Bordélymesék a múlt századi Marosvásárhelyről
Körtesi Zsuzsánna 2013. július 06. 10:27, utolsó frissítés: 2013. július 08. 10:24A századfordulón a város 25 517 lakost számlált, benne 3 bordélyházat, 29 kéjnőt és 30 orvosi felügyelet alatt álló magán kéjnőt tartottak nyilván.
Motto
„…egészen fiatal kisasszony az nincs erre, vagy ha van, az akkor rútabb a legöregebbnél is. A szépek és fiatalok nem itt kezdik, de itt fejezik be. A felhajított kő sorsa az övék. Repülnek fel-fel a bárok, szállodák emeletes szobájáig s talán még feljebb, aztán lehullanak, hullanak vissza valamelyik bakának, parasztlegénynek vagy vékonypénzű ipari munkásnak az ölébe, […]
Nagy István, Külváros
A tiltástól a szabályozásig (19-20. század)
A prostitúcióra vonatkozó törvények szempontjából Erdély és ezen belül Marosvásárhely különleges esetnek tekinthető, hiszen különböző időszakokban más-más államhoz tartozott, bár ezek a szabályozások nagyon hasonlóak voltak és lényegében ugyanarra a dologra törekedtek, vagyis a prostituáltak nyilvántartására és ezek orvosi felügyeletének biztosítására.
Magyarországon a 19. században nem létezett egységes törvény, amely a prostitúciót szabályozta volna. A törvényhatóságok saját területükön, önálló szabályrendeletekkel rendezték ezt a kérdést, megkülönböztetve a bordélyos kéjnőt és a bárcás magánkéjnőt. Ennek a reglementációnak az volt a célja, hogy a megbetegedett prostituált nők, betegségük tartamára (kényszer)gyógykezelésben részesüljenek. Ez természetesen állandó orvosi felügyeletet feltételezett, amelyet rendőrségi nyilvántartás alapján biztosítottak. Azokat a személyeket, akik bevallották vagy akikre rábizonyult, hogy prostitúcióból tartják fenn magukat, hivatalos rendőrségi jegyzékbe vették az erkölcsrendészeti osztályon és a továbbiakban állandó rendőri és orvosi megfigyelés alatt tartották. Az úgynevezett reglementáris intézkedések azonban kevésnek bizonyultak, ezért a magyar királyi belügyminiszter 1913. évi július hó 24-én a következő határozatot hozta:
“... vidéken az erkölcsrendészet terén a visszataszító állapotoknak ma is számos maradványa észlelhető, aminek oka nemcsak egyes vidéki rendőrhatóságok közegeinek elnézésében, hanem abban a körülményben is keresendő, hogy az egész közvéleményben s elsősorban az intézkedni hivatott hatósági közegekben számos olyan meggyökeresedett balvélemény található, amely valódi melegágya a kizsákmányolásnak, az emberkereskedésnek és a legkülönbözőbb üzelmeknek. Másfelől a kéjelgési ügyekben alkotott önkormányzati szabályrendeletek felülvizsgálata, valamint az ezen ügyekben felmerült konkrét esetek elbírálása során, a belügyminisztérium is arra a sajnálatos tapasztalatra jutott, hogy amíg egyfelől számos törvényhatósági (r.-t. városi) szabályrendelet intézkedéseinek, a büntetőtörvények kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908: XXXVI. t-c. 33., 43., 44., 45. és 46. §-ai rendelkezéseivel való összhangba hozataláról gondoskodás nem történt, addig másfelől a rendőrhatóságok az idézett törvénycikk rendelkezéseivel ellentétben álló önkormányzati szabályrendeletek intézkedéseit a gyakorlati életben gyakran alkalmazásba veszik, noha az ilyen törvénybe ütköző szabályrendeleti határozmányok az 1879: XL. t.-c. 7., az 1886: XI. t.-c. 11. s az 1886: XXII. t.-c. 27. §-ai értelmében joghatállyal nem bírnak. Ily helyzetben mellőzhetetlen szükségét látom annak, hogy a bordélyügy, a mai kor követelményeinek megfelelően kormányhatósági szabályozást nyerjen”.
A belügyminiszteri határozat kézbevétele után nemsokára Marosvásárhelyen is kezdetét vette a titkos bordélyházak és a be nem jelentett kéjhölgyek üldözése. Később, az 1926-os prostitúciót szabályozó belügyminiszteri rendelet lehetővé tette, hogy a prostitúciót igénybevevő férfiakat is orvosi vizsgálatnak vessék alá, majd 1928. május elsejével megszüntette a bordélyházak működését. Romániában is az ún. reglementarista rendszer működött 1862 és 1930 között, 1948-tól kezdődően a prostitúciót csak a bordélyházakban lehetett űzni, sőt a 1949/351. határozat, (amelyet 1951-ben eltöröltek), alapján a prostitúció bűncselekménynek minősült.
Marosvásárhely
Marosvásárhelynek, mint minden nagyvárosnak, megvoltak a maga szórakozóhelyei, ahol a férfiak kikapcsolódhattak. dr. Schreiber Emil államrendőrségi tanácsos szerint a századfordulón a város 25 517 lakost számlált, benne 3 bordélyházat, 29 kéjnőt és 30 orvosi felügyelet alatt álló magán kéjnőt tartottak nyilván. Ezek közül az „úrinőknek tilos helyek közül” kiemeljük a város két legismertebb bordélyházát, a Malom utcában valamint a Csillag közben levőt. Mindkettő nagy belső udvaros épület volt, az udvarból kisebb szobák nyíltak a belső udvarra azon klienseknek számára, akik szerették volna igénybe venni az örömlányok szolgáltatásait. Ez különben nem volt kötelező, azok a férfiak is szívesen látott vendégek voltak, akik csak kikapcsolódni vágytak, mindenféle szexuális szolgáltatás nélkül. Miután az italozás szigorúan tilos volt a bordélyban, az itt felszolgált italok sokkal drágábbak voltak.
A bordélyházakra vonatkozó szabályrendelet, „Marosvásárhelyi szabad királyi törvényhatósági város szabályrendelete a prostitúcióról” egy 55 paragrafust tartalmazó irat volt, amely kitért mind a bordélyház vezetője, mind az ott dolgozó személyek kötelezettségeire és jogaira. Így, pl. az üzletszerű kéjelgést csakis rendőri engedéllyel rendelkező, orvosilag ellenőrzött, 20 évet meghaladott nők gyakorolhatták a bordélyházakban, illetőleg a magánbárcás telepeken. A házak és telepek vezetői büntetlen előéletű, „kellőképpen rátermett”, 30 évet meghaladott női személyek lehettek. A bordélyoknak, illetve a magánbárcás telepeknek a város szélén kellet lenniük. Ezekben a házakban pedig ún. civilek nem lakhattak. Többek között a bordélyház belvárosi fekvése volt az egyik oka a Malom utcai botrány kirobbantására. A Malom utca lakói 1908-ban, amikor tudomásukra jutott, hogy egy 30 éves új madám kerül a Stein-féle bordély élére, beadvánnyal fordultak az akkori városvezetőséghez, amelyben kérték az engedély megtagadását, a bordélyház elköltöztetését, illetve egy rendőrőrs áthelyezését az utcába azzal indokolva, hogy éjszakánként ittas egyének duhajkodnak az utcában és zavarják a tisztességes polgárokat, akik este fáradtan szeretnének pihenni.
Bár a tanács kezdetben kedvezően bírálta el a kérést, utasítást adott a bordélyház elköltöztetésére, később egy polgármesteri határozat már visszavonta ezt a döntést, azzal érvelve, hogy a bordély épülete már 1878-tól állt a Malom utcában (amely akkor a város szélének számított) és magántulajdonnak minősült, így nem lehet a tulajdonosok beleegyezése nélkül elköltöztetni. Az új madám személye is eleget tett minden törvényes előírásnak. A Kossuth utcai rendőrposztot azonban átköltöztették a Malom utcába, hogy megfékezzék az esetleges garázdákat és duhajkodókat.
Néhány évvel később, egy minisztériumi körlevél után, a rendőrség megkezdte a törvénytelen bordélyok és kéjhölgyek felderítését és bejegyzését. Természetesen történtek túlkapások is, legalábbis ezt állítja „Vermessy Mihály népfölkelő őrmester kitartottja”, aki arra panaszkodott a főispánnak, hogy a rendőrök kitoloncolással fenyegették és azzal vádolták, hogy erkölcstelen életet él, holott őt a fenn említett őrmester tartja ki, aki pontosan azért vette ki a pincérnői állásból, hogy becsületes életet éljen. „tisztességes útra való térésemről vissza akarnak süllyeszteni a bűnbe, pincérnőnek, a hol tudvalevő dolog, hogy a legnagyobb erkölcstelenségekre erőltetik a nőt, mert a kéjelgés jövedelmit meg szokták felezni a tulajdonossal s ami pénze marad nála azt élelmezésért kell otthagyni.”- nyilatkozta az érintett.
A későbbi rendőri jelentésből kitűnik, hogy a nő lakóhelye több esetben volt titkos prostituáltak tanyája, a feljelentés pedig a ház tulajdonosának a műve akit „úgy látszik érzékenyen érint anyagilag, hogy lakóira akik nagyobbára titkos kéjelgést űző, foglalkozás nélküli pincérnők, cselédlányok, a rendőrkapitányság kellő figyelmet fordít és ellenőrzést gyakorol.”
Szentpétery Gyula honvéd főorvos 1917-ben egy, a főispánnak címzett levelében felhívta ez utóbbi figyelmét, hogy Marosvásárhelyen aggasztóan megnőtt a nemi betegek száma. 1916. október 20. és 1917 április 3. között 235 személyt utaltak be különböző nemi betegségekkel, közülük 40 bordélyházi kéjnőt. A betegek többsége azonban nem a rendőri felügyelet alatt álló személyek közül került ki. Az orvos véleménye szerint még aggasztóbb az a tény, hogy az utolsó hónapban megvizsgált vendéglői cselédlányok esetében a 26 közül 11 nemi beteg volt. Ezeket a nőket havonta vizsgálták így ez azt jelentette, hogy 11-en egy hónap leforgása alatt betegedtek meg. Ugyanakkor Szentpéteri dr. kérte a főispánt, hogy adjon szabad kezet a rendőrfőkapitánynak, a normálist meghaladó jogkörrel, hogy azokat a női személyeket, akik a veszélyeztetett kategóriákba tartoztak, cselédek, tésztaárusok, cirkuszisták, pincérlányok, orfeumi énekesnők stb. orvosilag ellenőrizhessék, eseteként karhatalommal kényszeríthessék őket, hogy megjelenjenek az orvosi vizsgálaton.
A főispán a kényszervizsgálatokra nem adhatott engedélyt, de Budapestről egy katonai detektívet kért, akit az esetleges titkos bordélyházak és be nem jelentett utcanők felderítésével bízott meg. Hochstatter Mihály, a detektív, több titkos bordélyt is talált a város területén, illetve engedély nélküli kéjnőket is előállíttatott. Ő vizsgálta ki azt a feljelentést is amely, szerintünk a legjobban rámutat arra, hogy mennyire hamis az a felfogás, amely szerint a bordélyházak megvédték a kéjnőket a különböző visszaélésektől. 1917. május 8-án a detektív megbizonyosodott a bordélyház vezetőjének túlkapásairól is.
A Csillagközben dolgozó kéjnők minden használati cikket (ruhanemű, cigaretta, szépítőszerek) csakis a tulajdonostól vásárolhattak meg, , négy- vagy ötszörös áron. A kliensektől kapott borravalót is alkalmanként elvette tőlük, a többi bordélyházban dolgozó nőkkel nem látogathatták egymást. A kihágásokért pénzbüntetés járt. Mindezek a visszaélések mellet, egy egészségügyi és törvényes szempontból sokkal súlyosabbnak számító ügy is kiderült a nyomozás során. Az egyik prostituált elmondta, hogy egy szombati napon, este 11 órakor érkezett Marosvásárhelyre, az állomásra, ahonnan azonnal a bordélyba ment, vasárnap éjjel 7, hétfőn éjjel 4, kedden éjjel pedig 3 ízben fogadott vendéget. A szerdai napi orvosi viziten betegnek találtatott és beutalták a kórházba. A vizit napján a madám kioktatta, hogy amennyiben kérdeznék az érkezése napjáról, akkor mondja azt, hogy aznap, az-az szerdán érkezett. Az ehhez hasonló törvényszegések hozzájárultak a nemi betegségek terjedéséhez.
A háború nyomora felvirágoztatta a bordélyházakat, de ugyanakkor a nemi betegek növekvő száma is újabb intézkedéseket kívánt. A egyre terjedő vérbaj megfékezésére megszigorították a kéjnők orvosi felügyeletét, illetve börtönbüntetéssel sújtották azokat az örömlányokat, akik eltitkolták a betegségüket vagy figyelmen kívül hagyták az orvos előírásait. Az impériumváltás után a nemi betegségek kezelése és a bordélyok bezárásán kívül megjelent Moldovan Iuliu eugenikai nézeteinek a következménye, ő ugyanis az örömlányokat tekintette a román nemzetet pusztító vérbaj fő terjesztőinek. 1948-ban, a kommunisták hatalomra kerülése után a kuplerájokat bezárták, az ott dogozó nőket (kényszer)munkára vitték és átnevelték őket, hogy a társadalom hasznos tagjai lehessenek. Miután 1949-ben a tilalmat feloldották, a prostituáltak visszatértek, de csak rövid időre, mert 1950-ben a nyilvánosházakat ismét bezárták. Az egykori bordélyok épülete megmaradt és a növekvő lakáshiány enyhítésére kiadták lakásnak. 2012-ben a Csillagközben levő, jórészt roma családok által lakott épületet lebontották és helyébe újat emeltek. A Malom utcai „örömtanya” ma egy vendéglőnek ad helyet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!