2023. december 6. szerdaMiklós
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Székelyföld 1848-1849-ben

Babucs Zoltán 2013. március 23. 12:02, utolsó frissítés: 2013. március 25. 16:14

Gábor Áron rézágyúi kisebb hibáik ellenére létfontosságúak voltak az erdélyi honvéd tüzérség számára, amelyekből 1849. június végéig több mint 70 darab készült el.


„Éllyen a független Magyarhon szabadsága!” - a megmosolyogtató helyesírás ne tévessze meg a kedves Olvasót, hiszen nem egy kisgyermek dolgozatából származik az idézet, hanem az 1848/1849-es szabadságharc egyik honvédalakulatának zászlajáról. A nevezett hadijelvényt 1849. június 1-jén Benkő Rafaelné Lázár Rozália zászlóanya adományozta a székelyföldi 85. honvéd zászlóaljnak, s a mai napig Hadtörténeti Múzeum birtokában van. Ha a szabadságharc erdélyi hadszíntere kapcsán végeznénk közvélemény-kutatást, akkor szinte csak három nevet hallhatnánk: Bem, Petőfi és Gábor Áron. Igaz, ha Gábor Áron nem mondotta volna, hogy „lesz ágyú”, akkor Háromszéket elfoglalják a császári csapatok. Rajta kívül is kellett még ember a gátra, így írásunkban azt tárgyaljuk, mennyire is vette ki részét Székelyföld a magyar szabadságküzdelemből.


Székely határőrök

1848 tavaszán a Bécsben székelő Udvari Haditanácsának közvetlen alárendeltségébe tartozó Katonai Határőrvidék alakulatai közül négy határőr gyalogezred és egy határőr huszárezred volt erdélyi szervezésű. Ezek közül a 14. és 15. határőr gyalogezredeket – azaz az 1. és 2. székelyt – a „madéfalvi veszedelem” következményeként Gyergyó-, Csík- és Háromszék állította ki. A fekete csákót, kávébarna frakkot és fekete-sárga zsinóros, világoskék szűk nadrágot viselő székely határőr gyalogosok mundérját rózsaszín hajtóka díszítette, s megkülönböztetés gyanánt a gyergyószentmiklósi 14. határőr ezred fehér, míg a kézdivásárhelyi 15. sárga gombokat kapott. Soraikból szervezték meg a 11. hadrendi számot viselő Székely-huszárezredet, amelynek román ajkú katonái 1848 őszén – csakúgy, mint a székelyeken kívüli, 16 határőr gyalogezred és a titeli sajkás zászlóalj – a császári csapatok mellé állottak. A fekete csákóval, sötétkék színű, fehér gombozású ruházattal ellátott Székely-huszárok parancsnoksága Sepsiszentgyörgyön székelt. A huszárezred tisztikarának kétharmada magyar volt, s 50%-uk végig szolgált, az erdélyi hadsereg jelentős beosztásaiban. A székelyek altiszti utánpótlását volt hivatott elősegíteni a kézdivásárhelyi Székely Katonanevelde, melynek növendékei közül 1849-ben a gidófalvi születésű Czetz János 27 esztendősen a szabadságharc legfiatalabb tábornokaként volt az erdélyi hadsereg vezérkari főnöke.

Szervezés tekintetében békeidőben a két székely határőrezred összesen 4 zászlóalj, azaz 12 század gyalogságból és a hozzá tartozó tüzérségből: 3-3 ágyúból és 1-1 tarackból állott. A székely huszárok hasonló keretek között szerveződtek, mint sorezredi társaik, vagyis ezredük nyolc huszárszázadból állott.



„A katonáskodó székely fegyverének elvétetését (…)” várta az uniótól, s az erdélyi országgyűlés megalkotta a nemzeti erőről szóló törvénycikket, de ez a székelyeket nem elégítette ki, a románokat pedig felbőszítette. „E törvénycikk (…) egy szavával nemzetőrré tevé a székely határőröket, másik szavával visszahúzta azt (…)” – fogalmazott Kővári László. Bár 1848. szeptember második felében a képviselőház törvénytelennek nyilvánította a határőri kötelezettséget, ezzel kapcsolatban nem születtek intézkedések, így az agyagfalvi gyűlésen a székelység kijelentette, az áprilisi törvények értelmében átalakulnak nemzetőrséggé.

1848 nyarán mindkét székely határőrezred I. zászlóalja a délvidéki hadszíntérre került. A 14/I. határőr zászlóalj 1849 januárjáig volt itt, majd Erdélybe vezényelték. A 15/I. zászlóalj 1848 szeptemberében a Dunántúlra került, s onnan parancsra onnan indult haza 1848 végén. A lerongyolódott kézdivásárhelyi zászlóalj új magyar egyenruhában szándékozott hazamenni, de a raktári készletekből csupán az altiszteket tudták felruházni, a legénység így viseletes mundérjában volt kénytelen katonáskodni. Az ezredek második zászlóaljai 1849 januárjáig vettek részt tevékenyen a székelyek honvédelmi harcaiban.

A Székely-huszárok két százada 1848 nyarától őszéig a délvidéki „kisháború” részese volt, s csak novemberben tértek vissza szülőföldjükre, ahol ezredük zöméhez csatlakozva valamennyi jelentős ütközetben részt vettek Erdély felszabadításáig. A 11. huszárezred négy százada 1849 nyarán az Erdélybe betörő cári csapatok ellen harcolt, két százada pedig a IV. hadtest kötelékében küzdött a fegyverletételig.


Hadseregszervezés és hadiipar Székelyföldön

Józef Bem altábornagy sikeres észak-erdélyi hadjáratát követően, felismervén a határőri intézmény kereteinek hadsereg szervezési fontosságát, hazaküldte a seregében lévő székelyeket azzal, hogy szülőföldjük férfilakosságából szervezzenek újabb honvéd alakulatokat. Ennek köszönhetően 11 zászlóaljat állítottak fel Székelyföldön, ebből 7-et az 1. székely, 4-et a 2. székely határőr gyalogezredek területén. Ezen zászlóaljakat 76-86. közötti hadrendi számmal sorolták be a honvédzászlóaljak közé. A székelyek soraiból Bem ún. határvéd – vagy tartalék – zászlóaljak felállítását is tervezte, ám a tervezett 10-ből csak 5 szerveződött meg, zászlóaljanként 1500 fővel, azonban felruházni és felszerelni egyáltalán nem tudták őket.

Az új felállítású székely zászlóaljak tarkaságáról Barcy Zoltán kiváló viselettörténeti munkájában a következőket olvashatjuk: „Míg a raktárak ki nem ürültek, megkapták a régi határőr-egyenruhát, de ez csak a töredéknek jutott. Egy szemtanú így ír róluk: „Egyenruha dolgában szűken lévén az öreg {Bem tábornok – szerk.}, a jó székely fiúk otthoni pompájukban parádéztak. Szűrnadrág, bocskor, némelyiknél bakancs, bokáig érő condra; vállukon keresztül patrontáska; borjú helyett fehér vászontarisznya a hátukon (…)” Voltak zászlóaljak, melyeknek atilla, esetleg csákó is jutott, de – mivel köztudomású, hogy leghamarább a nadrág megy tönkre – fehér abaposztó nadrágban, ún. harisnyában és bakancs helyett csizmában jártak. Egész csapattestek, különösen a csíkiek, csákó helyett a vidékükön szokásos kalapot viselték.”

A székelyek nem csak a katonaállítás terén jeleskedtek, de magukénak tudhatják Gábor Áron tüzér őrnagyot – Bereck szülöttét, a háromszéki ellenállás emblematikus figuráját, akinek nevéhez kötődik a székelyföldi ágyúöntés.

Az 1848. november 16-ai, sepsiszentgyörgyi gyűlés történelmi jelentőségéről, Gábor Áron első szerepléséről így emlékezett meg Orbán Balázs: „Merültek fel oly hangok is, hogy miután egész Erdély s a többi székely székek megadták magukat, mit tehet egyedül Háromszék; felhozatott az is, hogy nincs ágyu, nincs lőkészlet, mi nélkül harczot folytatni képtelenség; mikor a terem egyik szögletéből egy czondrába öltözött, izmos, középtermetü, kerek képü szakálos férfi emelkedett fel s szót kért: mihez a nagy zúgás miatt bajjal juthatott csak, de végre csend állván be, igy szólott: „Uraim! hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell.” Mire lelkesült „Éljen Gábor Áron”, „Harczolunk utolsó csepp vérig” kiáltások hangzottak mindenfelől; de a zaj csillapultával ujból a kétely hangja emelkedett fel, hogy könnyebb azt mondani, mint létesiteni, midőn Gábor Áron magasztos egyszerüségében, a lelkesülés és öntudatos hősiesség tüzével szemben előlépve, feleletként mondá: „Uraim, kedves polgártársak! Semmi mást nem kérek, minthogy a fülei vashámorhoz utazhassak azon felhatalmazással, hogy ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s mához két hétre Szent-György piaczán 6 ágyu nem lesz felállítva, s ha azokkal a próbalövésnél czélt nem találok, akkor én magam állok 10 lépésnyire az ágyu elibe czéltáblának.”

Gábor Áron 1848 novemberében a bódvaji hámorban közel két hét alatt 4 darab 6 fontos ágyút készített, s ezen lövegek – közülük az első Jancsi névre hallgatott – állították meg a Háromszékre betörő császáriakat. Igaz, a hámor elesett, de Gábor Áron és munkatársai Kézdivásárhelyre tették át székhelyüket, ahol – a nagyváradi Állami Országos Fegyvergyár mellett – ágyút és lőszert állítottak elő a honvédek számára. A 35 esztendős Gábor Áron kiszolgált tüzérként – korábban a 2. székely határőr gyalogezred 4 löveges ütegénél kapott kiképzést – tapasztalataira és egy tüzérségi szakkönyvre alapozva öntötte az ágyúcsöveket, amelyek némileg eltértek a szabvány bronzcsövektől, ugyanis nem mindig tudták tartani a réz és ón 10:1 arányú ötvözését. Gábor Áron „rézágyúi” kisebb hibáik ellenére mégis létfontosságúak voltak az erdélyi honvéd tüzérség számára, amelyekből 1849. június végéig több mint 70 darab készült el.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS