2020. aug. 12. szerdaKlára
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gyeri-klub: gyerekotthonos egyetemistaélet Kolozsváron

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2013. április 18. 17:28, utolsó frissítés: 2013. április 22. 10:58

„Gyerekkoromban képes voltam megütni azt, aki azt mondta rám, ’árvaházi’. Most már mosolygok azon, hogy valaki ott tart, hogy emiatt különbséget tesz vagy elítél.”


„Árvaházasok.” „Gyerisek.” „Árvák.” Megbélyegző kategóriák, amelyek a tudatlan használó szájából is kíméletlenül hangzanak, hát még ha szándékos bántás a cél. A családban felnőtt gyerekek nem tudják – nincs ahonnan –, hogy mit jelent intézetben nevelkedni, „gyermekotthonban”, aminek sok esetben annyi köze van az „otthonhoz”, mint mondjuk a vasmacskának a hús-vér, doromboló cicákhoz.

Egyetemistaként Kolozsváron feltehetően nagyon kevesen ismernek intézetből érkező fiatalokat – vagy ismernek, de nem tudják róluk, hogy abba a bizonyos, pejoratívan emlegetett kategóriába tartoznak. Talán az tűnhet fel, hogy esetleg az illető nem kap otthonról havonta többször kaját, vagy nem jár olyan gyakran „haza”.

Nem feltétlenül titok ez. Az érintettek nem azért nem „coming outolnak”, mert hazudni akarnak. Ez egy teher, akár azért, mert gyakran hátrányos megkülönböztetést generál, sőt azonnali és drasztikus elutasítást válthat ki bizonyos emberekből – vagy épp ellenkezőleg, talán jószándékú, de sértő „pozitív diszkriminációt”, sajnálatot, szánalmat. Az ember általános vágya, hogy önmagáért, saját értékeiért ismerjék el, netán szeressék – és főleg amikor felnőtt életét kezdi, hajlamos kevésbé hagyni régi „gyerekéletét” szóhoz jutni, örül, hogy menekülhet, minden elől, amiről úgy érzi, visszahúzza, netán megbélyegzi.

Ezért is volt nehéz dolga Szász Rozinak, amikor gyerekotthonban felnőtt egyetemistákat kezdett toborozni az induló „Gyeri-klub”-ba. Kor- és sorstársak csoportja ez, ahol a magyar anyanyelvű, különböző erdélyi városokból származó diákok



megoszthatják egymással gondjaikat-bajaikat,

örömeiket, eredményeiket vagy éppen kudarcaikat, segítséget kaphatnak, és esetleg választ olyan speciális igényekre, amit igazán csak az ért meg, aki hasonló cipőben jár. Viszont ha valaki a tagadásig elmenően ki akar zárni az életéből minden olyan aspektust, ami az „intézetiséghez” kapcsolná, nem biztos, hogy vevő egy ilyen segítő csoport nyújtotta lehetőségekre.

Szász Rozi a BBTE szociális munkás szakán államvizsgázott, kutatási témája a gyermekvédelmi rendszer hiányosságait térképezte fel, ám „beavatkozási terven” – azaz a rendszert kvázi jobbító program kezdeményezésén – akkor még csak gondolkodott. A Szociális Munkás Karon tanító Tonk Gabriella volt gyermekvédelmi államtitkár ötlete volt a klub megalapítása, ő lett a program menedzsere. A Communitas által támogatott program így indult el 2010 őszén.

Rozi a klub elindításával úgy érezte, közelebb kerül a céljához, hogy javítson valamicskét a hozzá hasonló fiatalok helyzetén. „Főleg az motivált, hogy én tudom, hogy miben szenvedtem hiányt annak idején, én miket éltem meg, mire lett volna szükségem – erre alapozva jött létre ez a klub” – mesélte. Elsősorban – de ez minden egyetemistára vonatkozik – egy társaság hiányzott, ahová eljárhat az ember. Szabadidős tevékenységekre semmiféle anyagi támogatást nem biztosít egyébként az állam – a Gyeri-klub tagjainak viszont lehetőség nyílik a közös szórakozásra, találkozásokra, ahol megbeszélhetik egymással a problémáikat, és ösztöndíj-lehetőség is feltárul előttük.

Most már nagyon színessé vált a programkínálatuk, a szabadidős tevékenységekbe beletartozik az úszástól a bowlingozásig mindenféle sport, beszélgetni kéthetente szoktak összeülni az egyetem által biztosított teremben, de


közösen ünneplik a szülinapokat, a fontosabb ünnepekre is együtt készülnek.

Legutóbb, április 8-12. között önismereti és kommunikációs tréninget szerveztek, amelyen nemcsak a klub tagjai, hanem más, szintén intézetben nevelkedett fiatalok is részt vettek.

Az elején nagyon nehezen kapcsolódtak be a fiatalok – emlékszik vissza Rozi. „Akik eljönnek Kolozsvárra, pont azért jönnek el, hogy kiszakadjanak abból a környezetből, távol legyenek – és akkor én létrehozok egy klubot, ami intézetből jövő fiataloknak szól... szó szerint hallani sem akartak róla.” Volt, aki egy év után ment el, hogy megnézze, miről is szól az egész.

Tízen indultak, aztán a tagok lassan újabb fiatalokat vontak be. Színes csoport, hiszen több megye több gyermekvédelmi intézményéből érkeztek, volt, aki családi házból, volt, aki nagyintézményből, mások nevelőszülőktől. „Megtaláltuk a közös hangot, hogy mindenki jól érezhesse magát. Az elején voltak súrlódások, de most már olyanok vagyunk, mint egy nagy család.”

A 2011-2012-es tanévben már 20-ra gyarapodott a létszám, most lecsökkent 12-re, amiatt, hogy sok végzős volt az előző évben. Elsősorban Kovászna és Hargita megyéből származó diákok a tagjai, de most már van Szatmár megyei társuk is.


Nem tudni, hány érettségiző gyerekotthonos megy tovább egyetemre,

jelenleg milyen a továbbtanulási arány, de Rozi szerint már az érettségiig is nagyon kevesen jutnak el közülük. Mi ennek az oka? „Egyértelműen a motivációhiány. Nagyon kevésnek van belső motivációja a tanulásra, és ha külső sincs, akkor vesztett ügy.”

A klubban a tagok a tanulásban is kapnak egymástól támogatást, sőt: a mentorrendszer is beindult idéntől. „Egyetemi tanárokat, professzorokat kértünk fel, külön mindenkinek egyéni mentora van saját szakmáján belül. Ám olyan is van, aki szakmáján kívüli területről választott mentort. A mentor szerepe elsősorban a szakmai segítségnyújtás, illetve ha más probléma merül fel, szakemberhez irányítja vagy útbaigazítja a védencét, de tanácsot is ad hétköznapi ügyekben, bármiféle ügyintézés kapcsán.”

Az oktatási rendszer nem igazán tudja az intézeti gyerekeket motiválni – ám mindez nagyban függ attól, hogy az illető gyerek mennyire tud integrálódni saját kortárs csoportjában: az osztályban, amelybe jár, mennyire fogadják be.

„Nagyon sokan, akik intézetben nőttek fel, azzal küzdenek, hogy ki vannak közösítve. Maga az, hogy te intézetben nősz fel, és nincs apád-anyád, ez egy bélyeg. Gyerekkoromban ez nagyon jellemző volt.


Szégyen volt az, ha valaki intézetben nő fel,

annak ellenére, hogy az nem az ő hibájából történt. Most már talán kevésbé vannak megbélyegezve az intézetben nevelkedő fiatalok, de jelenleg sem lehet túl rózsás a helyzet – amikor egy alkalommal gyakorlaton voltam egy elemista osztályban, azt tapasztaltam, hogy intézetben nevelkedő társuk ki volt közösítve, és meg is buktatták. Tényleg voltak értékei annak a gyermeknek, de nem fordítottak rá annyi figyelmet, mint a többiekre, ezért lemaradt. Ez a sok negatív élmény annyira visszaveti az intézetben felnövő gyerekeket, hogy egy idő után elhiszik magukról, ők igenis buták, nem egyenlőek a többiekkel, és nem jutnak el addig, hogy tovább akarjanak menni, tanulni, akár egyetemre” – magyarázza Rozi, akinek saját személyes célja: megtalálni az utat, hogyan lehessen motiválni ezeket a fiatalokat.



Téged mi motivált?

Szász Rozi: - Szerencsés voltam, azt kell hogy mondjam. Engem kivett egy család az intézetből, amikor 12 éves voltam, és hat évet voltam nevelőszülőknél. Ott hatalmas hangsúlyt kapott az, hogy tanuljak, és hogy én ki vagyok. A bennem lévő értékeket erősítették és nem elnyomták. Ez akkora belső motivációt és erőt adott, hogy küzdeni tudtam azért, hogy eljussak idáig, és eljussak még tovább is. Ezek nagyon fontos dolgok, amelyek sajnos nagyon sok fiatalnak nem adatnak meg. Nem kapnak motivációt és elég figyelmet ahhoz, hogy értékelve legyenek. Sőt sokszor ki sem derül, milyen adottságaik vannak, hogy egyik esetleg jó a sportban, a másik tud rajzolni, és akkor ezen a területen indítsuk el tovább.

Az egyetemre felkerült, intézetben felnőtt fiatalokat mi motiválja?

Nekem is csak 18 éves koromig voltak nevelőszüleim, utána visszakerültem az intézetbe, és minden folytatódott úgy, ahogy azelőtt. Szerencsémre onnantól kezdve is került más mentorom. Úgy gondolom, azoknak a fiataloknak, akiknek sikerült végigcsinálni, akadt az életében legalább egy ember, aki odafigyelt rájuk. Egyetem végén, amikor a kutatásom készítettem, volt az interjúnak egy olyan része is, ahol rákérdeztem, volt-e egy biztos pontot jelentő személy, akihez fordulhatott, bármi problémája volt. Akik sikeresek és van önbizalmuk, azoknak az életében volt ilyen. De nagyon sok fiatalnak nincs. Egy nevelő is lehet ez a személy, de olyan is volt, hogy egy osztálytársnak a szülei karolták föl, és ugyanúgy bántak az intézetis fiatallal, mint a saját gyerekükkel. Ezek a fiatalok szerencsések.

A rendszerben a szakemberhiány is gondot okoz. És elég nehezen lenne megoldható az is, hogy minden fiatallal külön foglalkozzon valaki és odafigyeljen rá. Viszont az sem kap nagy hangsúlyt, hogy a nevelők, akik a fiatalok mellett vannak, tényleg odafigyeljenek. Ha bennük megvan a személyes motiváció, akkor igazán szívvel-lélekkel végezzék a munkájukat, és lesz eredménye, a fiatalok sikeresek lesznek, azután is, hogy kikerülnek a rendszerből. De ahol ez hiányzik, ott törés következik be.

A nevelőszülők intézménye nagyon jó, csak minden eredmény, minden jó hatás visszájára fordulhat, ha egy gyereket hirtelen drasztikusan kiszakítanak a nevelőszülős családból és visszakerül az intézménybe, ahogy velem is történt. Most sem igazán tudom, hogy is volt. Ezek a dolgok érthetetlenek, nincs rájuk ésszerű magyarázat. Most már ennyi idő távlatából nincs is értelme bolygatni.

Az iskolában volt olyan tanárod, aki bátorított, hogy továbbtanulj?

Ebből a szempontból is szerencsés voltam, első osztályos korom óta fel voltam karolva, úgy érzem. A tanítónénim nagyon törődött velem, a születésnapomra is külön odafigyelt, nemcsak a tanulmányi előmenetelemre. 5-12-ben már az elsők között voltam. Szerencsés voltam, de én is törekedtem a jó eredményekre.

A többi gyereket, akikkel egy közegben éltél, tudtad inspirálni ebből a szempontból?

Tudatosan nem nagyon figyeltem erre. Volt az egyik osztálytársam az intézményből, őt is cibáltam, hogy tanuljunk, az öcsémet is, aki két évvel kisebb, szintén – szó szerint – rugódtam, hogy márpedig tanulni kell (nevet). De falun, a családi háznál belénk is nevelték, hogy ha nem tanulunk, senkik leszünk, s hogy minél többet tanulsz, minél intelligensebb ember vagy, annál inkább elismernek.

Amikor már egyetemista voltam, és visszamentem a líceumba egy évnyitóra, mondta az osztályfőnököm, hogy van egy lány az osztályában, aki szintén intézményben nőtt fel. Hallott rólam, és ezért jött tanítóképzőbe: mivel nekem sikerült, ez motiválta őt is. Nagyon sokan amúgy, miután a klub elindult, azért jöttek egyetemre, mert hallották, mit csinálok, hallottak a klubról. Próbálom jól csinálni, és mindig visszatérek, tehát előadásokat tartok erről a projektről, és mindig látom a fiatalok szemében megcsillanni, hogy milyen vagány lehet az, ha valaki eléri kitűzött célját.

És akinek „nincs szerencséje”, annak mennyi esélye van egyetemre eljutni?

A jelenlegi rendszerben sokkal nagyobbak a lehetőségek. Mikor gyerek voltam, nem is volt lehetőség továbbtanulni, emlékszem, a szakiskola volt a maximum. Aztán lassan elkezdtek líceumokba is bejutni, de nagyon kevesen végezték el. Amikor licis voltam, akkor kezdődött, hogy az egyetemi továbbtanulás téma lett. Többen be is iratkoztak, viszont Kovászna megyéből előttem, az idősebb generációkból egyetlenegy volt, aki le is államvizsgázott. Akkor volt is egy ilyen terv, hogy addig nem engednek egyetemre intézetből fiatalokat, amíg az elsők le nem vizsgáznak s be nem bizonyítják, hogy képesek rá. Sajnos valóban, többen beiratkoztak, azt a három-négy évet időhúzásként eltöltötték a rendszerben maradva, de a záróvizsgájukat már nem csinálták meg.

Jelenleg milyen támogatást kapnak az államtól az intézetes egyetemisták?

Hogy egy intézményben nevelkedett fiatal továbbtanuljon egyetemen, erre külön támogatás nincs, csak annyi, amennyit a többi gyerek is megkap a rendszerben. Ez egy évi egy főre eső összeg, most tudtommal 800 lej körül van, ebbe tartoznak a tanulással, öltözködéssel, utazással kapcsolatos költségek, tisztálkodószerek ára stb. Ezen kívül napi 10 lej jár étkezésre, illetve havi 28 lej zsebpénz. Az egyetem biztosítja az ingyenes bentlakást, emellett a fiatalok pályázhatnak és általában meg is kapják az egyetemen a szociális ösztöndíjat, ami havi 175 lej. Összesen tehát mintegy 500 lejből élhet meg Kolozsváron az intézetből érkező fiatal.

Milyen lehetőség van ezt kiegészíteni, mennyire jellemző, hogy munkát vállalnak?

Szerintem elég gyakori. Én elsőéves korom óta dolgozom. Babysitter voltam, majd mesteri alatt az egyetemen dolgoztam kutatóként. Általában alkalmi munkákat vállalnak el a fiatalok, szórólapozást, kampányolást, bármit, persze ez attól is függ, milyen egyetemen vannak, megbírják-e mellette.

Milyen problémákkal kell szembenéznie egy intézetes fiatalnak, amikor fölkerül Kolozsvárra?

Személyfüggő. Vannak olyanok, akiknek elég komoly elmaradásai vannak tanulás szempontjából, fel kell zárkóznia, pl. nehezen megy neki a fogalmazás, írás, ezért több időt kell fordítania egy dolgozat megírására. Az is új helyzet, hogy saját magának kell beosztania a pénzét – amíg az intézményben volt, nem volt szabad keze afölött, hogy bánjon a pénzével. A büdzsé beosztásának elmaradása miatt pedig sokszor nem elég az az 500 lej, elfogy két hét alatt, aztán jön két hét csövezés (nevet). A klub keretén belül volt egy olyan lehetőség, hogy kölcsönkérhettek a klubtól, de túlságosan sűrűn fordult elő, ezért beszüntettem ezt a gyakorlatot, és azt mondtam mindenkinek, próbálja megoldani. Szerintem a legjobb, ha megtapasztalja a következményeit annak, ha elköltötte a pénzt, és következő hónapban már jobban figyel és beosztja majd. Van azonban, aki nem tanulja meg beosztani a pénzét 4-5 év múlva sem.

De ezzel mindenki így van, az is, aki anyuka szoknyája mellett nőtt fel...

Igen, elég általános probléma, viszont az intézeti fiatalok esetében az is gond, hogy nem mindig akad, akitől kölcsön lehet kérni. A családban felnőtt egyetemista viszont fordulhat a szüleihez, bevallhatja, hogy elpallta a pénzt, és akkor anyuka küld neki valamennyit, azzal a feltétellel, hogy jövő hónapban annyival kevesebbet kap. Az intézeti fiatalnak esetleg akkor van ilyen szerencséje, ha mondjuk a mentora anyagilag is támogatja. Hargita megyében nagyon sok egyetemista fiatalt egyébként külföldi szponzorok támogatnak, személyes kapcsolat van köztük, és a szponzor finanszírozza a diák tanulmányi költségeit. Kovászna megyében nincs ilyen lehetőség.

Ez is magyarázhatja, miért tanulnak tovább többen Hargita megyéből?

Igen, egyértelműen.

Az interjú második része ezen a linken olvasható: "FORRÁSA A ROSSZASÁGNAK - A régi rendszer brutális volt", a harmadik rész: HA MEGDOBNAK KŐVEL, ÉPÍTS VÁRAT - Mi a legsúlyosabb nevelői visszaélés?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS