2022. január 20. csütörtökFábián, Sebestyén
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont

kérdezett: B. P. E. 2014. január 30. 13:19, utolsó frissítés: 14:15

A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.


Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből?

– Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.

Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.

Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?


– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem maga. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.

Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?

– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.



Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?

– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.

2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.

Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.

Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.

Amit a közvélemény nem ért mind a Poşta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poşta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Şereş és a Poşta egy ügy, vagy két ügy?

– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.

A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.


A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.

Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.

Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.

A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből?

– Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.



Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.

És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.

Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?

– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá.

A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.

Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.

– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.

Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.

“Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?

– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa.

A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.

És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.


Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek?

– Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle.

A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket.

Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.

Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?

– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki.

Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában.

Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni.

Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet.

Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.

Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?

– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.

Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?

– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább.

Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.

Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS