2022. szeptember 25. vasárnapEufrozina, Kende
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Homoródszentmárton 17. századi tatár pusztításai

Szász Hunor 2012. december 01. 12:09, utolsó frissítés: 2012. december 02. 21:55

Homoród mentén háromszor is végigvonultak a tatárok. Mivel a vártemplom alig nyújtott menedéket, a lakosság az erdőbe, barlangokba menekült.


A 17. század az erdélyi történelem egyik legváltozatosabb időszaka. Tanúi lehetünk az önálló államiság de facto kiépítésének, majd elvesztésének, pusztulásnak, békés aranykornak, hanyatlásnak, a protestáns kultúra virágzásának vagy éppen ortodox zárkózottságának egyaránt.

Figyelemmel kísérhetjük Erdély regionális hatalommá válását (amint sikerrel szól bele az európai hatalmi politika játszmáiba) de tanúi lehetünk a bukásnak is, amely négy évtized munkáját döntötte romba. Végig követhetjük a két nagyhatalom közé szorult ország agóniáját, amint önön államiságának romjaiból


igyekszik menteni a menthetőt.

Ennek az összetett képnek szerves része a Székelyföld, amely a prosperitásból kevésbé, a pusztulásból azonban annál inkább kivette a maga részét.



E történelmi országrészből csupán egy kis régióra, a Homoród mentére és azon belül, Homoródszentmártonra szeretnék összpontosítani a továbbiakban. A rendelkezésünkre álló szűkös forrásokból rekonstruáljuk és foglaljuk össze e jelentős unitárius egyházközség 17. századi tragédiáit.

A községet és vidékét három jelentős pusztítás érte a tárgyalt század folyamán: 1613, 1661 és 1690 során. Ezek a támadások szervesen illeszkednek az erdélyi politika változásaihoz, illetve az ország egészét ért török-tatár(-kuruc) támadásokhoz.


1613 – az első pusztítás

Erdély tatár-török pusztításai minden alkalommal az aktuális hatalmi válsággal álltak összefüggésben. 1613-ban, a Báthory Gábor ellen török segítséggel fellépő Bethlen Gábor segédhadaihoz tartozó tatárok pusztították végig a Homoród mentét.

Szentmártonra vonatkozóan fontos okleveles forrás áll rendelkezésünkre, amely a templomerődítés kapcsán részletesebben kitér az ellenséges dúlásra. Az oklevélből kiderül, hogy az 1613-ban Báthory Gábor táborában tartózkodó szentmártoni férfiak távollétében a Székelyföldön portyázó tatárok felprédálták és feldúlták a falut.

Bár ekkor Báthory támogatottsága a székelység körében jelentősen megcsappant és gyulafehérvári táborába is csak


„ímmel-ámmal” szállingóztak a hadra kelt székelyek,

a Homoródok vidékét minden bizonnyal elhagyta már a harcképes férfiak zöme, hiszen az oklevél szövege ezt ki is hangsúlyozza.

E tragikus eseményre hivatkozva kértek és kaptak engedélyt a várépítésre a szentmártoniak. A fejedelem a környékbeli sóbányák jövedelmét a várfal építésére adományozta. Jánosfalvi Sándor István szerint már 1613 előtt is létezett egy kisebb és gyengébb erődítés a templom körül, ami talán palánk vagy földsánc lehetett.

Ennek kőfallá való átépítését és megerősítését engedélyezte Bethlen Gábor. Az öreg Rákóczi György a felépült várfal privilégiumát erősítette meg, kibővítve azt egy újabb ponttal. A falubeliek egy ötfős állandó puskás őrség fenntartására kaptak engedélyt, akik a vártemplomban teljesítettek szolgálatot egy lófő kapitány parancsnoksága alatt.

Az őrség háború esetén mentesült a hadba vonulás alól, így hátra maradhatott a vár és a falubeliek védelmére. Emellett az adók és földesúri terhek alól is mentesek voltak. A kiváltságot II. Rákóczi György, majd 1681. június 14-én I. Apafi Mihály is megerősítette.

A templom erődítései azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hiszen a végzetes 1661-es esztendőben a falu és a templom ismét a tatárok martalékává vált.


1661 – Ali pasa dúlása

„Nemcsak a Székelyföldön, hanem Erdélynek néhány napi járóföldjén sem igen maradt jele az emberi művelődésnek. Egy hadjáratban sem volt oly pusztítás és kár, mint ebben a hadjáratban (...).”(Evlia Cselebi)

Második alkalommal a Kemény János és Apafi Mihály közöttti harcok során Ali, temesvári pasa szabadította a janicsárokat és a tatár segédhadakat a Székelyföldre, Iszmail pasa vezetésével.

A híres világutazó, Evlia Cselebi is a sereggel tartott, ezért utazásairól szóló, forrásértékű könyvében gazdagon, olykor a túlzásoktól sem tartózkodva,


megörökítette a székelyföldi hadjáratot is,

amely az ő datálása szerint 1661. október 14-én (1072. Évi Száfár hónap 20-ik napján) vette kezdetét. Bár ő mindig a török fősereggel tartott, számos alkalommal tudósít a tatárok portyáiról, melyek akár több napi járóföldre is megelőzték a fősereget.

Egy ilyen esetről számol be még az erdélyi hadjárat elejéről, amikor a fősereg még csak a Tiszánál volt, a tatárok azonban már Udvarhelyre is betörtek. A felkészületlenül talált és idejében el nem menekült lakosokat láncra verték, az ellenállókat lemészárolták, a várat és a várost pedig felgyújtották.

Mire a török fősereg Udvarhelyre ért, a várost elpusztítva és kifosztva találta. Cselebi szemtanúként jegyezhette fel a tatárdúlás nyomait. Valószínűleg, a régészeti ásatások által kora újkorira datált Jézus-kápolnát is ekkor égették fel Sáh Pulád tatár aga portyázói.

A büntetőhadjárat ezután Csíkszék fele vette útját, majd visszatérőben újra áthaladtak Udvarhelyen. Ezek fényében láthatjuk, hogy a többnyire szervezetlenül portyázó tatároknak


több alkalmuk is nyílt arra,

hogy felprédálják a Homoródok mentét. Cselebi megállapítása, miszerint a krími hordák ekkor több mint tízezer embert ejtettek foglyul, nyilvánvalóan túlzásnak tűnik.

A homoródszentmártoni vártemplom falai és bástyái se voltak képesek ellenállni a tatár támadásnak, akik gyújtó nyilaikkal lángra lobbantották a kaputorony és a templom tetőzetét. A tatárok, valószínűleg az 1625 után vágott új bejáraton jutottak be és rabolták ki a templomot.

Az 1661-es tatár pusztítás a templom nyugati végében lévő karzatban is jelentős kárt tett, melyről egy 1664-ben keletkezett felirat által szerzünk tudomást. A felirat egyben megemlékezik a felújításért felelős Szakács György nevéről is.

Egy másik felirat Muzsnai Györgyöt említi, aki a karzatot díszítő hat festett, virágokkal díszített táblát készíttette. Az 1664-es felújítások


nem módosítottak lényegesen a templom szerkezetén,

noha a tatárok jelentős károkat okoztak az épületben. Ugyancsak ekkor pusztultak el a templom harangjai is, melyeket Radecius püspöki oklevele említ 1625-ből.

Az új harangokat Brassóból rendelte meg 1666-ban a patrónus Bíró családból származó István, illetve egy bizonyos Balok B., amely név feloldása bizonytalan.

A székelység egy része utolsó percig kitartott és reménykedett Kemény János győzelmében, azonban a nagyszőlősi csata után minden remény elveszett az ellenállásra. Kemény halála után azonban már nem volt értelme az ellenállásnak, így a székelyek hódolata se váratott sokat magára. Az 1661-es török-tatár hadjárat


minden eddigi pusztítást fölülmúlt.

Falvak, városok, vidékek néptelenedtek el, pótolhatatlan anyagi károk keletkeztek. Még a török történetíró, Cselebi is elborzadt mindezek láttán: „Ebben a harcban csupán a tatárok keze által harmincezer ember veszett el. Istenem! Vajon ezek is nem a föld lakói s nem drága teremtmények-e? A többi teremtmények módjára e szállóházba jövén nem vándorok-e? Miért ez a rájuk jövő szerencsétlenség?”


1690 – A kuruc király hadjárata

„(...)szerenczétlen és boldogtalan 1690. esztendőben törökkel, tatárral, havasalföldi néppel és vélle levő kuruczokkal, Istentől elfordúlt, pogánnál gonosszabb nemzetséggel”(Lakatos István)

A század utolsó, a Homoród vidékét is érintő, tatárdúlására Thököly győztes zernyesti csatája után került sor, amikor a kuruc királlyal érkező tatár és török segédhadak dúlták végig a Fejedelemséget és a Székelyföld bizonyos részeit.

A vártemplom és gyenge őrsége ez alkalommal sem nyújtott megfelelő védelmet a falubelieknek. Jánosfalvi nyomán tudjuk, hogy a tatárok áttörtek a várfalon,


felprédálták a templomot,

lemészárolták és láncra verték a menedéket kereső falubelieket. Egyedül a vártoronyba menekültek voltak képesek ellenállni.

A tatárok elleni önvédelmi harcban esett el a patrónus Biró család ifjú sarja, a huszonhárom éves Biró Gábor, aki többedmagával próbálta védelmezni a falut a tatárokkal szemben.

Holttestét a templomban helyezték örök nyugalomra, a sírhelye fölötti emlékzászló még a 19. század közepén is látható volt a következő epitáfiummal: „Itt nyugszik Nemzetes Biro Uramnak virágzó életének 23. Esztendős korában Tatárok fegyverétől sok sebei után vitézi módon elhervadott teste 8-va Octombris 1691.”

Gábor hősies, már-már spártai erényeket idéző harca természetesen romantikus túlzás, azonban a történet magvát hitelesnek fogadhatjuk el, hiszen összevethetjük Jánosfalvi tudósításával, valamint az emlékzászló szövegével.

A vártemplom ostromára vonatkozóan nyilvánvaló ellentmondással találkozunk az Orbán- és a Jánosfalvi-féle feljegyzések között. Előbbi szerint a tatárok


sikertelenül ostromolták a falakat,

majd felhagyva a próbálkozással, elvonultak. Jánosfalvi ezzel szemben drámai színekkel ecseteli a tatárok által véghezvitt hatalmas pusztítást. Sajnos nem áll rendelkezésünkre olyan forrás, amely eldöntené az ellentmondásos kérdést, így e ponton túl csupán feltételezésekre hagyatkozhatunk.

Az 1661-es dúlás fényében Jánosfalvi álláspontja tűnik a valószínűbbnek. Ahogyan ’61-ben sikerült bevenni az erődítést, úgy ’90-ben is sikerülhetett, nem beszélve arról, hogy a harcképes férfiakat nyílt ütközetben legyőzték a tatárok.

A vártemplomban maradt őrség ezek után nem fejthetett ki lényeges ellenállást. A szentmártoni (és a Homoród vidéki) lakosság sorsa harmadszor is megpecsételődött a tragikus század során.

Amint azt a fentiekben láthattuk, a 17. század folyamán


tragikus események sorozatát élte át a Homoródok vidéke,

illetve Homoródszentmárton. Székelyföld mindvégig az erdélyi politikai erővonalak ütközésének mellékhadszíntere volt. Ez azonban nem mentesítette az emberöltőnként bekövetkező ellenséges pusztítások alól.

Földrajzi helyzeténél fogva mindig is a tatár-moldvai segédcsapatok fel-, illetve kivonulási útjába esett. A század mindhárom nagy török-tatár támadása fájdalmasan érintette az általunk vizsgált Homoród mentét.

Az 1613-as pusztítást követően a vidék védelme elsősorban a szentmártoni erődített templom köré összpontosult, amelyet lőréses kőfallal és hat bástyával erősítettek meg.

I. Rákóczi György privilégiuma a várvédő katonákról fontos eredmény a környék védelmét illetően, azonban hatástalannak bizonyult a későbbi támadások elhárításában. Sem 1661-ben, sem 1690-ben nem sikerült hatékonyan védekezni a tatárok ellen.

A vártemplom csupán kisszámú ellenséges portyával szemben nyújthatott menedéket, de amint az eseményekből látjuk, a szentmártoniak mindárom esetben végzetes túlerővel találkozhattak. Egy nagyobb sereggel szemben, mint az 1661-ben Székelyföldön pusztító török-tatár had, még


az udvarhelyi vár sem nyújtott menedéket.

A lakosság egy része nem is a templomok falai mögé húzódott, hanem a falvaktól minél messzebb, erdőkbe, védbarlangokba menekült. Ezt bizonyítja a népi emlékezet által megőrzött számos, tatárdúlással kapcsolatos helynév is.

Összességében kijelenthetjük, hogy a jelentős anyagi és emberi erőfeszítések ellenére sem volt képes önvédelemre a Homoród mente lakossága. Ez a törökökkel szembeni gyengeség és kiszolgáltatottság általános jelenség a fejedelemség kori Erdélyben, melynek figyelembevétele békés fejlődéshez (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György), figyelmen kívül hagyása pedig tragédiához (II. Rákóczi György) vezetett.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS