2022. január 20. csütörtökFábián, Sebestyén
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Magyarnak lenni kúl

2013. március 15. 12:28, utolsó frissítés: 16:13

Mi jut eszünkbe 2013-ban március 15-ről? Mit gondolnak az erdélyi magyar művészek 2013-ban a hazáról, a hazafiasságról? Lehet-e még egyáltalán hazafinak lenni? Fiatal erdélyi művészeket és civileket kérdeztünk.


Vannak-e még márciusi ifjak? Mi jut eszünkbe 2013-ban március 15-ről? Jelentenek-e még valamit Petőfi szavai 2013-ban az erdélyi magyar fiataloknak? Mit gondolnak az erdélyi magyar művészek 2013-ban a hazáról, a hazafiasságról? Lehet-e még egyáltalán hazafinak lenni? Ezekre a kérdésekre kereste a választ szerkesztőségünk. Fiatal erdélyi magyarokat, művészeket és civileket kérdeztünk. A cikk létrejöttét az RMDSZ kezdeményezte.

Székelyként nem tudtam elképzelni soha, miért sírnak, hogy olyan rossz nekünk magyarnak lenni Romániában. Én hús-vér románt 18 éves koromig nem is láttam, csak rendőrt, de az külön kategória. Kolozsváron találkoztam először románnal és jöttem rá, hogy ők is emberek, de még mindig nem értettem, hol nehéz nekem magyarnak lenni Romániában. Az első kampány, a második kampány, majd több szórványban végzett munka ébresztett rá, hogy bizony van, akinek nehéz magyarnak maradni! Mit jelent ma számomra a hazafiság? Megtalálni a módját, hogy a szórvány ne vesszen el! Ne olvadjon be Temes, Máramaros, Arad, Hunyad és még sorolhatnám a megyéket, a románságba! Biztosítani az ottani fiataloknak a magyar érvényesülési útvonalat, ne kelljen a könnyebb románságot választani! Ma hazafinak lenni azt jelenti, hogy küzdünk azért, hogy megmaradjunk nyelvünkben. Mi, akik tömbmagyarságban élünk, kötelesek vagyunk mindent megtenni azért, hogy segítsük őket a magyarság megőrzésében! Véleményem szerint ezt jelenti ma, ezt kellene jelentse a hazafiság! Antal Géza – 21 éves, egyetemista


A hazafiság olyan, mint egy köztéri szobor: télen, rossz időben letakarják, és ez feltűnik nekünk, majd az első márciusi felmelegedéskor kitakarják, de ilyenkor sietve elhaladunk mellette és nem nézegetjük, mert az megszokott. Kürti István – 27 éves, filmkészítő, operatőr


Nem tudom, erdélyi magyar vagyok-e. Erdélyi magyar HAZAFI pláne nem tudom, vagyok-e. Megemlékezek, mint minden évben, mert kötelékeim vannak. Lehet, hogy csak ezért? Nem tudhatom. Köt édesanyám, akitől énekelni tanultam, és megszeretni a verseket, köt édesapám, aki sulykolta belém történelmünket, kevés sikerrel – nem miatta, miattam. Későnek érzem rájönni, hogy mit jelent Damjanich házában lakni, ami kuriózum, és minden március 15-én és október 6-án koszorúznak (HA mégis koszorúznak, mindig várom türelmetlenül, de nem tudom megmagyarázni, miért is?) a saját házam falain. Turisták jönnek, csapattal, és koszorúznak. HA koszorúznak. HA jönnek. Tavaly úgy gondoltam, ha mégsem koszorúznának, én megteszem, a saját házam falain. Vettem koszorút, és kitettem. Ünnepeltem, egyedül. Magamban, magunkban. Jöttek, néztek, láttak, de nem koszorúztak. Turisták voltak, átutaztak. Csak láttam az ablakból, hogy vannak. Vannak, és bólintanak jólesően, hogy van koszorú, tehát jó helyen járnak, fontos helyen. Rosszul esett, hogy csak átutaznak. Talán ha behívtam volna őket, talán ha lett volna erőm a titkot elmondani, hogy én, egyedül én koszorúztam, magamnak, magunknak. A háznak, a házért, apámért, anyámért, magamért, magunkért, amiért még őrizzük ezt a házat, nagyon nehezen, meg amiért még őrizzük magunkat, magamat.

Nem tudom, miért őrizem magamat, itt. Miért fontos nekem, ha van koszorú, akárha én teszem ki egyedül, akkor is. Nem tudom, miért fontos nekem látni azokat, akik átutazóban megállnak egy percre az utcában. De fontos. Nem akarok enélkül élni! Minden napomon teszek ezért, ebben a házban akár, és nem karom ezt az érzést a mai politika miatt így vagy úgy alakítani. Nem értem a mai politikát! Nem akarom érteni! Nem akarok zászlós nagymagyar lenni! De fogadni szeretnék minden turistát, átutazót egy kávéra, és beszélgessünk. Ha akar, koszorúzunk, ha nem, NEM!

Én maradok. Nem tudom, meddig. Folyamatosan azt érzem, hogy hülye vagyok. De maradok valameddig, és várom a turistákat, akik nem csak elsétálnak, hanem becsengetnek. Nem biztos, hogy tudok majd válaszolni minden kérdésre. DE. Isten hozott!! Ne kérdezzetek, kérlek! Inkább meséljetek! Ha nem tudtok mesélni, akkor is gyertek! Éder Enikő - 33 éves, színész, temesvári Csiky Gergely Színház és Aradi Kamaraszínház


Erdélyi magyarnak, hazafinak lenni… Az jut eszembe, hogy folyamatosan részrehajló és álláspontfoglaló kell legyél. Nem tudsz Erdélyben magyar lenni anélkül, hogy ne egy termékként érezd magad. Mindenképp meg akarnak venni a politikai pártok, és ha te csak egy átlag erdélyi magyar akarsz lenni, aki politikai nézetétől függetlenül valahol tiltakozik vagy fejti ki a jogait, beskatulyáznak, ha nem, akkor gyávaként vagy rosszabb esetben a magyarság ellenségeként kezelnek. Erdélyi fiatalként különlegesnek érzem magam. Abban rejlik a különlegességem, hogy egy olyan közösség része vagyok, amelynek van egy megrendíthetetlen célja: békében, egységben együtt élni a Kárpát-medencében. Nem autonómiáról van itt szó, nem zászlós történetről. Ezek csak a népbutítására kreált áltörténetek, hogy elvonják a polgárok figyelmét a nagyobb problémákról. Az én hazafiasságom mércéje az, hogy mennyire tudom magam ellátni azokkal az információkkal, amelyek által elérem céljaimat, vagy/és a magyar közösség céljait. És szerintem ezt az utat nem a tüntetések által kell bejárni, hanem céltudatos munka és hosszútávú, reális, kivitelezhető tervezés által, amelyet képesek vagyunk véghezvinni. Itt már nem az ágyúk hangja dönt, de mégis ez pezsdíti fel az emberek vérét. Az én hazafiasságom, úgy érzem, egyelőre vegyes érzelmi és értelmi alapokon fekszik. Nem szabad engedni, hogy az érzelmi fölülmúlja a másikat, mert az csak ostobasághoz vezet. Amikor azt érzem, hogy a kezemben van a gyeplő, és annyit tanultam, amennyi által tudom, hogy merre kell mozgassam, meg fogom tenni. Addig csak figyelem, hogy merre gurul a szekér. Kovács Zsolt – 21 éves, egyetemista


Fiatal erdélyi magyarnak lenni 2013-ban? Nem többet, de nem is kevesebbet jelent, mint fiatal magyarnak lenni és/vagy erdélyi magyarnak, és/vagy fiatal erdélyinek, és/vagy fiatalnak és/vagy erdélyinek és/vagy magyarnak és (opcionálisan behelyettesíthető más várossal), valamint tudni, merre található a Matyi farka, ahol pénteken a barátokkal találkozva együtt indulhatunk az ünnepségre. Bálint Tamás – 27 éves, költő, gazdasági elemző



Haza ... ez a szócska mindinkább azt az egy vagy több szűk földrajzi keretben létező otthonosságot jelenti, ahol a tárgyaknak lelke, az ízeknek-illatoknak regénye, az emlékeknek közös lelki bugyellárisa, egy kifordult járdaszögletnek tréfás legendája, egy lógó kerítéslécnek nyolc különböző története, és az emberek hátának ismerős, tenyérbeillő domborulata van. Ha az erdélyi halandó legalább három tájegységhez köthető gyermekkort őriz emlékeiben, mai emberformájának fejlődési stációi óhatatlanul többnyelvűek. A három évtizede kajlán, de csendes beletörődéssel enyésző járdaszöglet legendáját, ha nem románul idézem fel, semmi varázsa, ellenben a korhadt, nyikorgó kerítésléc históriájának másik hét csattanóját hét magyar fiúnál kell keresnem. Vannak viszont szilvafák, amelyek koraérett, fanyar termésébe corcoduș néven haraptam először, echte magyar grimasszal ábrázatomon, s a naftalinillatú, házhoz jövő szelíd, öreg angoltanár órái olyankor tudtak szörnyen izgalmasak lenni, ha a present perfect ragozása közben nagyanyám székely lepényével kényeztethettem a két szomszéd román kislányt. Nem tudom, miként lehetnék kizárólagosan magyar hazafi itt. Konkrét hazám öt van, mind az öt Románia területén, a köztes földrajzi teret hasonmód hazámnak érzem. Mindhez körömszakadtáig ragaszkodom, de képtelen vagyok össznemzeti paranoiákban osztozni. Mostanság innen is, onnan is megkérdőjelezik az életnél is természetesebb, sokirányú hűségem. De mit tehetek, ha magyar létemre egy román ember hátán egyaránt puha rokonszenvvel csapódó tenyerem ismerős bordarajzot tapint, és nem törődöm a mögötte rezdülő hangszálaknak az enyémtől merőben más szóformáló reflexével. Emlékeink lelki bugyellárisa közös, örömest turkálok benne, s ha a kritikus pillanatokban ujjaink véletlenül összeérnek, egymás megbecsüléséből erőt merítve emeljük magasra a középsőt. Ferenczi Szilárd – 35 éves, történész


Többször voltam huzamosabb ideig külföldön, ezért tudom, hogy milyen az, amikor nem tudsz elmesélni egy viccet a melletted élőnek, és magadban szórakozol. A nyelv, a kultúra meghatározó szerepet játszik abban, amit be tudok fogadni a világból, és amit ki tudok fejezni magamból. Számomra első sorban ezt jelenti a magyarság, hogy ez az én kultúrám, az identitásom része, és jó az, ha olyan emberek vannak körülöttem, akikkel "egy nyelvet beszélek", a szó tágabb értelmében. De ugyanez lenne, ha román lennék, vagy német, vagy kínai. Vagyis nem gondolom, hogy bármilyen értékítéletet kellene társítani a nemzetiséghez, hogy több lennék általa vagy kevesebb. Még csak azt sem, hogy el kellene zárkóznom attól, hogy időnként más kultúrákba is bepillantsak, más nyelvet is beszéljek. A kisebbségi létnek is lehetnek előnyei ilyen szempontból, de csak akkor mondhatom büszkén, hogy magyar vagyok Erdélyben, ha tudok ezekből profitálni, ha gazdagabb, több leszek általuk. Kassay Réka – 28 éves, animációs filmes, doktorandusz



Magyarnak lenni jó. Imádom a magyar nyelvet, a magyar habitust. De én legszívesebben valahol máshol, légüres térben, vagy a nihilben lennék magyar, nem Erdélyben, nem Magyarországon.
Zsidó Ferenc - 37 éves, tanár, író


Erdélyi magyarnak lenni nem egy semleges állapot, amit az ember születésével megkap, és egész életében nem is kell foglalkozzon vele. Külföldön folyton magyarázatra szorul ez az erdélyi jelző, és ha ezzel megbirkózunk, jöhet a többi: a romániai magyar, vagy erdélyi székely. Erdélyi magyarként az ember beleszületik egy közösségbe, egy kis része lesz annak, ahol folyamatosan állást kell foglalni egy-egy ideológia mellett, akár a politikában, nem lehetsz közömbös, mert azzal is utat választasz, személy szerint úgy érzem, nem lehetek érdektelen, mert felelősséggel tartozom, és nem lehetek önző sem, mert feladatom van. A hazafiság kérdése igencsak átértelmeződött. Milyen a jó hazafi? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy valaki hazafi legyen? Elsősorban talán az, hogy itthon maradjon az illető. Most, amikor mindenki külföldre vágyik a jobb egzisztenciáért, szebb és talán könnyebb életért, nehéz önmagamat is meggyőzni arról, hogy nekem itthon a helyem. Fiatal művészként megélni Erdélyben nem sprintverseny, hanem maraton, sok erő kell, segítség, munka, idő és türelem kivárni mindezek gyümölcsét. De hol van az a hely, ahol ez másként működik? Mindenki szkeptikus a saját hazájával kapcsolatban, mert azt ismeri a legjobban, belelát a rendszerbe, amiről azt gondolja, nem működik, vagy nem úgy, ahogy ő szeretné, s így önkényesen elvágyik ebből. Hogy mit jelent 2013-ban fiatal erdélyi magyarnak, hazafinak lenni? Ez egy harc, útkeresés, lehetőség a maga pozitív és negatív vonatkozásaival együtt. Gidó Szende - 25 éves, képzőművész


Mikor kisgyerek voltam, félelmet és ijedséget láttam kergetőzni március tizenötödikén az emberek szemében, és még egy jó ideig, míg a kommunizmus érzelmi utóhullámai éltek az emberekben. Akkor láttam még könnyeket. Igazi hazafi könnyeket, és könnyekből igazi arcokat, képeket, melyek az emberek szívéből rajzolódtak ki tekintetükre. A legnagyobb fegyverünk az most nem a kard, és a vér, hanem az, hogy békében legyünk egymással mi magyarok. Nem kell a kard, csak egy jó barát, szomszéd, testvér, ki segít. Tényleg segít, nem számít, hogy földműves, ács, szakács, orvos, vagy politikus. Kimenni és örülni. Mindenért, mert az öröm táplál, nem a bánat. Aki ember, az tudja, hogy aki itt van mellettem, ki megfogja kezem, és boldogan nézek rá, az az én társam, barátom, mentorom, és nemzetem. Nehéz-e? Igen! Lesz-e vita? Igen! Lesz-e baj? Igen, hogy mi, nem tudom, de a 165 év folytatódik, és mi döntjük el, hogyan. Döntsük el jól. Okosan. Március tizenöt, és több mint száz éves várakozó a változásra. Hogy szomorú vagy vidám színben megyünk-e tovább, azt mi döntjük el, de egy biztos, továbbmegyünk. Balázs Gáspár Emil - 29 éves, író



Engem büszkeséggel tölt el az, ahonnan származom, örülök, hogy ide születtem Székelyföldre és magyarnak, székelynek mondhatom magam. Az otthoni környezetben kicsivel könnyebbek a mindennapok, nem kell annyira megfelelnem, nem olyan nagyok az elvárások, nincs akkora versengés, stressz. Itt városon folyamatosan azt érzem, hogy ki kell állnom magamért, de mégsem tudom annyira felvállalni a magyarságomat, nehéz hangot adnom a véleményemnek, nem tudok büszke magyarként végigmenni az utcán, meg kell húznom magam, beleolvadni a környezetbe… talán félek a következményektől. Egyetem után haza akarok költözni, magyar férjet szeretnék, és gyerekeket szülni. Ezt könnyen el lehet tervezni, de ehhez a jövőhöz munka is kell, amiből fenn lehet tartani a családot, most számomra ez kicsit kilátástalannak tűnik, nem adottak a lehetőségek, vagy ha mégis, akkor szűkösek olyan szakmában, amelyet szeretnék. Sokan a munkahely hiánya miatt kénytelenek elhagyni otthonukat, és más országokban dolgoznak a megélhetésért, jobb életért. Én nem szeretném elhagyni a szülőföldemet, minden ide köt, mindig is itt élt az egész családom, az itteni temetőkben fekszenek az ükszülőim, és az ő szüleik. Csak egy tartalmas, nyugodt, boldog életet szeretnék, és azt, hogy ne kelljen folyamatosan azért harcoljunk, ami tulajdonképpen a miénk. Ne kelljen mindig valakivel vitában állni, most nem csak a más nemzetiségűekre gondolok, manapság magyar magyar ellen van. 2013-ban magyar fiatalnak lenni egy mindennapos harc. Szavaink nem jutnak el azokhoz, akikhez kellene, vagy ha el is jutnak, nem hallják meg, pedig próbálkozunk, de nem történnek változások jobb irányba. Ha idehaza szeretnénk maradni, kitartóaknak kell lennünk, de nem biztos, hogy ez elég, másoknak is akarniuk kell, és érdekük kell legyen, hogy itt maradjunk. Magyarként fontosnak tartom a hagyományok őrzését, ápolását, valamint, hogy a népviseletek fennmaradjanak a mi gyermekeinknek is. Büszkén veszem fel minden adandó alkalomkor a székelyruhámat. Utolsó gondolatként pedig megjegyezném, hogy a mai magyar fiatalok nem érzik közel magukat az egyházhoz, nem igazán járnak templomba, vagyis nem túl vallásosak, más értékek lettek fontosak. Nem. Benczédi Melinda – 21 éves, egyetemista


Nagyon jó erdélyinek lenni. De az rossz, hogy nem készítenek eléggé fel a változó világra. Emiatt rengeteg dolgot a saját bőrödön kell megtanulj, ami sok időt igényel, és könnyen demoralizálhat. Úgy érzem, a politika, politikusok közvetve vagy közvetlenül túl sok mindenbe beleszólnak, amihez nem értenek! Úgy érzem, több segítség kellene a felsőbb vezetői rétegektől arra vonatkozóan, hogy a hagyományost és az újat az emberek tudatosabban és jobban ötvözzék.

Ezeket a gondolatokat Hollandiából írom, ahol brácsa szakon mesterizek. Távolról persze nehezebb a mindennapi életről írni, viszont tisztább a kép, amit látsz! Antal Sándor – 32 éves, zenész


Azt hiszem, a legtöbben azzal bajlódunk, hogy fiatalnak lenni a legnehezebb. Rossz azzal szembesülni, hogy tanultunk, gürcöltünk, és mégis, akkor könnyebb volt. Nehéz az, amikor az ember azt veszi észre, hogy hopp... felnőtt, és gondoskodnia kell magáról. Évekig tanulunk, legjobb esetben azt, amit szeretünk, és egyszer csak véget érnek az egyetemi évek, és nem tudunk megélni. Művészként egy "cirkuszi mutatvány" a megélhetés. És nem mondhatom, hogy sok mindenre vágyom, csak valami biztonságra, ami megnyugtathatna néha. Hogy érdemes adni. Hogy vagyunk egymásnak. Sokszor azt érzem, hogy nem is számítok. Művészek? Színészek? Játszanak! Játszani könnyű! Egyáltalán nem. Van, aki megköszöni, aki hálás, de néha az öltözőbe, vagy az előadás után kellene bekukucskálni. Tényleg egy mutatvány az élet... ott. Kiss Bora – 26 éves, színész


Mesteri szintű egyetemi tanulmányaim befejezése után hamar rájöttem, hogy szakmámban, (kezdő) zenetanárként meglehetősen körülményes a megélhetés Erdélyben. Úgy gondolom, hogy a külföldi tapasztalatszerzés és idegen nyelvek ismerete létfontosságú és alapelvnek kellene számítania minden fiatal erdélyi magyar számára. Szükség van arra, hogy tudásunkat, képességeinket összemérjük más területeken élő szakemberekével úgy, hogy a külföldön megszerzett tudást itthon, Erdélyben kamatoztathassuk.

Elszomorítónak tartom, hogy számos külföldi szervezet, intézmény lehetőséget és módot talál a megnevezett elv érvényesítésére és támogatására, lehetőséget biztosítanak számos erdélyi magyarnak más országokban való tapasztalatszerzésre, míg országunk számos szervezete ezt nem tudja lehetővé tenni még az erdélyiek számára sem. Engem egy Erdélyben kapott negatív válasz nem lemondásra, hanem változtatásra és átformázásra késztet. Györgyjakab Miklós – 27 éves, projekt jellegű tevékenységekben veszek részt non-formális oktatás területén.


Hazafinak lenni azt jelenti:

- részt venni minden olyan tüntetésen, melynek témája az autonómiával, a székelységgel, vagy a románellenességgel függ össze

- a "politizálás" (régebb nem volt annyira jellemző a fiatalokra, hogy jelezzék, mely párttal szimpatizálnak... ehhez, persze, kellett az is, hogy 3 magyar pártunk legyen...)

- hazafias képek, videók megosztása közösségi oldalunkon

- szidni a románt, ha hibás, ha nem

- felvállalni azt, hogy mi igenis magyarul beszélünk, magyar közösségben születtünk... (én, személy szerint, nem szoktam átesni a ló túloldalára, de sok társam ezzel nincs így... azaz, ahelyett, hogy megtanulnák társalgás szintjén beszélni a románt, inkább verik a mellüket, hogy ők magyarok stb.) Bartha Balázs – 22 éves, egyetemista


Március 15. Három nap múlva Enikő születésnapja. Nem akarok több háborút. Aradon mi szervezzük az ünnepi műsort. Rohanás. Behajtási engedélyek. Parkolási kérelem. És a parkoló mégis mindig foglalt. Kérdezik, hogy mit is ünneplünk mi valójában. Mondom, hogy a lehetőséget. A barátságot. Az élést egymás mellett. Azt, ami mégis megadatott. A helyet ünnepeljük, ahol. Most. A mát. Akkor is, ha esik. És kevesen lesznek. A színházban sokan. Megrendeltem 1500 pogácsát. És bort. Tőle. Akit szeretek. Aradi március. Fekete Réka - 34 éves, kulturális referens, rendezőasszisztens

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS