Amikor Háromszék próbálta meg „bekebelezni” Brassót
Nagy Botond 2014. május 10. 09:19, utolsó frissítés: 09:20A 19. században sem ment viták nélkül az egységes megyerendszer kialakítása: az erdélyi nemzetiségek egymás rovására próbáltak megerősödni.
Az 1870-es évek derekán Háromszék képviselőtestülete több alkalommal folyamodott a központi kormányhoz és törvényhozáshoz olyan kezdeményezésekkel, amelyek általánosságban az erdélyi szászok-, vagy konkrétan a szomszédos Brassó város és vidék ellen irányultak.
Ennek a magatartásnak a felhajtóereje egyrészt a közelmúltban megtapasztalt csalódottságból táplálkozott, ez pedig a neoabszolutizmus idejéből származó sérelmeket is felszínre hozott.
Egy több évszázadra visszavezethető rivalizálás lobbant fel újra,
a szikra pedig a vasút kérdése körül pattant ki. 1867 őszén a közeledésügyi tárca vezetője, gr. Mikó Imre, a Keleti Vasút vonalvezetésének tervezetével kapcsolatban az érintett vidékek és városok lakosságával is konzultált – azért, hogy ennek a végállomása Brassó város legyen, szűkség volt egy szélesebb konszenzusra.
A Brassói Kereskedelmi- és Iparkamara – amelynek területi hatáskörébe tartozott Háromszék is – vállalta magára azt a szerepet, hogy a helyi érdekeket összefogja és ebbe az irányba tereli. Háromszék közgyűlése tagjainak zöme az agrárszférában volt érdekelt, ezért meggyőzésük nem ütközött komolyabb akadályokba.
A két város, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely, jóindulatát megnyerni ennél sokkal problémásabbnak bizonyult: egyrészt a Brassó várossal szembeni bizalmatlanság mély gyökerű volt, másrészt magával a kamarával szemben is erősek voltak ellenérzések a kézműves iparral foglalkozó lakosság részéről, amiért az a megalakulásától kezdődően a céhes rendszer lebontásán- és a brassói konkurencia számára kedvező piaci pozíciók megteremtésén ügyködött. A két város
kézműiparos-termékeinek felvevőpiaca a szomszédos Románia volt,
ezért számukra az volt fontos, hogy a vasút a későbbiekben hol lépi át az országhatárt. Végül október 22-én Brassóban az a kompromisszum született, hogy a háromszékiek egyhangúan támogatják a kamara elképzeléseit, cserében pedig a támogatás ígéretét kapták, hogy a romániai csatlakozások helyszíne Háromszék területén, az Ojtozi-, vagy a Bodzai szoros lesz.
A paktum szilárdságát tekintve voltak kételyek mindkét fél részéről, Kézdivásárhely város annak megkötése után közvetlenül küldöttséget küldött Moldvába és több nagybirtokos, illetve Aknavásár (Tîrgu Ocna) polgármesterének azon ígéretével tértek vissza, hogy feltétel nélkül az Ojtozi- szoroson keresztül történő csatlakozást támogatják.
Ugyanakkor Brassó város közvetlenül a bukaresti kormánnyal létesített kapcsolatot, a vasúti csatlakozások Tömösi-szoroson keresztül való megépítésére, ezt pedig nyilván nem hozták a háromszékiek tudomására. Az aknamunka ténye azonban néhány év múlva – az eredmények konkretizálódásával – felszínre került.
Ennek egyenes következménye, hogy Kézdivásárhely város 1874 nyarán a Brassói Kereskedelmi- és Iparkamarától való elválást és egy hasonló székelyföldi intézmény megalakítását kezdeményezte az Országgyűléshez felterjesztett emlékiratban. Ehhez a kezdeményezéshez Háromszék képviselőtestülete is azonnal csatlakozott, a Brassó-centrikus érdekek túlzott képviseletével, illetve
a háromszékiekének az elhanyagolásával vádolva a kamarát.
Ilyen előzménnyel kezdődődött el a magyar törvényhozás – a modern államberendezkedés szempontjából – egyik kulcsfontosságú jogszabályának az előkészítése az egységes megyerendszer kialakításáról – ami a helyi autonómiák felszámolásával járt.
Az eredeti koncepció Szapáry Gyula tollából származott, 1873-ból, „A törvényhatóságok területének szabályozása és újraszabályozásáról” címmel, ami soha nem került a parlament elé tárgyalásra. A területrendezés alapelvei között kiemelten szerepelt a gazdasági fenntarthatóság, azaz eredményes működés érdekében a megye legyen megfelelő nagyságú és népességű, autonóm igazgatás esetén bírjon megfelelő bázissal, túlterhelés nélkül tudja elviselni a gépezet működtetésének költségeit.
Földrajzi szempontból egységes legyen, közbeeső akadályok által nem szabdalt tájegység, minden pontból jól megközelíthető megyeszékhellyel. A megyeszékhely pedig legyen közlekedési, gazdasági, igazgatási központ, ahol – a törvényhatóság hatáskörébe tartozó intézmények mellett – helyet kapnak a központi kormányzat kirendeltségei, mint a törvényszék, pénzügyigazgatóság, tanfelügyelősség, államépítészeti hivatal, és egyéb szervek, amelyek fokozatosan a megye fennhatósága alól állami fennhatóság alá jutottak, vagy a jövőben kilátásba helyezve. Ennek alapján
51 megye megvalósítása volt tervbe véve.
Ehhez a tervezethez köthetően, Háromszék közgyűlése a Szász Universitas felszámolását követelte egy 1873-ban a képviselőházhoz és kormányhoz felterjesztett emlékiratban.
Majd ezen a fórumon több rendben fogalmazódtak meg olyan indítványok, amelyek Brassó vidék megszüntetését irányozta elő olyan formában, hogy részben, vagy egészben azt Háromszékhez csatolják, természetesen Sepsiszentgyörgy központtal. Ez a hangulat részben 1848/1849-ben, majd az követően a neoabszolutista korszak sérelmeire vezethető vissza, amikor a szomszédos vidék és város nyíltan felvállalta a Habsburg-kormányzat támogatását.
A kiegyezés utáni korszak pedig tovább növelte a háromszékiek frusztrációját,
amikor azt várták el, hogy a kormány helyzetbe hozza őket, a vasút példáját pedig úgy értékelték, hogy éppen ennek ellenkezője történt meg. Az ellenszegülésnek volt egy pragmatikusabb oldala is, tudniillik az, amikor olyan állami fenntartású utak törvényhatóságúvá minősítését követelték, amelyekkel párhuzamosan vasút haladt, ezzel egy időben pedig saját törvényhatóságuk területén futó útszakaszok részére igényelték az állami kezelést.
Összességében magának a nagy Háromszék vármegye létrehozásának tervezeteiben ott rejtőzködött a szándék, hogy ilyen módon, végeredményben vasúthoz lehet jutni, illetve a lakosságszám növelése javítja a törvényhatósági közmunkaerőt, az állami fenntartású úthálózat kedvezőbb aránya pedig növeli a törvényhatósági utak fenntartási hatékonyságát.
A háromszékiek hangja a törvényhozás szintjére is eljutott, a Tisza Kálmán által átdolgozott törvényjavaslatot – amely 51 helyett 63 megyét irányzott elő – a képviselőház közigazgatási bizottsága 1876. március 17-én kezdődött üléssorozatán tárgyalta. Ebben
Háromszékkel kapcsolatban két alternatíva szerepelt,
az első szerint hozzá csatlakozna Brassó vidéke és Bardócszék, a második szerint Brassó önálló megyét alkotna. Erős udvarhelyi nyomásra a bizottság végül, május 29-én azt a tervezetet terjesztette be a Képviselőház elé tárgyalásra, amelyben a volt Bardócszékhez tartozó települések Udverhely megye kötelékében kaptak helyet, ugyanakkor Brassó vidékének a csatolási terét is ejtette a bizottság.
Az általános tárgyaláson – a székely vármegyék sorsát illetően – az ellenzék soraiban volt tapasztalható nagyobb aktivitás. Orbán Balázs vehemens kirohanást intézett kormánypárt ellen, kritikájának tárgya Erdélyben tervezett vármegyék voltak, amelyeket területileg, és a lakosság számának szempontjából is igen kicsinek, és így életképtelennek véleményezett. Ebben a kontextusban
Háromszék Brassó vidékével való egyesítését sürgette,
úgy, hogy létrejövő megyének Sepsiszentgyörgy legyen a megyeközpontja, Brassó város pedig különálló törvényhatóságként működjék. Emellett megkérdőjelezte Nagy-Küküllő megye létjogosultságát is, a létrejövő Udvarhely megyét úgy képzelte el, hogy a régi Udvarhely székhez hozzácsatolják a szomszédos Kőhalom és Segesvár székeket az illető két várossal egyetemben.
Tisza Kálmánt azzal vádolta, hogy ahelyett, hogy így létrehoznának két életképes, magyar többségű vármegyét, a „szász arisztokratikus érdekeknek” enged.
A részletes tárgyalások során a székelyföldi képviselők jó része támogatta Orbán Balázs radikális előterjesztését, vagy mérsékeltebb tervezeteket adtak elő. A szász képviselők természetesen elutasították a székelyek javaslatait a megyék egyesítésére vonatkozóan.
Michael (Mihály) Kasper, szász képviselő, azzal az ajánlattal utasította vissza Tibád Antal, udvarhelyi képviselő javaslatát – Nagy-Küküllő megye megcsonkítását Udvarhely megye javára – hogy inkább Udvarhely és Csík megyéket egyesítsék.
Tisza Kálmán törvénytervezetét végül a négy székely vármegye – Csík, Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely – megalakításával elfogadták, úgy, hogy
a szász vármegyék területileg nem kisebbedtek.
Maga a jogszabály Erdélyre nézve egy sor rossznak a konzerválódását jelentette – elsősorban a gazdasági fenntarthatóság elvével ellenkezett. Radikálisabb rendezés véghezvitelánek szándékától eltérítette a jogalkotót a fennálló rendszer rendkívüli bonyolultsága: itt sokszorosan egymásba fonódó, enklávékkal teli 12 magyar, 11 szász és 5 székely területi, valamint 30 városi törvényhatóságból kellett minden kiváltság eltörlésével 10, eléggé racionálisan kikerekített területi egységbe szervezni.
Az új, közigazgatást rendező jogszabály életbe léptetésével Brassó vidékének Háromszék vármegye általi bekebelezése eltűnt a helyi közéletet foglalkoztató kérdések köréből, hogy majd három évtized elteltével, egy új országos politikai konstelláció alatt bukkanjon fel újra.
Az 1905/1906-os évek belpolitikai bizonytalanságai a vidék állóvizeit is felkavarták, és a Ferenc József uralkodó által, zsarolásképpen, feltételesen kilátásba helyezett, általános és titkos szavazás bevezetésének eshetősége válaszra késztette az alsóbb szintek szereplőit is. A kor publicisztikája arról tanúskodik, hogy ez a kérdés élénken foglalkoztatta általában a közéletet, ez alól még az ország legtávolabbra eső vármegyéje sem volt kivétel.
Mi történjen Erdővidékkel?
Háromszék vármegyében, az 1876-ban felállított új közigazgatási rendszer neuralgikus pontja Erdővidék lett, az az összesen 21 települést magába foglaló – etnikailag és természeti adottságok szempontjából összefüggő – kisrégió, amelynet négy vármegye (Brassó, Háromszék, Nagy Küküllő és Udvarhely) között osztottak szét.
Erdővidék közigazgatási egyesítése, és egy Barót központtal létrehozandó járás megalakítása érdekében egy népi mozgalom bontakozott ki a lakosság körében, több rendben terjesztettek fel emlékiratot, vagy indítottak küldöttséget a kormányhoz és törvényhozáshoz céljaik elérésére. Az erdővidéki járás hovatartozását illetőleg Háromszék és Udvarhely vármegyék jöttek szóba leggyakrabban, éppen ezért ennek a két vármegyének hivatalnokai és képviselőtestületei
valóságos versenyt folytattak egymással.
Ebben a vidéki jellegű kisrégióban a 20. század elején egy erős ellenzéki mag, a Függetlenségi és ’48-as Párthoz tartozó helyi csoport körvonalazódott, akik 1903-ban útjára indították Erdővidék című napilapot. Az első szám vezércikke a lapindítás konkrét célját a következőképpen hozta az olvasóközönség tudomására: „új lap, mely feladatának tekinti e több vármegye közé beékelt, valamennyi által óhajtott, de szétdarabolt és így kellőleg nem gondozott földdarab sajgó sebeinek feltárását és azok gyógyításának szorgalmazását”.
Az országos politikai válság körülményei között a lap tulajdonosai-szerkesztői (Dr. Debreczi Béla, nagyajtai ügyvéd, Mórik Lajos, Barót község jegyzője, Hoffmann Géza, az Erdővidéki Szénbánya Rt. vezérigazgatója és Incze Gyula, takarékpénztár igazgató) az általános választói jog bevezetésének kérdése mentén kezdtek cikkezni.
Megfogalmazásuk szerint ez a lépés magában hordozta annak a veszélyét, hogy a meglévő keretek közt, a választói kerületek fennmaradása mellett, nemzetiségek kerülnek túlsúlyba az erdélyi politikai életben.
1906-ban konkrét tervezetet vázoltak fel Brassó vármegye sorsát illetőleg, amelyből Erdély szinten a nemzetiségi választókerületek túlsúlyba kerülését és ezzel országgyűlési fölény megakadályozásának lehetőségét származtatták. Eszerint Brassó- és Háromszék vármegyék egyesítésével egy
abszolút magyar többségű törvényhatóság
volt a várható politikai hozadék, ahol a választókerületek újrarajzolása is nyilván szükségessé vált volna.
Tisztában lévén a terv radikalizmusával, egy mérsékeltebb, alternatív forgatókönyvet is felvázoltak mely szerint, ha csak Erdővidéket csatolják Brassó vármegyéhez, és Brassó városnak önálló törvényhatóságot biztosítanak, a magyar abszolút többség vidéken ezúton is garantálva lesz. Mindez azonban elsősorban a koalíciós kormánynak és a központi politikumnak szólt, Erdővidék szempontjából a Barót központú járás létrehozása volt a tét.
Háromszék vármegye közgyűlése, Sepsiszentgyörgy polgármestere, ifj. Gödri Ferenc és a város (egyébként függetlenségi és ’48-as párti) országgyűlési képviselője, Bene István indítványára – akik a túl nagy kockázat miatt kongatták meg a vészharangot – Háromszék- és Brassó vármegyék egyesítése tervének támogatását már a legelején megvonta, így a második terv, az alternatív forgatókönyv mentén bontakozott ki a népi mozgalom.
Az érintett megyék lapjai közül néhány foglalkozott a kérdéssel, Háromszék megye szabadelvű lapja, a Székely Nép, hozzáállása mérsékelten ellenséges volt, a Függetlenségi és 48-as párt hivatalos lapja, a Független Székelység sajnálkozásának adott hangot, amiért a „jó függetlenségi Erdővidéket” átcsatolnák a szomszéd vármegyéhez, mégis a kívánságot igazságosnak találta és elismerte ennek szükségességét a magyarság érdekében.
Brassó vármegye magyar nyelvű szócsövei, a szabadelvű Brassói Lapok visszafogottan számolt be az előkészületekről, míg a függetlenségi színezetű Brassói Hírlap lelkesedéssel fogadta a kezdeményezést. Az Udvarhely vármegyei lapok ingerküszöbét nem lépte át a kezdeményezés.
A mozgalom erősödésével, 1906. december 9-én értekezletet hívtak össze Baróton, ahol községenként több képviselő jelent meg és döntöttek arról, hogy küldöttség adja majd át a kormánynak az emlékiratot, amibe a fenti elképzeléseket foglalták. Egyúttal határoztak arról is, hogy megszerzik Brassó vármegye főispánja, a brassói törvényszék elnöke és a Brassó megyei országgyűlési képviselők támogatást is.
Az emlékiratban a magyar állam nemzeti jellegének a fennmaradására hivatkozva kérték Erdővidék egyesítést és ennek Brassó megyéhez való csatlakozását. Alátámasztották statisztikai adatokkal, hogy így létre jöhet egy magyar többségű megye, ami azelőtt nemzetiségi volt.
Tovább menve, kérték Erdővidék oda csatolása mellett, a Fogaras megyéhez tartozó, román többségű törcsvári járás Brassó megyéhez való csatolását is, hogy minél több nemzetiségit „olvasszanak be”. Erdővidék küldöttsége – amiben részt vettek az erdővidéki küldötteken kívül néhányan a Budapestre elszármazott erdővidékiek közül és az erre felkért országgyűlési képviselők. – 1907 májusának elején az Országházban adta át
ifj. gr. Andrássy Gyula belügyminiszternek az összes dokumentumot.
A találkozón Dr. Ferenczy Géza képviselő szóban ismertette a kérés tárgyát, amire a belügyminiszter válasza az volt, hogy nem ismeri a kérdést, és így nem kötelezheti el magát, a mellékelt térképet futólag megvizsgálva pedig kijelentette, „tényleg ez a legalkalmasabb megyei alakulás” és feltette a kérdést, hogy mit szólnak a megyék?
Háromszék vármegye közgyűlése – sajnálattal a nemzeti ügy miatt ugyan – de kivitelezhetetlennek tartotta, mert az szerintük összekuszálta volna a meglévő rendet. Udvarhely tisztikara szűkszavúan nyilatkozott, határozottan tiltakozva a megye területének a „megkisebbítése ellen”, megoldást kizárólag egy új, általános megyerendezésben láttak megvalósíthatónak. Brassó megye alispánja, a felkérésnek nem tett eleget, a közgyűlés elé nem terjesztette az emlékiratot.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
