőzően az erdélyi 1. hadsereg élére kinevezett (nagyszebeni szász származású) Arz Artúr tábornok, meglehetősen gyenge erők felett rendelkezhetett. A különböző források eltérően nyilatkoznak a támadó és a védekező csapatok létszámarányairól, azonban talán nagyot nem tévedünk, ha a katonai szakíróként is tevékenykedő, későbbi honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos kalkulációját követve, a román túlerőt mintegy hét-nyolcszorosra tesszük.
Ennek ellenére a kezdeti sikerek – előbb a hadüzenetről mit sem sejtő, a határállomásokon szolgálatot teljesítő magyar határrendőrök és egyéb hivatalos személyek lelövöldözése, majd a Kárpátok szorosain való behatolás és az államhatártól számított keskeny sáv megszállása – után a támadás megtorpant. Az eredeti haditerv, miszerint a román erők rövid időn belül megszállják Erdélyt, majd onnan kitörve az Alföldet is a Tisza vonaláig, ábránddá vált.
A támadás kifulladása több okra vezethető vissza.
Egyrészt kétségtelen, hogy a francia katonai szakértők segítségével felkészített román hadsereg minden szövetségesi igyekezet ellenére sem érte el még az oly sokszor ostorozott osztrák-magyar haderők szintjét sem, akár a hadfelszerelést, akár a kiképzettséget, akár a tisztek felkészültségét, akár a csapatok harckészségét vizsgáljuk.
A források (a román csapatok mellett működő francia tisztek tollaiból származóak is) egyöntetűen rendkívül alacsony harcértékűként írják le a román csapatokat. Ezzel szemben elsősorban a magyar források emelik ki az Arz alá beosztott erők hősies helytállását, mely véleményeket, ha a nyilvánvaló nemzeti elfogultság miatt kritikával is kell kezelnünk őket, figyelmen kívül azért nem hagyhatjuk.
A fenti, egymással lényegében összefüggő két ok mellett létezett egy harmadik is: augusztus 28-án a német Mackensen tábornok Bulgáriába érkezett, ahonnan a vezénylete alá tartozó egyesült bolgár-német erőkkel támadást indított Románia déli határai ellen, így a román erők két tűz közé kerültek.
A román támadás megtorpanása időt adott arra, hogy más hadszínterekről átvezényelt császári és királyi, illetve német csapatok érkezhessenek az erdélyi 1. hadsereg megsegítésére. A csapatok beérkezte után az erőket két részre osztották, az Erich von Falkenhayn német tábornok vezette 9. német hadseregre, illetve a már korábban is létező, Arz vezette 1. hadseregre, melyet (részben német csapatokkal) megerősítettek.
Arzék a keleti, székelyföldi vonal védelmének feladatát kapták, a 9. hadsereg pedig a Déli-Kárpátok előterében vezetett támadó hadműveleteket. Ezek nagyon hamar nem várt eredményeket hoztak: Petrozsénynél már szeptember 14-én jelentős győzelmet arattak a német-osztrák-magyar csapatok, amelyet Nagyszebennél, mintegy két héttel később meg is tudtak ismételni.
Október 7-9. között, a román betörés után egy bő hónappal már voltaképpen az országhatárnál, Brassónál zajlott a küzdelem. Az itt a románokra mért vereség döntő jelentőségűnek bizonyult,
végleg elbukott az augusztus 27-én indított hadjárat.
Ekkor már az eredetileg védelmi funkcióval megbízott 1. hadsereg is támadásba kezdett, s hamarosan a teljes, több száz kilométernyi arcvonalon megkezdődött a román hadsereg szervezetlen visszavonulása. Az üldözést magyar területen elsősorban a betörés idején túlzott óvatosságból, a védekező hadsereg által megsemmisített műtárgyak, lerobbantott hidak, megrongált vasúti sínek nehezítették.
A románok nagyon kevés helyen tudtak tartósan ellenállni az ellentámadásnak, legkitartóbban az Ojtozi-szoros környékén folytattak védőharcokat, jelentős veszteségeket okozva ez által a velük szemben álló szövetségeseknek, kiváltképp az udvarhelyi 82’-eseknek.
Az ellentámadás a román síkságra érve új lendületet vett, hamarosan (1916. december) Bukarest is elesett. Az Észak-Moldvába evakuált román politikai-társadalmi elit, illetve maradék román haderő további üldözésével a szövetségesek elsősorban azért hagytak fel, mivel el szerették volna kerülni, hogy a közeli oroszokkal szemben egy új frontszakasz nyíljon.
A teljes vereség ellenére a román politikai vezetés sokáig bízott abban, hogy az összeurópai hadi helyzet változásával kedvezőbbé válik helyzete, ezért halogatta a békekötést. Végül arra csak a közvetlen és hatalmas szövetséges Oroszországnak a háborúból való kilépése után került sor, a magára maradt Románia 1918. május 7-én, Bukarestben külön békét kötött.
A román támadás társadalmi hatásai
Az első világháborúban a Magyar Királyság civil lakossága csak az erdélyi román betörés kapcsán tapasztalhatta meg közvetlenül, mit jelent a háború. Ezért érthető, hogy bár a hadműveletek egy aránylag szűk sávban és rövid ideig zajlottak, az események mégis mély nyomot hagytak az emberekben.
A „kalkulálható” nélkülözéseket, viszontagságokat súlyosbította a hadvezetés hozzáállása. A saját műtárgyaiknak már említett, túlzott óvatosságból történő megsemmisítése mellett, a támadás megindulásakor ugyanilyen okból el kívánták rendelni a vélhetően érintett (a később ténylegesen megszálltnál jóval kiterjedtebb) területek teljes kiürítését.
A civil vezetés, élén Betegh Miklós erdélyi kormánybiztossal, e szándéknak érthető okokból ellenállt, hiszen a kitelepített emberek által megtermelhető javak égetően hiányoztak volna a háború következtében amúgy is rossz gazdasági helyzetben lévő államnak.
A kiürítés körül zajló vita végül kompromisszummal végződött: csak a hadra fogható lakosság, illetve a hadianyag kimenekítését rendelték el, s azokat is csak az eredeti katonai elképzelésnél szűkebb területről.
A kitelepítés elrendelésének híre azonban zavart okozott a helyi civilek körében, melynek következtében szinte a teljes székely lakosság, lehetőleg minél több ingóságával együtt (élőállat állományának lábon hajtható részét is beleértve)
igyekezett nyugatra menekülni.
Ez a folyamat, mivel időközben a felvonuló hadsereg a teljes vasúti potenciált lefoglalta, hamarosan zűrzavaros állapotok kialakulásához vezetett. Az utak megteltek a több százezer főt kitevő menekülővel, mai szóval élve humanitárius katasztrófa fenyegetett. Az egyre nehezebben ellátható marhákat, lovakat sok esetben kénytelenek voltak helyi „ügyeskedőknek” elkótyavetyélni, mely által alig jártak jobban, mintha otthon hagyták volna őket a román katonaság martalékául. Gyakori volt a menekülőket ért rablótámadás is.
Itt kell kitérni arra, hogy a források alapján a menekülők döntő többsége magyar volt, a helyi románok (érthető okokból) nem nagyon menekültek a behatolók elől. Ehhez kapcsolódik az a tény, hogy a székely menekülők, szülőföldjüktől nyugatra már a korban is többségében román ajkú lakosságot találhattak.
Így nem csoda, hogy a fentebb említett sérelmeket a visszaemlékezők főként az erdélyi románsághoz kötötték. Ahogy az sem az, hogy az otthon maradt javak eltulajdonításával, tönkretételével a betört román katonaság mellett szintén a helyben maradt románságot gyanúsították.
A Sepsiszentgyörgyön maradt patikus, Balázsovich Sándor visszaemlékezéséből tudjuk például, hogy Előpatak román többségű lakossága egyöntetűen otthon maradt és a román hadsereg támogatását élvezve rendszeresen járt be Szentgyörgyre, a gazdátlan üzletek készleteit fosztogatni. Az azonban természetesen nem állítható, hogy az efféle esetek kizárólag a román lakossághoz kötődtek volna. A helyben maradt (a visszaemlékezők által általában és nem véletlenül „csőcselékként” aposztrofált), kis számú magyar lakosság (Szentgyörgy esetében kb. 4-500 fő, az eredeti lakosság mintegy 5 százaléka) is vétkes volt hasonlókban. Arról, hogy a román hadsereg
nagy számban követett volna el kegyetlenkedéseket
a civil lakosság ellen, nincs tudomásunk. Néhány helyen gyilkoltak, illetve kínoztak meg civileket, de a jelenség nem öltött tömeges méreteket, az esetek inkább csak egyes félreértések számlájára voltak írhatók. Nem ritkán az atrocitások inkább az előbbi témakörhöz kapcsolódtak: a vagyontárgyaikat elszántan a végsőkig védő civilek estek a katonaság áldozatául.
Említésre méltó viszont, hogy menekülésükkor a románok nagyon nagy számban (egyes vélemények szerint akár tízezres nagyságrendben) hurcoltak magukkal civil túszokat, akik közül később sokan odavesztek a regáti hadifogolytáborokban uralkodó viszonyok következtében.
Érdemes még pár szót szólnunk azokról a helyben maradt magyarokról is, akik valamilyen hivatalt vállaltak a román megszállás alatt. Mint korábban említettük, az otthon maradt magyarok megítélése meglehetősen
negatív volt elmenekült társaik körében.
Az előbbiek jó része magas életkora, betegsége, illetve deklasszálódott volta miatt (ezek egyikének sem volt vesztenivalója) maradt otthon. Akadtak azonban olyanok is, akik felelősségérzetből vetették el a menekülést. Vagy birtokukra kívántak vigyázni, vagy olyan hivatást töltöttek be (pl. pap, orvos, gyógyszerész), melyet helyben még a háborús viszonyok közepette is nélkülözhetetlennek tartottak.
Ez utóbbiak közül többen, úgy gondolva, hogy döntésük a kisebbik rossz, különböző tisztségeket vállaltak a megszállás alatt. Habár azokban a perekben, melyeket később ilyen személyek ellen folytattak a perbefogottak mind (általában sikerrel) azzal védekeztek, hogy inkább ők vezettek egy-egy települést, hivatalt, minthogy a behatolókkal együtt érző román személyeknek engedték volna át e pozíciójukat, általánosságban róluk is elmondható, hogy a visszatért menekülők nem nézték jó szemmel a megszállás alatti ténykedésüket.
Annak ellenére, hogy a források szerint meglehetősen ritka jelenség volt az otthon maradt magyarok körében a valódi értelemben vett kollaboráció, a hazatértek rájuk (egyébként ugyanúgy, mint a hivatalt nem vállalt otthon maradók többségére) „újrománokként” gondoltak, későbbi sorsuk nem egy esetben a kiközösítés lett.
De a román megszállás nem csak az erdélyi magyar közösség életében okozott törést. Elmondható az is, hogy az Avram Iancu óta gyanakvással terhelt
román-magyar együttélés is fordulópontjához érkezett.
A rövid megszállás alatt sok román nyíltan kimutatta szeparatista hajlamait, nem csak szóban, de tettekkel is melegen üdvözölte a „hódítókat”. Azoknak, akik annyira elragadtatták magukat, hogy az újból beköszöntő „magyar világban” (és egyébiránt bármely háborúban álló államban) bízvást számíthattak valamilyen büntetésre, jó része a visszavonuló román sereggel tartott.
Ezek egyébként főként az értelmiség köreiből kerültek ki. Ám cselekedeteik árnyékot vetettek az egyszerű román fölművesekre is, az erdélyi román lakosságban többé sem a helyi magyar lakosság (s ami talán fontosabb), sem a kormányzat, sem a helyi adminisztráció nem bízott meg.
A különböző kollaboráns cselekmények felderítését nagyban nehezítette az a körülmény, hogy ez utóbbi, az érintett vármegyék tisztviselői kara, illetve intézményrendszere szintén kimenekíttetett a területről. A hivatalok az egyes menekült vármegyék evakuációs állomáshelyéül kijelölt, általában az Alföldön található vármegyékben működtek a megszállás és az utána következő katonai értelemben vett konszolidálódás idején.
Ez (a helyi hatóságok tartós távolléte), nem csak az ország ellenes cselekedetek felderítését, de a normális ügymenet újbóli beindítását is nagyban gátolta. Így a román betörés legsúlyosabb társadalmi vetületéhez, a román és szövetséges hadsereg rekvirálásai, illetve (főleg az előbbi) fosztogatásai miatt bekövetkezett nélkülözések állandósulásához, nem csak a magyar kormányoknak az érintett lakosság kárpótlása, segélyezése terén megmutatkozó tehetetlensége, hanem a helyi adminisztráció működésének elégtelen volta is nagymértékben hozzájárult. A székelyföldi (mező)gazdaság a háború végéig sem kapta meg azt a támogatást, mely által elveszett eszközeit pótolva, a betörés előtti, a térség lakosságának ellátásához nélkülözhetetlen szinten tudott volna működni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
