2022. szeptember 25. vasárnapEufrozina, Kende
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Mindannyian tudjuk, hogy mit jelentenek a deportálások”

F.J. 2014. május 23. 18:20, utolsó frissítés: 2014. május 27. 14:05

Horthyék tudtak a deportálásról, és mindenki tudta azt, hogy az valójában genocídiumot jelent, azonban kevesen szólaltak fel ellene. Tibori és Gidó előadása Kolozsváron.


A Szabadelvű Kör meghívására csütörtökön A holokauszt erdélyi vonatkozásai hetven év távlatából. Tények, viszonyulások és emlékezetpolitika című rendezvény keretein belül tartott előadást Tibori Szabó Zoltán újságíró, egyetemi oktató, holokausztkutató és Gidó Attila holokausztkutató, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet kutatója a kolozsvári Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében az erdélyi magyar zsidó holokauszt témájában.

Tibori Szabó Zoltán magáról a magyarországi holokausztról beszélt, és főleg annak észak-erdélyi vonatkozásairól.


Előzmények

Tibori elmondta, hogy a holokauszt magyarországi előzményeinek egyik legfontosabb eleme az 1920-as évektől kezdődő propaganda, amelyik megágyazott az antiszemitizmusnak és lassan, de biztosan begyűrűzött Németországról Magyarországon keresztül Erdélybe is. Az erdélyi magyar sajtó egy része az antiszemita propaganda szócsövévé válik, és néhány szószékről is ezt lehet hallani. Az antiszemita retorika megtalálja azokat a közegeket, amelyek tudják visszahangozni, és főleg a harmincas évek végére egyfajta általánosulás észlelhető ebből a szempontból.




A második bécsi döntés után

A második bécsi döntés után Magyarországhoz kerülő Észak-Erdélyben az első fázisban katonai közigazgatást vezettek be, majd fokozatosan álltak át polgári közigazgatásra. Ebben az időszakban több erdélyi vármegyéből is ismerünk atrocitásokat.



Tibori elmondott egy példát is, amelyről pontos dokumentáció is elérhető: a mintegy háromszáz fős csíkszeredai zsidóság történetéről van szó. A csíki katonai közigazgatás parancsnoka, Éder Elemér hadisarcra, valamint különböző alapokba való befizetésre igyekezett kényszeríteni a csíkszeredai zsidó közösséget, majd miután problémák adódtak amiatt, hogy a hatóságok nem akartak a fizetőknek számlát adni a befizetett összegekről, akkor hatvannégy csíki zsidó családot összeszedtek, és a Gyimes völgyébe szállították őket.

Az így összegyűjtötteket fegyverrel akarták átzavarni a határon Romániába, amire a zsidók nem voltak hajlandóak. A rájuk lövő magyar katonák tüzére válaszul a román határőrök is rájuk lőttek, aminek eredményeként sokan meghaltak. Akik túlélték és mégsem mentek át, azokat visszavitték Csíkszeredába, majd november elején saját költségükön elszállították őket egy, ma Ukrajna területén lévő településre, Körösmezőre( Jaszinia).

Azt a 79 (bizonyos források szerint 81) embert, akik így kerülnek Körösmezőre, a magyar katonai egységek megpróbálják átkényszeríteni a Tatárhágón úgy, hogy több csoportba osztják őket. A csoportokra osztáskor arra is vigyáztak, hogy ne kerüljön egy csoportba két ugyanabból a családból származó ember. A három túlélő későbbi beszámolójából tudjuk, hogy ők ezután szovjet lágerekbe kerültek.

Voltak olyanok is, akik megpróbáltak segíteni a bajba jutottakon (pl. Páll Gábor országgyűlési képviselő vagy Schlachta Margit feminista országgyűlési képviselő), azonban a magyar belügyminisztériumhoz intézett kérések nem változtattak a helyzeten.


A magyar állam viszonyulása

A „beszüremlett elemeknek” minősített magyarországi zsidókra egy titkos rendelet hármas kategorizációja vonatkozott: eszerint külön kategóriát képeztek azok, akik 1918 előtt születtek Magyarországon, akik nem itt születtek, de 1918-ban Magyarországon voltak, és az 1918 után „beszüremlettek”.

A felvidéki zsidók 1941-1942 közötti szervezett és tudatos deportálását Galíciába Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzója vezényelte le, és ezekről folyamatosan egyeztetett a magyar belügyminiszterrel és magával Horthy Miklós magyarországi kormányzóval is.

Miután a sztálingrádi csatát elveszítik a németek, a magyar vezetők számára nyilvánvalóvá válik, hogy a háború is el van veszve, ezért igyekeznek a Nyugat fele orientálódni, és éppen ezért 1943 viszonylag nyugodt időszaknak számít, úgy tűnik, hogy leálltak a deportálások.

Miután 1944. március 17-18. között Horthy többször is találkozik Adolf Hitlerrel Németországban (az utolsó találkozásuk négyszemközt zajlott, és nincs információnk az akkor hozott döntésekről) a következő magyarországi koronatanácson arról beszél, hogy Magyarországnak ki kell adnia hadiipari célokra 100 000 magyarországi zsidót.


Az auschwitzi jegyzőkönyv: tudtak-e a magyar elöljárók a Holokausztról?

Tibori elmondta, hogy minden jel arra mutat, hogy a zsidóság vezetői és a magyarországi politikai és egyházi elit tagjai pontosan tudták, mi vár a zsidóságra, miután elhagyják a deportáló vonatok Magyarország területét Kassánál.

Tibori szerint ez azért valószínűsíthető, mert 1944 április 28-án megérkezett Budapestre az a német nyelvű okirat, amit auschwitzi jegyzőkönyvnek nevezünk, és amelyet két, az auschwitzi koncentrációs táborból elmenekült szlovák zsidó mondott tollba egy pozsonyi zsidó elöljárónak a táborban tapasztalt atrocitásokról és a genocídiumról. A jegyzőkönyvben pontosan le van írva, hogy hogy gyilkolták meg a táborban az embereket, hogy égették el a tetemeket. Arra is próbálnak kitérni, hogy honnan érkeztek a transzportok, és hogy hány ember halt meg ott 1942 és 1944 áprilisa között. Ők 1 700 000 meggyilkolt személyről beszélnek. Tibori elmondta, hogy ez nem pontos szám, de nagyjából megfelel a nagyságrendeknek. A mai becslések szerint ebben az időintervallumban „csak” 1 000 000 körüli lehetett a meggyilkoltak száma.

Ezt a jegyzőkönyvet felolvasták a budapesti Zsidó-tanácsban, amely úgy döntött, hogy nem értesíti erről a zsidó közösségét a pániktól és a német megtorlástól tartva. Úgy döntenek, hogy a magyar politikai és egyházi elit informálása a legokosabb döntés, és ezért elkezdik sokszorosítani a jegyzőkönyvet. Az összes magyarországi vallási vezető megkapja a másolatot, kap még a hercegprímás, a magyar kormány több tagja, és a kikeresztelkedett zsidók szervezetének vezetője is. Sőt, a külföldi diplomaták, többek között Angello Rotta pápai nuncius is kap egy másolatot.

Angello Rotta felszólítja a Sztójay-kormányt a deportálások leállítására, arra hivatkozva, hogy „mindannyian tudjuk, hogy mit jelent a deportálás”. Ravasz László püspök is levelet ír a Sztójay-kormánynak ,és Márton Áron gyulafehérvári püspök is felszólal Kolozsváron a Szent Mihály templomban a deportálások ellen.


A német megszállás

1944. március 19-én a német csapatok megszállják Magyarországot, és a következő három hónap alatt történik meg 437 000 ember halálba küldése. A nagyrészt a vidéki magyar zsidóságot érintő deportálások több fázisban zajlanak le. Először kifosztják őket, majd összegyűjtik, gettóba zárják, és végül, miután bevagonírozták őket, elszállítják Auschwitzba, ahol nagy többségük elpusztul a gázkamrákban.


Az észak-erdélyi zsidóság a Holokauszt után

Gidó Attila előadásában felvázolta az erdélyi zsidóság holokauszt utáni helyzetét. A deportáltak négyötöde elpusztult, 25-30 000 túlélőről tudunk, amiből 10 000 vissza se tér Erdélybe. Sokan orosz fogságba esnek, és van, aki még több lágert is megjár, mielőtt hazakerül.

A visszatérők azzal szembesülnek, hogy a családtagjaik nagy része meghalt, a lakhatásuk és a megélhetésük bizonytalanná vált azután, hogy vagy elfoglalták a zsidók lakásait, vagy kifosztották azokat.

Kolozsváron sokukat a Református Teológia épületében és a Péter-Pál villába helyezik el.

Az egészségügyi problémák általánosan jellemzik a hazatérőket. Nagyon sokan szenvednek maradandó fizikai sérüléseket. A zsidók világkongresszusának a felmérése szerint a túlélőknek csak a 18%-a egészséges, a többiek legyengültek, különböző betegségekben szenvednek, sőt fizikai károsodásokat is szenvedtek.
Egy kolozsvári szociológus felméréséből az derül ki, hogy a túlélők, annak ellenére, hogy az erdélyi zsidóság nagy része magyar nyelvű, kultúrájú és identitású volt a második világháború előtt, az antiszemita hullám, a cionizmus megerősödése és a holokauszt traumája miatt kiábrándult a magyarságból, és már nagy többségük tekinti zsidónak magát. Gidó szerint a túlélők így élték meg azt a csalódást, hogy alig segített rajtuk valaki, amikor megpróbáltatások érték őket. A felmérésben szereplő válaszadók több mint fele el akarja hagyni Erdélyt.

Az előadásokat követő beszélgetésen Tibori elmondta, hogy a magyarságnak szembe kell néznie azzal, hogy részese volt a holokausztnak, és hogy kisebbségként különösen át kellene éreznie ennek a tragédiáját.

Bognár Zoltán, a Szabadelvű Kör elnöke az előadások felvezetésekor elmondta, hogy az adott időszakban a zsidók mellett sokak szenvedtek el hasonló bánásmódot: romák, fogyatékkal élők vagy az atrocitások ellen felszólalók is az áldozatok között vannak, akik előtt tisztelegnünk kell.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS