Már tíz éve a NATO-ban vagyunk, mégis veszekedünk rajta
S.Z., F.J. 2014. április 01. 21:38, utolsó frissítés: 2014. április 02. 11:50Kollégáink úgy összekaptak a NATO-csatlakozás tízéves évfordulója apropóján, hogy jobbnak láttuk, ha írásban rendezik le a konfliktust. A piros sarokban Sipos Zoltán, a kék sarokban Főcze János.
Főcze János: a keleti szél csak retorikailag fúj
Mondhatnánk, hogy meg lehet kerülni a kis közép-kelet-európai országokat az interkontinentális ballisztikus rakéták korában, azonban legyünk komolyak: kinek érné meg sokkal többet fektetni egy megkerülésbe, amikor a fizikai ottlét adott, sőt, az ottlét „elszenvedője” még hozzá is járul mind gazdaságilag, mind emberéletben Uncle Sam globális erőfeszítéseihez?
Mindenek előtt azt kell leszögeznem, hogy tűnjön bármennyire gyengének, reakcióképtelennek, hatástalannak, a NATO az a katonai szövetség, ahova tartozni szeretnénk. Ennek úgy is van értelme, ha a képet nem Romániaként és nem Magyarországként, hanem egyszerű személyi szinten nézzük. Ha ezzel valaki nem ért egyet, akkor lapozzon fel egy történelemkönyvet vagy
kérdezzen meg valakit, aki megélt egy orosz bevonulást.
Az ellenben, hogy mekkora a szerepünk, és kellene-e nagyobb legyen, egyszerűen nyilvánvaló. A 80%-ban az Egyesült Államok által finanszírozott szövetség fenntartása az Egyesült Államok létérdeke. A szövetségben Románia egy porszem, ahogy Magyarország is. Nem szabad elfeledni, hogy a többi NATO-tag is eltörpül az Egyesült Államok mellett. Ha valakiknek tiszta, hogy mekkora az értéke, és hogy mire képes a két kis közép-kelet-európai ország, akkor azok a katonai stratégák. Az Egyesült Államok nem csak klasszikus szuperhatalomként kényszerül fenntartani egy kellőképpen lehengerlő haderőt, amely technológiai fölényével és felkészültségével világszinten hatalomprojekcióra képes, hanem létérdeke nem lekerülni a pódiumról, ahova mentalitása és történelmi szerencséje juttatta (ő lehetett a döntőbíró két világháborúban, és megnyert egy hidegháborút).
A világháború után lassan keletre araszoló NATO (Nyugat, Egyesült Államok, ahogy szeretnék) egy másik történelmi lehetőséget használt ki. Húszéves újraértelmezési válság tette erőtlenné az amúgy sosem lebecsülendő Oroszországot.
A krími válság az alvó oroszlán ébredéseként értelmezhető.
A Egyesült Államok által kézivezérelt folyamatok (NATO-bővítés) mellett belépett a nyugati modell sikerességétől megszédült ukrán vakszerencse. A szúnyog rászállt az alvó oroszlán orrára, pontosabban az alvó medve orrára, amitől az megrázta magát, és lecsapta az egyik lábát. Oroszország ugyanúgy nem engedhette meg magának a Krím elvesztését, mint az Egyesült Államok a pódiumról való letaszítását.
A medve tehát ébren van. Talán még lecsapja a szúnyog valamelyik szárnyát (Donyeck, Harkiv, esetleg Transznyisztria), de itt meg is áll. Az Egyesült Államok megint egy wint söpör be, hisz a Kelet és a Nyugat között húzodó határ megint áttevődött, és nem az ő irányába.
Szerintem ezek után Transznyisztria sorsa fog megpecsételődni, ami automatikusan fogja hozni Moldova Köztársaságnak a nyugati táborhoz való csatlakozását. Így vagy úgy.
Ebben a játékban mi rendkívül jól pozicionálódtunk. Nincs amiért túlvállaljuk magunkat, hisz még a medvét felhergelő szúnyognál is kisebbek vagyunk. Ezt mi tudjuk magunkról, de ami még jobb, legalább annyira tudják rólunk azok, akik a szövetségeseink. Elég az, hogy befogadunk egy rakétapajzsot, területünkön állomásozhatnak amerikai katonák, vagy ha katonákat küldünk valamelyik NATO-misszióba.
A játék úgy hozta, hogy megint felértékelődött a Fekete-tenger és környéke. Így egy globális távlatokban gondolkodó hatalomnak szükségszerűen pozíciókat kell fenntartania a regionális ellenfele (befolyásilag mindenképp) ellensúlyozására.
Lengyelország a kontinentális Európa bástyája, Románia a Mediterráneumé.
Előttük meg ott nyújtózkodik az orosz medve, készen arra, hogy tényleg Ázsia jelentéktelen félszigetévé tegye Európát, mint ahogy földrajzilag az is. Gazdaságilag már láthatóan megpróbálja beőrölni a kisebbeket, atomerőművet épít, gázárakat csökkent/emel.
A NATO-t ért legtöbb vád arra vonatkozik, hogy mint a hidegháború terméke és fenntartója, egyben a hidegháborús felek legfontosabb szereplője valamint győztese nem szerelt le a hidegháború végével, a Szovjetunió és a Varsói Szövetség megszűnésével. A poszthidegháborús világ azt ellenben megmutatta, hogy szükség van egy katonai tömbre, amely a Nyugat hangja és civilizációs érdekeinek a világszinten hatni tudó támogatója. Nézzünk szembe a tényekkel: a Nyugat az, ahová tartozunk (igyekszünk tartozni), és a Nyugat érdekei (gazdaságitól stratégiaiig) a mi érdekünk is. A keleti szél leginkább retorikailag fúj, és a NATO riválisainak a támogatása felérne egy civilizációs harakirivel.
Sipos Zoltán: Krím mindent felülírt
Nem hinném, hogy valaki felkapná a fejét a hírre, miszerint ma ünnepli Románia a NATO-csatlakozás tízéves évfordulóját. Az évfordulók eleve kevesek ingerküszöbét ütik meg, ráadásul Erdélyből nézve a NATO valami fölösleges katonásdinak tűnik, ami, amellett hogy értelmetlen, jó sok pénzt elnyel. Nem csoda, hogy nem telik meg a postaládánk az évforduló jelentőségét taglaló sajtóközleményekkel.
Annak ellenére, hogy az Európai Unió után a NATO a második legfontosabb klub, aminek Románia tagja, a bukaresti elit egész jól hozza a megszokott formáját: tegnap Victor Ponta bejelentette, nem vesz részt a Cotroceni palotában szervezendő ünnepségen, mivel szerinte Traian Băsescunak semmi köze nem volt a csatlakozáshoz: ő, szokása szerint, csak a bulin jelenik meg – jelentette ki.
Sajtóbeszámolók szerint a fogadáson a résztvevők nosztalgiáztak egy sort, de az egész annyira csendesre sikeredett, hogy Ion Iliescu exállamfő elbóbiskolt Traian Băsescu beszéde alatt.
De mi is a NATO?
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (ismertebb nevén: NATO) egy 1949-ben alakult katonai klub, melyhez kezdetben azok az országok csatlakoztak, melyeknek érdekükben állt a Szovjetunió, illetve annak 1955-ben alakult hasonló klubja, a Varsói Szerződés ellen szövetkezni.
A NATO az ún. kollektív védelem elvén alapul. Alapító okirata, az Észak-atlanti Szerződés 5. pontja kimondja, hogy bármely tagállam elleni támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek. A megtámadott ország ezen cikkely alapján katonai segítséget igényelhet. Erre a cikkelyre hivatkozott az Egyesült Államok a szeptember 11-i terrortámadások utáni afganisztáni beavatkozáskor.
Van-e ennek értelme?
Egy ideig úgy tűnt, hogy a Szovjetunió összeomlásával, majd a Varsói Szerződés 1991-es felbomlásával és Oroszország meggyengülésével a NATO katonai szövetségként értelmét veszíti.
A felbomlás helyett azonban bővítésbe kezdtek: Dél- és Kelet-Európa, valamint Észak-Afrika fele terjeszkedtek, a „klasszikus” NATO-tagállami státusz mellett partneri viszonyt ajánlva fel számos országnak.
Ezzel párhuzamosan a hidegháborúra jellemző, „hagyományos”, szimmetrikus összecsapás helyett a kisebb léptékű, ún. aszimmetrikus beavatkozások szerepe értékelődött fel. (Ez azt jelenti, hogy ahelyett hogy két, hasonló méretű és harci képességű hadsereg állna szemben egymással, a mai konfliktusok többségében egyenlőtlenül felszerelt, más-más taktikát használó ellenfelek harcolnak).
Az utóbbi két évtizedben a NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazása alapján szerepet vállalt a délszláv háborúban és az afganisztáni háborúban, majd segédkezett az iraki haderő kiképzésében. Szerepet vállalt Líbiában, és segített a szomáliai kalózkodás elleni fellépésben.
Minek nekünk távoli háború?
Oroszország sokáig tartó gyengélkedésével Európában mintha kihaltak volna a hidegháborús reflexek; az Egyesült Államok figyelme is a Közel-Kelet és a Csendes-Óceán térsége fele fordult. Olyan hangokat is lehetett hallani, hogy a NATO-nak nincsen hagyományos értelemben vett külső ellensége, a klasszikus haderő fejlesztése helyett inkább speciális képességeket igénylő, kis léptékű missziókra kell hangsúlyt fektetni.
És ahogy a konfliktusok egyre távolibbakká váltak, az európai tagállamok is egyre kevesebb pénzt voltak hajlandóak áldozni a közös védelmi projektre. Hiába apropózik az Egyesült Államok: jelenleg a költségek 80 százalékát ő állja.
Krím mindent felülírt
Az ukrán forradalom, majd a Krím félsziget megszállása teljesen felkészületlenül érte a szövetséget. Mivel Ukrajna nem tagállam, a NATO-nak nyilván semmilyen kötelezettsége nincsen velük szemben, azonban az orosz tankok benyomulása, majd az egész félsziget Oroszországhoz való csatolása gyökeresen új erőviszonyokat teremt a Fekete-tenger térségében és úgy általában Európában.
Az Ukrajna keleti részének, illetve Transznisztriának a küszöbön álló bekebelezéséről szóló spekulációk miatt az egész nyugati diplomácia zsong, és egy küszöbön álló újabb hidegháborút emleget.
Ma már nyilvánvaló, hogy Oroszország immár nemcsak üzleti érdekek mentén próbál befolyást szerezni a térségben: a katonai fellépéstől sem riad vissza. Ugyanakkor az sem titok, hogy jelenleg a NATO haderejének gerincét adó Egyesült Államok nem tud, és igazából nem is akar olyan haderőt előállítani, ami sikerrel venné fel a versenyt az orosz páncélos hadosztályokkal. Oroszországgal szemben marad tehát a diplomácia, illetve a gazdasági szankciók.
Mit ad, és mit kap Románia?
A NATO-ban az a szabály, hogy a közös védelemért cserében ki-ki hozzájárul valamivel a partnerséghez.
Az idők során Románia egy sor NATO-hadműveletben vett részt. Jelenleg mintegy 2 ezer romániai katona szolgál külföldön, nagy részük Afganisztánban békefenntart. 25 emberéleten kívül mindez mintegy 1 milliárd euróba került.
Mivel azonban katonai ereje elhanyagolható, Románia súlyát elsősorban geopolitikai elhelyezkedése adja, annál is inkább, mert a Fekete-tenger és térsége a krími eseményeknek köszönhetően felértékelődött.
Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az Olt megyei Deveselura telepítendő Aegis rakétaelhárító rendszer mégsem csak Észak-Koreából és Iránból indított ballisztikus rakéták ellen nyújt majd védelmet, hanem egy esetleges, Nyugat-Európa elleni orosz csapást is kivéd majd.
Hogy ezért cserében mit kapunk? Elsősorban biztonságot: annak tudatát, hogy egy esetleges újabb hidegháború esetén Románia nem az árnyékos oldalra kerül.
És ha ez valami távoli, nehezen megfogható ígéretnek tűnik, akkor gondoljunk vissza arra, mekkorát néztünk volna néhány hónapja, ha valaki közli velünk: Romániától alig 400 kilométerre, Ukrajna területére egyik napról másikra orosz vízummal lehet belépni.
Fontos tehát, hogy tisztán lássuk, melyik klubba tartozunk, és hol képzeljük el a jövőnket. Ebben a kontextusban is értelmezhető Victor Ponta gesztusát, aki a mai, NATO-csatlakozásnak szentelt parlamenti együttes ülésen nem a szószéken számára fenntartott helyen, hanem a teremben, a honatyák között foglalt helyet.