2021. január 20. szerdaFábián, Sebestyén
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Mennyire fenyegeti a monostori magyarokat a Petrovics-szindróma?

Kertész Melinda kérdezett:Kertész Melinda 2014. március 17. 13:31, utolsó frissítés: 14:53

Egy célzott szórványpolitika hiányában nagy eséllyel belesodródik a többségbe a nagyvárosokban lakó, az identitás peremén levő magyarság - véli Vetési László szórványkutató.


Van-e megoldás a létszám szempontjából ugyan kritikus tömeget alkotó, viszont a nagyvárosokban elszórtan élő, ezért a szórványosodásának fokozottan kitett magyarság lemorzsolódásának megállítására vagy visszaszorítására? Interjú a református egyház szórványprogramjával foglalkozó Vetési László egyházi íróval, szórványkutatóval, szociográfussal.

>> Vetési László Wikipédia oldala >>

Mit nevezünk szórványnak?

Vetési László: - Kapásból nem fogok tudni egy szakszerű meghatározást adni, mi már lemondtunk arról, hogy végleges és zárt szórvány-definíciókkal dolgozzunk. Erről már külön konferencia is volt és annak a végén sem jutottunk dűlőre azzal kapcsolatosan, hogy mit is nevezünk szórványnak. A közbeszédben használt fogalmat szoktuk inkább hangsúlyozni, és ez pedig egy veszélyeztetett etnikai csoport, amelyik hátrányos térbeli elhelyezkedése, arányai, lélekszáma miatt az identitását, értékeit nem tudja saját erejéből megőrizni.



A szórványkutatói szakmában a szórvány kifejezést támadják, mert negatív kicsengésű, a leépülés, a depriváció jelentését hordozza magában, és ez nem egészen igaz. De a mi környezetünkben, a mi stratégiai problémakezelésünkben ez a leghasználhatóbb fogalom. A kérdésnek van egy másik vetülete, éspedig az, hogy a fogalom-meghatározások helyett tematikus szórványfogalmakat szoktunk használni. Pontosabban arról van szó, hogy beszélünk oktatási, művelődési, nyelvi, egyházi, vallási, hitéleti szórványközösségről. Ilyen formában már kezelhető a fogalom, hiszen például az oktatási szórvány világosan átlátható. Persze, a fogalmak között létezik átfedés, de a lényeg ugyanaz, hogy egy átlátható fogalom, és egy átlátható csoport kerül a kezünkbe, amellyel már lehet dolgozni.

Az utóbbi időben előtérbe került a nagyvárosi szórvány kérdése, a politikum is elkezdett azzal foglalkozni, hogy miként lehet megközelíteni, eljutni a negyedekben élő szórvány-magyarsághoz. Kolozsvár abból a szempontból érdekes, hogy egyszerre létezik benne "tömbmagyarság", amellyel különösen kulturális rendezvények, intézmények vonzáskörében lehet találkozni, illetve a „megfoghatatlan”, negyedekben élő, a városközponttól távol maradó "szórvány-magyarság", amely inkább kitett az asszimilációnak.

- Szoktuk így polarizálni a kolozsvári magyarságot, hogy "központi szórvány" és a "monostori szórvány", ez földrajzilag látványos kép, amely jelképezheti ugyan, de nem ez fejezi ki a probléma lényegét. Kolozsvár belvárosban, egy kilométeres átlóban helyezkedik el az erdélyi magyar csúcsintézmények 89%-a. Ennek többféle magyarázata van, egyrészt a megörökölt, a jogosan megtartott intézmények és épültek és a hozzájuk kapcsolódó magyar szellemi élet, a központok a mieink voltak.

Éppen ezért érdekes a Főtérért való harc, ami időnként fizikai vetületet is ölt. A Mátyás-szobor és a körülötte levő szellemi aura szinte védelmet nyújt a magyarság számára. A románságnak nem sikerült kialakítani a maga szellemi terét. A legszembetűnőbb az, hogy a Főtér milyen fontos nekünk. A Magyar Napok csúcsrendezvényein össze tudunk gyűjteni néhány ezer embert, és ilyenkor fizikai és szimbolikus térfoglalás is zajlik, nemcsak a Főtéren, hanem a Farkas és az Egyetem utcában is. Ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy a kivonulás az utcára, a tér birtoklása és a magyar nyelv térnyelvvé változtatása pontosan megmutatkozik.

Az, amivel kezdte, hogy kétféle Kolozsvár van, az valóban így van. Tudomásul kell venni néhány dolgot: a romániai magyarság szellemi elitjének jelentős része, humán erőforrásnak és magas kultúrának letéteményesei itt élnek. Ne feledjük el, hogy itt van három-négy magyar püspökségnek, egyházvetetésnek a központja, itt van 6-7 olyan líceum, amelynek a teljes tantestülete magyar, a magyar intézményekhez tartozó szellemi anyag megint csak magyar, tehát itt létezik egy védett magyar „burok”. Ez kiegészül a kis magyar nyelvi terekkel, amelyek úgy jönnek létre, hogy a visszaszolgáltatott épületekbe rendre visszaköltöznek a magyar intézmények – elsősorban az egyházak kaptak vissza ilyen nagy épületeket. Kolozsváron él az a részmagyarság, amely ebben a nyelvi-kulturális térben nem részesül, amely fizikai és szellemi értelemben is peremre szorul.

Az a gond, hogy létezik egy réteg, amely rendszeresen fogyasztja a nagyvárosi magyar intézmények által nyújtott szellemi értékeket, beleértve a csúcsrendezvényeket, színházat, operát és minden egyéb találkozót, akik védik a magyar közösségi életüket és egyben le is védik ezzel. És van az a réteg, amely a peremről érkezett és a peremen maradt, tehát az identitásnak is a peremén és ezen próbál fennmaradni egy ideig, viszont nagy sodrásnak van kitéve, kiszorul az etnikumból, és belesodródik a többségbe.

Milyen tipikus szórványközösségek léteznek Erdélyben? Meghatározható-e, tetten érhető-e az a pillanat, amikor már a szórvány szó nem alkalmazható egy csoportra, mert már asszimilálódott?

- Mindegyik nagyváros más. Gyulafehérvár példáját szoktam emlegetni érdekességként, ahol ez a hasadás, amelyről az előbb beszéltünk, még inkább szembetűnő: a magyar intézményekhez, a püspöki palotához és a lelkészképzéshez tartozó, védett aurával rendelkező közösség átél egy majdnem magyar többségű etnikai élményt, ezzel párhuzamosan létezik egy másik réteg, a környékbeli falvakból beköltözöttek rétege, akiknek a sorsa gyakorlatilag meg van pecsételve a magyar identitás megélésének tekintetében.

Több fokozat van ebben a rendszerben, a legnehezebb helyzetbe levő városok – amint azt tudjuk tapasztalatból és az eddigi kutatások is egyértelműen ezt bizonyították – azok a dél-erdélyi városok, ahol nagyon hamar megváltoztak az etnikai arányok.




Elmondhatjuk azt is, hogy a több etnikumú, több nemzetiségű, többvallású, szinte európai modellként ünnepelt Temesvár egy nagy olvasztótégely lett, amely most már gyakorlatilag illúziója a többnyelvűségnek. Gyakorlatilag egyetlen domináns nyelv emelkedett ki, egyrészt erőszakosan – hiszen a hatalom ezt a nyelvet ráerőltette erre a több etnikumú, szép régi nyelvi hagyományokkal rendelkező városra, másrészt a betelepítéssel, harmadrészt a természetes asszimilációnak a folyamataival. Folytathatjuk Dévával, ahol a város átalakulása gyakorlatilag bedarálta azt a bukovinai székely városrészt, amely a dévai magyarságnak szinte önálló életet élő etnikai csoportja és tájegysége volt.

Folytathatjuk Nagyszebennel, ahol egy másik folyamat zajlik le etnikailag, hiszen a magyarok is nyertek abból, hogy német vezetés van, egy pici fellélegzés következett be, ami a magyar értékeket illeti. Hatalmas harcok folynak Nagyenyedért, és ha arról beszélünk, hogy az asszimilációnak milyen fokozatai vannak, akkor azt látjuk, hogy Abrudbánya, Verespatak, Észak-Erdélyben Radnaborberek a legtipikusabb asszimiláns közösségek, ahol a magyar identitás megmarad, románul történő öndefinícióval (eu sunt maghiar), viszont ragaszkodnak a magyar identitáshoz.

Radnaborbereken az a furcsa helyzet jött létre, hogy az egyébként románul beszélő közösségnek ki kellett írni magyarul a helységnevet, mert 20% fölött vallották magukat magyarnak. Hasonló a helyzet Verespatakon, ahol ugyan nincs kiírva a helység neve magyarul, viszont nagyon erős a magyar és német identitáshoz való ragaszkodás, amit már egy másik nyelven él meg az adott csoport.

A népszámlálási adatokból - összehasonlítva a 2002-es adatokkal - az derül ki, hogy főként a szórványban indult rohamos hanyatlásnak a magyarság számaránya. Létezik-e módszer ennek a tendenciának a megfékezésére, esetleg visszafordítására?

- Hólabda-effektusként működik az asszimiláció: amikor egy közösség létszáma a kritikus tömeg alá esik, akkor két érdekes jelenség mutatható ki. Egyrészt megjelenik az úgynevezett dédelgetett etnikum szindróma, ami azt jelenti, hogy nem jelentünk már számbeli és egyéb szempontból olyan súlyú közösséget, amit a többség veszélyként élhetne meg vagy érzékelhetne, és akkor egyszerűen elkezd szeretni, mi leszünk az újszülöttek, vagy a nagymama, nagytata a nemzet testébe, kedves kicsi csoport leszünk, akiket nagyon szeretnek – ez megfigyelhető a nagyon rossz arányú magyar közösséggel rendelkező Resicabányán, Krassó-Szörény megye jó néhány településén.

A másik jelenség, hogy a hólabda-effektussal elkezdődik egy még rohamosabb leépülés, amikor a közösség semmiféle etnikai élményt nem tud megszerezni, a kisebbséghez tartozók saját etnikai öröklött értékeiket már önszabályozóan, autoimmun rendszerrel kezdik leépíteni. Megjelenik az úgynevezett „nincs értelme” érzés. Az egyén elveszíti a kognitív etnikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy az etnikai tevékenységeket saját maga ellenére éli meg, nem ellenőrzi magát, a kontroll a beszédben, az etnikai értékhasználatban egyaránt megszűnik, sérül a kontroll-tevékenység a párválasztásban is, nem kontrollálja az iskolaválasztást, sodródik a többséggel. A csoport gyakorlatilag előbb beleintegrálódik, majd beleasszimilálódik a többségbe, megszűnik az arra való igény, hogy magyar baráti kört alakítson ki, a román médiát fogyasztja.

Az első nagy identitásbeli sérülés annak a feltételezése, hogy románként jobban lehet érvényesülni. Ez úgy gyűrűzik be, hogy az egyén elkezdi azokat a kudarcokat gyűjteni magában, amelyekkel igazolja saját magát, már nemcsak kontrollálja, hanem tudatosan kezdi keresni azokat a pontokat, amelyek segítségével mielőbb lezárhatja életében a magyar identitás-korszakot. Ezt Petrovics-szindrómának nevezzük, ami azt jelenti, hogy önként választja az egyén azt a nemzetet, amelybe mélyen integrálódik és teljesen leválik az eredeti nemzetéről.

Azért Petrovics-szindróma, mert Petőfi Sándort a szülei színmagyarnak nevelték, miközben benne egy cseppnyi magyar vér sem volt. A jelenség rendkívül izgalmas, hiszen ez a szülők részéről egy tudatos döntés volt. Az utolsó jelek a családnevek, amelyek esetében az igénytelenség miatt első körben megjelenik az ékezetlehullás, majd a személynév-választásban a latinizálódás. Ezt követően szinte természetes módon, készen szaladnak bele és fogadják el a másik etnikumot, ami, ahogy Szilágyi N. Sándor is elmondja, a családalapításban, illetve a gyermek identitásának a megválasztásában zárul le.

Visszatérve a nagyvárosi szórványra, hogy lehet elérni a nagyvárosokban magukat izoláló embereket?

- Még messze vagyunk attól, hogy erről a kérdésről átgondoltan, szakmailag alaposan és minden kérdést körüljárva tudjunk beszélni. Nem értem, miért nem jutottunk el még oda, hogy a nagyvárosokban akár 50-egynéhány százalékos többséget is kitevő erdélyi magyarságról még mindig nem beszélünk azzal a súllyal, amivel ezt a témát kezelni és orvosolni kellene.

Az elmúlt 21-néhány évben mi nagyon sok összeírást végeztünk, de az összeírásokkal nagyon sok problémánk van. A kérdés az, hogy ezekkel az adatokkal mit kezdünk, mert ez az adatbázis mindaddig „halott”, ameddig a közösség vezetői nem kezdenek el rendszeresen kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel.

Iszonyatos lehetőségek vannak a 21. században, de iszonyatos mulasztások is. Például a kolozsvári magyarság – de ez elmondható Désről, Szamosújvárról, Besztercéről, hogy a nehéz helyzetben levőket említsem – ennek a magyar rétegnek a 60-70-80%-a a gyerekeiken keresztül, az interneten elérhető lenne, de erre sincs egy terv, hogy egy minimális testvéri, tanácsadói hálózatot összehozzunk, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot tudjunk teremteni és érdeklődni felőlük, és megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre.

Nem tudom megmondani, hogy miért nem mértük fel a magyarokat Kolozsváron, például az egyetemisták segítségével, hiszen velük együtt egy hónap alatt a kolozsvári magyarságot teljes egészében fel lehetett volna térképezni egy-egy kérdőív révén. Pontos adatokat kaphattunk volna, de ezt nem tettük meg, hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani.

Az egyházak látogatnak, viszont nem győzik. 4-6 ezer lelkes gyülekezeteknek, mint amivel a Monostor, a Lupsa, a Mărăşti tér rendelkezik, olyan szolgáltatásokat kellene az egyháznak nyújtani, mint például a kézművesség, a gyerekjátékok megtanítása, de talán még a munkahelyi közvetítésig is el kellene jutni. Olyan funkciók is be kellene kerüljenek az egyházhoz a hitélet és a közösségi élmény mellett, amelyeken keresztül a közvetlen kérdésekre is választ tudunk adni. Ha ezeket a kérdéseket nem beszéljük meg és nem oldjuk meg, akkor a szakadék az emberek, az egyház esetében a hívek és az egyház között egyre nő, hatalmas a szóródás, a fluktuáció, a migráció, a kiköltözés, és az egyház ott marad azok nélkül az emberekkel való kapcsolat nélkül, akiket tulajdonképpen „meg kell menteni”.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS