Mi a legsúlyosabb nevelői visszaélés? Gyerekotthonos egyetemistaélet 3.
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2013. április 22. 09:57, utolsó frissítés: 10:49„Nem azt mondom, hogy ugyanúgy szeressen, mint a saját gyermekét. Csak ha azt nem üti meg, ne üssön engem se, és ne húzzon vissza attól félve, hogy nehogy elkerüljem.”
Szász Rozi gyerekotthonban felnőtt egyetemistáknak szervez klubot Kolozsváron. A „Gyeri-klub” kor- és sorstársak csoportja, ahol a magyar anyanyelvű, különböző erdélyi városokból származó diákok megoszthatják egymással gondjaikat-bajaikat, örömeiket, eredményeiket vagy éppen kudarcaikat, segítséget kaphatnak, és esetleg választ olyan speciális igényekre, amit igazán csak az ért meg, aki hasonló cipőben jár.
Rozinak, aki a BBTE szociális munka szakán végzett, és maga is a rendszerben nőtt fel, saját személyes célja motiválni az intézetben felnőtt fiatalokat, hogy továbbtanuljanak. A rendszerbe való "beavatkozásra" tett kísérlet maga a klub is, amelynek keretén belül többféle lehetőség tárul fel a Kolozsvárra került, intézetben felnőtt fiatal előtt, a szabadidős tevékenységektől megkezdve önismereti tréningeken keresztül a mentorprogramig. Emellett európai uniós pályázatot nyert a Youth for Youth - Fiatalok a fiatalokért című projekttel, amelyet a Youth in Action (ANPCDEFP - TIA) támogat. A projekt célja, hogy intézményben felnőtt fiatalok támogassanak intézményben élő és továbbtanulni vágyó fiatalokat.
Az interjú előző részei:
>> FORRÁSA A ROSSZASÁGNAK - A régi rendszer brutális volt. Gyerekotthonos egyetemistaélet Kolozsváron 2.
>> RENDSZERBŐL LEVEZETHETETLEN CSODA - Gyeri-klub: gyerekotthonos egyetemistaélet Kolozsváron
Lehet azt mondani, hogy az egyik útja a kitörésnek az ellenállás, a rebellissé válás?
Szász Rozi: - Igen, azok haladtak előre rendszeren belül és kívül is, akik törtettek és „reformerek” próbáltak lenni, akik szembeszálltak a nevelőkkel.
Gondolom, ennek az attitűdnek meglehetett a „jutalma”, szankciók formájában... Milyen a csoportdinamikája egy ilyen családi háznak? Kisebb gyerekek, nagyobbak, végzősök, öt nevelő, köztük egy házvezető, aki tanul a gyerekekkel, a pszichológus – hogy működnek egymás között a gyerekek, amikor a felnőttektől nem kell tartani, és hogyan akkor, amikor egy autoriter felnőtt is jelen van, akinek engedelmeskedni kell, különben baj lesz? Milyenek ezek a játszmák, tudnál erről mesélni?
Van öt pedagógus, öt teljesen különböző személyiségű ember, mindegyiknek megvannak a saját módszerei, és nincsenek egységes elvárások, amit a fiatalokkal szemben támasztanának, mind az öten. Van, akinek az számít, legyen rend és tisztaság, ám hogy a gyerek tanul-e, vagy csak ül a szobájában, nem érdekli. Van, akinek az a célja, hogy őt szeressék a legjobban, ezért nála mindent lehet.
Ahol én voltam, ott az volt, hogy az egyik nevelő jobban szerette az egyik gyermeket, a másik a másikat, eközben a két nevelő között is volt ellentét, egyfajta taszító erő, és ezt kialakították a két gyerek között is, és folyamatosan ment a civakodás. Játszmák vannak állandóan, nincs harmónia, nincs közös cél, mindenki a kis elképzelésével van el.
A gyerekekben ez hogy csapódik le?
Amíg kisebbek, addig lehet velük ezt csinálni. Most nagyon-nagyon sok kicsi van amúgy. Mikor én még ott voltam, 5-6-an voltunk nagyok, tinédzserek, a többi gyerek meg nagyon kicsi volt, a középréteg hiányzott. Mi nagyok általában átláttunk a dolgokon, én tudtam, mire megy ki az egész, távolságtartó voltam, de voltak, akiket lehetett manipulálni. S amikor egy huszonéves fiút manipulálnak, az képes erőt is bevetni, ezért sokszor voltak verekedések, egyszer a rendőrséget is ki kellett hívni. Veszélyesek ezek a játszmák, és nincs senkinek sem belelátása. A gyerekek meg belenőnek ebbe, vannak köztük, akik manipulálhatók, és lesznek rebellisek, akik szembemennek – ugyanaz a minta ismétlődik majd, csak ez már egy másik generáció lesz.
Ami szép volt viszont, hogy mi nagyobbak, akik a régi rendszerben nőttünk fel, nagyon tudtuk védeni a kisebbeket a bántalmazások ellen. Tehát már nem fordulhatott elő, hogy fizikailag legyenek bántalmazva. Mert amit mi megértünk, azt nem akartuk továbbadni. Ez nagyon jól működött.
Én amúgy elég sokat verekedtem lány létemre, akkor kezdtem leszokni róla, amikor a nevelőszülőkhöz kerültem. Mindig megvédtem a gyengébbeket, kisebbeket. Volt egy fogyatékkal élő osztálytársunk, akit egy nagydarab, de buta fiú állandóan bántalmazott fizikailag. Én egyszer megsokalltam, nekiszöktem, s úgy gyomorszájon vágtam, hogy összekucorodott, s haza kellett vigyék (nevet). Mi nem kapunk védelmet, de másokat megvédünk, ha kell.
Nekem is van arról emlékem, hogy talán elsősként meg akart veretni egy osztálytársam, és a nálunk pár évvel idősebb gyerekotthonos osztálytársaim védtek meg. Miért ugrik be akkor a legtöbb embernek inkább az a sztereotípia, hogy „az árvaházasok lopnak, verekedősek, kötekednek”, eközben meg a pozitív történetek is valahol ott lapulnak az egyéni emlékezetek szintjén?
Benne van az emberekben, hogy keresni kell a bűnbakot, családban is előfordul, osztályban is. És kinek a gyermekére mondjuk rá, hogy rossz? Így lesz az intézetben nevelt gyerekből bűnbak. Ritka volt, hogy valaki személyesen is megpróbált volna meggyőződni arról, hogy valóban igaz, amit róla állítanak. Hajlamosak vagyunk a csordaszellemet követve elfogadni és nem ellenőrizni az ilyesmit. Amúgy nemcsak az intézményben felnőtt gyerekek közt van „rossz”, hanem családban nevelkedőknél is, és mindig az okot kellene megnézni, hogy miért „ilyen” az a gyerek. Ám ha kinevezzük bűnbaknak és nem nyomozunk, a társadalom részéről a probléma meg van oldva.
Mennyire gyakori ma egy intézményben a gyerekek bántalmazása?
Nem tudom. Ha vannak feszültségek, előfordulhat, hogy megüthetik egymást. Nevelők esetében volt, aki alkalmazott fizikai bántalmazást, de én úgy látom, hogy egyre inkább belátják, hogy annak semmi értelme.
Nem azért, mert van már egy társadalmi norma, ami tiltja ezt?
Szerintem inkább az az oka, hogy rájöttek, nem használ a verés.
Egy középkorú alkalmazott, aki abban szocializálódott, hogy egy pofon nem számít, megváltozhat?
Hát nem. És főleg azért nem, mert nem ellenőrzi senki, hogy történik-e bántalmazás.
A pszichológusnak nem lenne feladata ezt feltárni?
De igen, ám ha nem működik a kommunikáció, akkor a fiatalt nem kérdezik meg. Ha el is mondja, nem biztos, hogy változik bármi. Sem a mostani, sem a régi rendszerben nem voltam tanúja annak, hogy egy nevelőt elbocsátottak volna fizikai bántalmazás alkalmazása miatt.
Az interjúalanyaid vagy más, még a rendszerben élő fiatalok számolnak-e be nagyon durva visszaélésekről?
Két évvel ezelőtt, amikor a dolgozatom írtam, volt ilyen. Vannak intézmények, ahol előfordulnak bántalmazások, visszaélések. Mai napig jelen vannak az ilyesmik, magam is tanúja voltam néhány esetnek.
És mit lehet tenni ilyenkor? Nem kellene a rendőrséget bevonni az ügybe, mondjuk ha szexuális bántalmazás történt?
A szexuális bántalmazás szerintem vissza van szorítva, már ami a pedagógus-diák viszonyt illeti. Amikor kicsi voltam, létezett, és tudtunk róla. Gyerekként láttunk nevelőket, ahogy elkövetik. De ma már nem hallok ilyenekről, csak a mamutintézményekben felnőtt fiataloktól régebbi történeteket, a klubban is volt erről szó.
Visszaéléseket látok inkább: például azt, hogy nem közlik az információkat, a lehetőségeket a fiatalokkal, gyerekekkel. Ezt tartom most a legnagyobb visszaélésnek.
A klub egyik célja a jogaik képviselete, fellapozzuk és alkalmazzuk a törvényt, sokszor hivatkozunk rá, amikor vezetőségekhez fordulunk, és érünk el eredményeket. Például az egyik fiatal megpályázta és megkapta a 200 eurós számítógép-vásárlási alapot, de nem adták neki ki, mondván, ő nem lett volna jogosult megpályázni. Vittük a törvényt; kiderült, egyik városban az egyik vezető találta ki, hogy ne pályázzanak, visszahúzta a fiatalokat. Akkor kapott egy felszólítást, hogy állítsa ki a szükséges papírokat, és ne akadályozza a pályázókat.
Szerinted mi motiválja azokat, akik akadályokat próbálnak elétek gördíteni?
Ami leginkább szembetűnt nekem és a klub többi tagjának, az az, hogy nem bírják elviselni, hogy mi, akikről lemondtak a szüleink, többre vigyük, mint ők. Amikor nekem a házvezetőm azt mondta, nem fogok bejutni, az volt a fejében, hogy annak idején ő is oda jelentkezett, és neki sem sikerült. Nehogy már én akkor bejussak! Amíg az a pedagógus, nevelő, házvezető nem küzdi le magában ezt a frusztrációt, és nem jut el arra a szintre, hogy hagyni kell ezeket a fiatalokat, hogy érvényesüljenek, addig mindig lesznek ilyen gátak, amiket le kell rombolni.
Van a finalitás nélküli, humanitárius „jajj szegény gyerekek”-féle sajnálkozás és a másik véglet, az akadályozás – hogy lehet a kettő között valahogy megtalálni a megfelelő hozzáállást, hogy lesz, mitől lesz valaki jó nevelő?
Én azt tapasztaltam a nevelőszüleimnél és az intézményben is, hogy számomra az az igazi nevelő, aki saját gyermekeként nevel. Aki semmivel sem tesz többet vagy kevesebbet annál, mint amit a saját gyerekéért megtenne.
Igen, csak az emberekben feltehetően van egyfajta elfogultság a saját gyerekükkel szemben...
Igen, előfordul. Az viszont ritka, hogy elfogultak legyenek egy intézményben felnőtt fiatallal (nevet). Talán az is elég lenne, ha azt tartanák szem előtt, hogy ne tegyenek olyant velem, ami nekik nem esne jól. Vagy nem tudom... A „csak ne ártsak” elv sem jó, mert hol a határ, mivel ártok, és mivel nem? Számomra az tűnt a leghitelesebbnek, ha nem tett különbséget. Mert ha nekem a házvezető behozza a saját gyerekét és felmagasztalja a csillagos égig, és tudom, hogy a valóságban, hiszen egy iskolába jártunk, sokkal jobb voltam nála, akkor veszít a hitelességéből.
Nem azt mondom, hogy ugyanúgy szeressen, mint a saját gyermekét. Csak ha a saját gyermekét nem üti meg, ne üssön engem se, s ha a saját gyermekére odafigyel, és amiben kitűnik, abban támogatja, akkor velem is megteheti ezt. És ne húzzon vissza attól való félelmében, hogy nehogy elkerüljem őt vagy a gyermekét.
De mindig úgy voltam, ahogy a mondás van: ha megdobnak kővel, építs várat belőle. Minél jobban akadályoztak, annál jobban akartam. Lehet a sok negatívumból is egy nagy pozitívumot kreálni, sok kis kőből várat építeni. De van, akit ez nagyon elnyom, háttérbe szorít.
Most a rendszer ahhoz képest jó; emlékszem, milyen volt, mikor kicsi voltam, és kikerültek a nagyobbak. Volt néhány úgymond „utolsó éves” (akkor már a 18 éven felülieknek nem volt keresnivalójuk a rendszerben), akikkel jóba voltam, befogadtak, tényleg ebből a szempontból is szerencsés vagyok, mert nem bántalmaztak a nagyobbak az intézményben töltött idő alatt. Jól éreztem magam a társaságukban. Amikor kikerültek – két fiú és két lány volt –, az egyik srác börtönbe került, a másik öngyilkos lett, az egyik lány prostitúcióra adta magát. Nagyon brutális volt. Most már kezdenek lassan-lassan jóra fordulni a dolgok.
A törvényben például az is benne van, hogy ha munkaadóként felveszel egy intézetben nevelkedett fiatalt, amíg az illető a rendszerben van, nem kell adót fizess utána. A továbbtanuló fiatalok előtt nyílik meg ez a lehetőség 18-26 éves koruk között. Ez azért is jó, mert némi tapasztalatot szerezhetnek az egyetem elvégzése előtt, ami előny a munkaerőpiacon, és nem találják magukat a semmiben, amikor kikerülnek a rendszerből. Sajnos erről a lehetőségről sem a munkaadók, sem a fiatalok nem informáltak eléggé.
Amúgy miután kikerülsz a rendszerből, még követik, hogy mi történik veled, van valamiféle follow up?
Törvény szerint még fél évig követnie kell a sorsod alakulását annak a szociális munkásnak, aki az eseteddel foglalkozott. De én ilyent nem láttam, engem nem követtek (nevet). Olyan kutatást, hogy mi történik a rendszerből kikerült fiatalokkal, a rendszer saját kezdeményezésből nem csinál, csak külsősök – egyetemisták, doktoranduszok. Utógondozás viszont létezik – annak számít az ifjúsági központ is, ahol egyetemistaként laktam.
Azok a fiatalok, akik nappali tagozaton tanulnak, és még nem töltötték be a 26. évet, utógondozásban részesülnek, és rendszernek kötelessége őket eltartani, támogatni. Sajnos nagyon jól ki lehet játszani is ezt a rendszert, és sok fiatal rájött erre. Egy iskolai igazolással tudják igazolni, hogy tanulnak, s ilyet könnyű szerezni – beiratkoznak, megkapják az igazolást, bemutatják, aztán egy évig arrafelé sem járnak. Következő évben beiratkozik máshová, megint megkapja az igazolást, s a törvény szerint a rendszer nem tehet semmit ez ellen. Így teljenek az évek, a fiatal nem szerez semmilyen diplomát, de csak eljön az az idő, amikor lapátra teszik.
Mennyire gyakori a rendszernek ilyen szintű kijátszása?
Most nagyon gyakori. Már akkor elkezdődött, amikor az első egyetemisták beiratkoztak – az volt a céljuk, hogy húzzák az időt a rendszerben.
Szerinted ez ellen mit lehetne tenni? A társadalomban amúgy is élnek az előítéletek az intézetben nevelkedett fiatalokkal szemben, s ha ez a probléma tematizálódik, ezek a sztereotípiák csak mélyülni fognak...
Igen, és ennek a levét azok isszák meg, akik valóban tanulni akarnak, ez őket visszahúzza és akadályozza. Lehet, hogy naivnak tűnik a gondolatom, de elismétlem: ha azoknak a fiataloknak meglenne a külső motivációja, javulna a helyzet. Van, akit tényleg sokat kell ösztökélni, hogy eljusson arra a szintre, hogy saját maga belássa: értelme van tanulni, egy szakmát elsajátítani. Ám amíg nem látják értelmét, ezt fogják csinálni, húzzák az időt, nem számít nekik, mire iratkoztak be, csak legyen meg az a pecsét. Céltalanok. Az egyetlen céljuk a rendszerben maradni, ameddig csak lehet.
Ez a görcsös ragaszkodás egy olyan fokú egzisztenciális bizonytalanságból eredhet, amire nem tudom, hogy létezhet-e jó válasz... Nincs család, aki támogat, nyilván hogy ragaszkodsz az anyagi támogatás biztos formájához. Nem tudom, ezt hogy lehetne megváltoztatni.
Én is csak a saját példámból tudok kiindulni: ha megvan a belső motivációja az embernek, képes egy csomó olyan dolog elsajátítására, hogy utána már meg tud állni a saját lábán és nem érzi magát elveszettnek, bár nincs a háta mögött egy anya, apa, testvér, akik mindig ott vannak, ha baj van. Oké, maga az a tudat, hogy egyedül vagy, szörnyen rossz, de ha kialakul idővel az önismeret, önbizalom, akkor el mersz indulni.
Sok munka, ez igaz, és már gyerekkorban el kellene kezdeni az erre való nevelést. Megfelelő pedagógusok, megfelelő módszerekkel megalapozhatnák az intézménybe került gyermekek önértékelését, ami növelné az önbizalmukat, és ezáltal "normális" tagjaivá válhatnának a társadalomnak.