Salat Levente: az RMDSZ tervezete az autonómia látszatát próbálja kelteni
kérdezett: Kertész Melinda 2014. szeptember 25. 10:39, utolsó frissítés: 2017. október 13. 10:58A politológus szerint az autonómiastatútum olyan jogi megoldásokat javasol, amelyeknek az elfogadtatása és a kivitelezése egyaránt nagyon problematikus.
– Az RMDSZ eddig a kampányban használta az autonómia gondolatát, fontos mozzanat, hogy most előállt a saját tervezetével
– A tervezet arra törekszik, hogy a létező jogi keretet és adminisztratív funkciókat maximálisan kihasználva adjon tartalmat az autonómiaelképzelésnek
– A tervezetből hiányzik az, ami az autonómiaberendezkedésnek a lényege, éspedig a hatalommegosztás gondolata
– A tervezet a románokkal azt akarja elhitetni, hogy az autonómia nem is olyan nagy dolog az ő szempontjukból, a magyarokkal pedig azt, hogy ez az autonómia
>> Te mennyire vagy képben az autonómiastatútummal? Oldd meg kvízünket! >>
Az RMDSZ a múlt héten mutatta be az egy éve készülő autonómiatervezetét. Salat Levente politológus a tervezet tartalmát értékelte kérésünkre, emellett a dokumentum elkészülésének körülményeiről és lehetséges fogadtatásáról beszélt.
Salat Levente: – Igen fontos mozzanat az erdélyi magyar autonómiatörekvések történetében ennek az autonómiatervezetnek a nyilvánosságra hozatala, nem annyira a tartalmi vonatkozásai miatt, mint inkább annak okán, hogy az RMDSZ végre elérkezettnek látta az időt, hogy előálljon egy saját, Székelyfölddel kapcsolatos autonómiatervezettel.
Ez azért lényeges, mert eddig a román közgondolkodásban az a szemlélet uralkodott, hogy az autonómiatörekvések nem az RMDSZ-hez köthetők, hanem a magyarságon belül az ellenzéket képviselő kis pártok és egyéb szervezetek karolták fel azokat.
A román megítélés szerint az RMDSZ felismerte a hatalomból való részesedés, illetve az erőforrások elosztásában való részvétel előnyeit, ezekre helyezte a hangsúlyt az utóbbi bő másfél évtizedben. Az autonómia kérdését kizárólag a kampányok idején vette elő, rendszerint nem túl koncepciózusan, többnyire a választói viselkedéssel kapcsolatos megfontolásokból, és a kérdést rögtön el is felejtette azt követően, hogy a választások lezajlottak. Ehhez képest igen jelentős változás az, hogy az RMDSZ előállt a maga tervezetével, amelynek megalkotási folyamatát nagy figyelem követte mind a rivális politikai szereplők, mind a szélesebb nyilvánosság részéről.
Miért most döntött az RMDSZ amellett, hogy saját autonómiatervezetet dolgoz ki?
– Az ügy ezúttal sem választható el teljességgel a választási kalkulációktól, és az RMDSZ bizonyos értelemben előre menekült, illetve kényszerpályán mozgott ebben a történetben. A szervezet székelyföldi vezetői ismerték fel az utóbbi két-három esztendőben – valószínűleg helyesen –, hogy amennyiben az RMDSZ nem lép a székelyföldi autonómia kérdésében, akkor végveszélybe kerülhet az egyre inkább lemorzsolódó RMDSZ-es szavazóbázis, aminek a tömbjét mégiscsak a Székelyföld biztosítja. Erre vezethető vissza, hogy a legutóbbi csíkszeredai RMDSZ kongresszuson döntés született arra vonatkozóan, hogy ez a tervezet el fog készülni, közvitára bocsátják, majd a parlament elé terjesztik.
Túl azon, hogy a tervezet elkészülte és nyilvános fölvállalása a romániai közvélemény előtt elvben pozitív lépésként értékelhető, a romániai magyar autonómiatörekvések története szempontjából van vele egy nagy probléma. Nevezetesen az, hogy akárcsak a korábbi autonómiastatútumok kidolgozói, ennek a tervezetnek a megalkotói sem azzal kezdték, hogy az autonómiaelképzelés elfogadásához szükséges politikai akarat létrehozására törekedvén megpróbálják meggyőzni a közvéleményt és a román politika meghatározó szereplőit a törekvés jogosultságáról.
>> Autonómia-modellek Erdélyben >>
Arról, hogy az autonómia indokolt, jogos igénye az erdélyi magyarságnak, és hogy annak vannak olyan formái, amelyek valóban nem összeegyeztethetetlenek a Román Alkotmány 1. cikkelyének az egységes és oszthatatlan nemzetállamra vonatkozó kitételeivel. Abból kifolyólag, hogy mindenféle autonómiaalakzat lényege a hatalommegosztás, vagyis a különböző területeket érintő állami hatáskörök átruházása valamilyen testületekre, annak semmilyen formája nem képzelhető el a szükséges politikai akarat nélkül.
Ez a tervezet milyen eséllyel viszi előbbre az autonómiatörekvés ügyét?
– A kérdés szerintem inkább az, hogy a tervezet viszi-e előbbre egyáltalán az autonómiatörekvést, növeli-e az esélyeit annak, hogy a román társadalmat, közvéleményt és a politika meghatározó szereplőit meg lehessen győzni arról, hogy Románia semmit nem kockáztat azzal, ha egy megfelelően eltervezett intézményi, államszerkezeti reform keretében teret enged az autonómia bizonyos formáinak. Noha világos jelei vannak annak, hogy a tervezet kidolgozói komoly erőfeszítéseket tettek ennek érdekében, véleményem szerint ezt a funkciót ez a tervezet nem tudja ellátni.
Tudom, hogy a tervezet kezdeményezői úgy érvelnek: ahhoz, hogy a román féllel a párbeszéd elkezdődhessen, szükség van valamilyen kiindulópontra, amelyhez viszonyulni lehet. Előfordulhat, hogy igazuk lesz, és a tervezet által kiváltott – egyelőre maradéktalanul elutasító – reakcióknak végül az lesz az eredménye, hogy elkezdődhet az érdemi vita a kérdés lényegéről. Ahhoz azonban, hogy ilyen irányú reményeket lehessen táplálni, az RMDSZ részéről igen szakszerű kommunikációs teljesítményre lesz szükség, sokkal szakszerűbbre, mint ami eddig jellemezte az RMDSZ politikusait.
Ugyanakkor látni kell, hogy amennyiben a dolgok valóban eljutnak odáig, hogy az érdemi egyeztetések elkezdődhetnek, ezt a tervezetet maradéktalanul el lehet majd felejteni, hiszen esélye az elfogadásra csak olyan tervezetnek van, amelyet a román fél aktív részvételével, a politikai akarat terjedelmének és tartalmának megfelelően dolgoznak ki.
Tartalmi szempontból hogyan értékeli ön a tervezetet?
– Őszintén meg kell mondanom, hogy ahhoz képest, hogy milyen komoly szakértői munkáról beszéltek az RMDSZ képviselői az elmúlt majdnem egy esztendőben, a tervezet számomra csalódást okozott.
A tervezet szemmel láthatólag arra törekszik, hogy a létező jogi keretet és adminisztratív funkciókat maximálisan kihasználva adjon tartalmat az autonómiaelképzelésnek, ami elvben érthető és méltányolandó törekvés. Az eredmény azonban egészében véve lehangoló, mind a koncepció, mind a szerkezet, mind a fogalmi-nyelvi megformálás szempontjából.
Mennyire nevezhető ez a tervezet egy sajátos, kimondottan a Székelyföldre alkalmazható autonómiatervezetnek, és nem egy bármilyen régióra „ráhúzható” javaslatcsomagnak, amely a hatalommegosztást a decentralizáció révén látja megvalósíthatónak?
– Ez a kérdések egyik lényege szerintem is, legalább két vonatkozásban. Egyrészt a tervezet anélkül használja a különleges jogállású megye és régió fogalmát, hogy az létezne a romániai jogrendben. Nehéz elképzelni, hogy ezt így, egy lépésben meg lehetne oldani, ráadásul úgy, hogy a különleges jogállás csak a tervezetben megnevezett megyékre, illetve régióra legyen érvényes. Másrészt az RMDSZ egy maga számára nagyon szűkre szabott mozgástéren belül próbál megoldást találni egy olyan problémára, amelyre politikai akarat nélkül nincs megoldás. Innen nézve, a tervezet tulajdonképpen fából vaskarika. Az autonómia látszatát próbálja kelteni olyan jogi megoldások révén, amelyeknek egyrészt az elfogadtatása, másrészt a kivitelezése is nagyon problematikus.
Ezért aztán nagyon nagy árat fizet az a szakértői csoport, amely ezt a dokumentumot létrehozta. Van benne ugyanis egy olyan kompromisszum, amiről sajnos azt kell mondanom, hogy a magyarokat és a románokat egyidejűleg próbálja meg félrevezetni. A románokkal azt akarja elhitetni, hogy az autonómia nem is olyan nagy dolog az ő szempontjukból, a magyarokkal pedig azt, hogy ez az autonómia.
A dokumentum a Székelyföld Autonóm Régiót jogi személyként nevezi meg az 1. cikkben, de nem teszi egyértelművé, hogy közjogi, vagy magánjogi értelemben.
A dokumentum elkészítői feltehetően stratégiai megfontolásból hagyták nyitva ezt a kérdést, arra gondolva, hogy az ügy annak függvényében fog eldőlni, hogy a politikai tárgyalások milyen irányban alakulnak. A közjogi változathoz értelemszerűen államszerkezeti reformra van szükség, ami alkotmánymódosítást feltételez; ha pedig erre nézvést nem sikerül megegyezni, akkor a magánjogi változat is megfelelő lehet. Ez utóbbi esetben a régió egyesületi alapon jöhetne létre, például a megyei tanácsok határozatai alapján. Az így létrehozott egyesület a törvény előírásai szerint automatikusan megkapná a közhasznú egyesületi státust, és ennek alapján az állam által delegált hatásköröket láthatna el.
Ennek a kérdésnek a lebegtetése azonban igen komoly következményekkel jár. Amennyiben magánjogi változatra gondoltak a tervezet elkészítői, akkor nehéz elképzelni, minek alapján tartják elvárhatónak, hogy a román állam egy, a magánjog előírásai szerint bejegyzett testületre ruházza át mindazt a vagyont, amit a régió végrehajtó testületének kellene a tervezet előírásai szerint (60. cikk) kezelnie.
Ha pedig nyíltan fölvállalják, hogy ahhoz, amit a tervezet feltételez, elengedhetetlen a közjogi státus, akkor ezzel tulajdonképpen az egész tervezet öncélúságát ismerik el, hiszen az államszerkezeti reform azon az úton, amelyen ennek a tervezetnek remélnek – a nyilatkozatok alapján legalábbis – érvényt szerezni, nyilvánvalóan kivitelezhetetlen.
Az egyébként, hogy miként jönne létre a régió, nem derül ki egyértelműen a dokumentumból. Egyrészt azt lehet látni, hogy a régió a törvény elfogadása és hatályba lépése révén jön létre (14. cikk (1) bekezdés), másrészt a 44. cikk (3) és (5) bekezdései megyei szintű népszavazásokat helyeznek kilátásba, többek között „a megye közigazgatásának formájára és szervezetére, a megyei testületek közötti viszonyokra” nézvést, amiből akár azt is lehet érteni, hogy az érintettek megyei szintű népszavazások keretében nyilváníthatnak véleményt a régióhoz való tartozás kérdésében, az ezzel kapcsolatos megyei tanácsi döntések alapján.
A 97. cikk ugyanakkor a különleges státus felszámolásának az összefüggésében ír elő népszavazást, ami alapján úgy gondolom, hogy a szimmetria-elv megkövetelné, hogy a régió különleges jogállását is megfelelő szintű, regionális népszavazás hagyja jóvá. Politikailag értem, hogy miért kellene megspórolni a jóváhagyó népszavazást, az elvi vita szintjén azonban ez a mulasztás támadhatóvá teszi a tervezetet.
Hogyan látja a régió által gyakorolt hatáskörök kérdését?
A régió hatásköreire vonatkozóan van egy nagyon érdekes játék ebben a dokumentumban. A tervezet megszövegezői szemmel láthatóan arra törekszenek, hogy elkenjék a hatalomátruházás mozzanatát, illetve a régiót képviselő testület hatásköreinek nagyon precíz körülírását.
A 4. cikk azt mondja, hogy a régió normatív hatáskörökkel rendelkezik egy sor területen, amit tételesen felsorol a dokumentum. De mit jelent az, hogy normatív hatáskör? A normatív hatáskörnek jogszabályok – pontosabban a régió területére és lakosaira vonatkozó törvények – elfogadását kellene jelentenie, az állam által megosztott, és a régió képviseleti szervére átruházott hatalom elve alapján.
A hatalommegosztás gondolata a dokumentumnak csak a 14. cikkelyében fogalmazódik meg, azt követően, hogy a korábbi két fejezetben hosszasan szó van a régió, illetve a megyék hatásköreiről. A tervezetben az áll ezzel kapcsolatban, hogy a törvény életbe lépésével a régió, illetve a megyék hatáskörébe mennek át azok a funkciók, amelyeket az állami hatóságok gyakoroltak az illető területen. Mely állami hatóságok? Valószínűleg a dekoncentrált intézmények. Ennek alapján kizárólag végrehajtói, és nem törvényhozói hatáskörök átruházásáról rendelkezik a tervezet.
A 14. cikk (3) bekezdése alapján az állam a későbbiekben egyéb hatásköröket is átruházhat a régióra, ami feltételezhetően az autonómia fokozatos kiépülésének a gondolatát takarja – itt most tekintsünk el attól a feltehetően formai hibától, hogy a 15. cikk ugyanezt megismétli –, a (4) bekezdés azonban az autonómia minden illúzióját lerombolja azzal, hogy „állami adminisztratív hatáskörök delegálása, beleértve a jelen törvényben előírtakat is, sarkalatos törvénnyel módosítható vagy visszavonható”. Ez egyrészt ellentmond a már említett 97. cikkben előírtaknak, másrészt minden autonómiaberendezkedés lényege az alkotmányos garancia arra, hogy a hatalommegosztás egyoldalúan nem számolható fel.
Hogyan ítéli meg a székelyföldi régió vezető szerveinek az esélyeit arra, hogy betöltsék a tervezet által számukra előírt szerepet?
– A dokumentumban előbb is előfordul, hogy a régiónak vannak hatáskörei, de hogy kik azok, akik a régió nevében gyakorolják ezeket a jogosítványokat, arról nem tudunk semmit, egészen a 22. cikkelyig, amelyből kiderül: a régió tulajdonképpen két testület, a Regionális Tanács (RT) és a Regionális Végrehajtó Testület (RVT) révén látja el a feladatait.
A RT, mint fogalom – azon kívül, hogy a dél-tiroli autonómiastatútumban is hasonló formában, 1992-ig Regionalrat, majd a második autonómiastatútumban Landtag szerepel – egy érdekes jogi lelemény a szövegben: láttuk, hogy a tervezetet ismertető sajtóértekezlet keretében Kelemen Hunor is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem regionális parlamentről, hanem regionális tanácsról „beszélünk”.
A RT fogalma valóban létezik a román jogi gyakorlatban: a 315/2004-es törvény szövegében, amely a regionális fejlesztési régiókra vonatkozik, van utalás a regionális tanácsokra. Konzultatív testületek ezek a tanácsok, amelyek a régióhoz tartozó megyei tanácsokból jönnek létre valamilyen, nem elég egyértelműen szabályzott módon. Feltételezhető, hogy ezt a fogalmat akarja belopni az autonómiaelképzelésbe a tervezet, azt sugallván, hogy a román jogrend, illetve intézményrendszer létező elemei használhatók fel arra, hogy tartalmat adjanak az erdélyi magyar autonómiatörekvésnek.
Az RMDSZ autonómiatervezetében szereplő Regionális Tanáccsal azonban az a legnagyobb probléma, hogy sehol nincsenek megnevezve a hatáskörei. Egyebek mellett kiderül, hogy miként jön létre, hány tagból áll (23. cikk), majd az olvasható a tervezetben, hogy a RT „a régió illetékességének megfelelő normatív hatáskörrel, továbbá az Alkotmány, jelen Statútum és az érvényes jogszabályok által előírt egyéb hatáskörökkel” bír (24. cikk).
Ez fölöttébb érdekes, hiszen az Alkotmány semmit nem mond a regionális tanácsokra vonatkozóan, az Alkotmányban egyszerűen nem létezik ez a fogalom. Nem vagyok jogász, lehet, hogy tévedek, de amennyire tájékozódni tudtam, „az érvényes jogszabályokból” az derül ki, hogy ezek a testületek, amelyek a fejlesztési régiókban léteznek, konzultatív jellegűek, semmilyen, a régióra vonatkozó normatív hatásköreik nincsenek. A hatáskörökre vonatkozó egyetlen jogforrás tehát a Statútum marad, ami viszont semmit nem mond arról, hogy mik ezek a normatív hatáskörök.
Az én logikám szerint a 24. és 25. cikk között meg kellene jelennie tételesen annak, hogy milyen jellegű jogszabályokat vagy határozatokat hozhat létre a testület, mi az elfogadás és hatályba lépés folyamata, stb. Semmi nincs erről a megfelelő helyen, csak közvetve, későbbi cikkelyekből derül ki, hogy a RT „rendszabályokat”, „jogszabályokat”, „rendeleteket” illetve „általános érvényű jogszabályokat” fogad el.
A 41. cikkben például az olvasható, hogy a Regionális Végrehajtó Testületnek a Regionális Tanács által elfogadott rendszabályok alkalmazási szabályait kell, többek között, kidolgoznia.
A 43. cikk a RT számára tartja fenn az általános érvényű jogszabályok elfogadásának kizárólagos, a Regionális Végrehajtó Testületre át nem ruházható hatáskörét.
Az 51. cikkből pedig az derül ki, a RT által elfogadott jogszabály-tervezeteket az illetékes prefektushoz kell benyújtani, amelyek csak akkor lépnek hatályba, ha a kormány képviselője – akiből három is van a régióban – nem támadja meg azokat a közigazgatási bíróságon.
(Könnyen kiküszöbölhető, de a tervezet minőségét jól illusztráló következetlenség ebben a tekintetben, hogy a 73. cikk első bekezdésében már az áll, hogy a RT által elfogadott rendeletek törvényességét a régió egészére vonatkozó, különleges hatáskörrel felruházott Kovászna megyei kormánybiztos ellenőrzi.) A 14. cikk (4) bekezdése mellett ez véleményem szerint a leglátványosabb példája annak, hogy milyen furcsa játék folyik ebben a tervezetben az autonómia eszméjével. Gyakorlatilag elmondható, hogy a hatalomátruházás mozzanatát úgy képzelik el dokumentum megfogalmazói, hogy elsősorban a különleges jogállású Kovászna megyei, másodsorban pedig a másik két prefektus személyétől függ majd, mekkora a határa, mi a tartalma Székelyföld autonómiájának.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 2001-gyel bezárólag az alapul vett dél-tiroli autonómiastatútumban is szerepelt valami hasonló: a Landtag által elfogadott törvények fölött az olasz állam a tartományi kormánybiztos révén, a törvények kihirdetése előtt gyakorolt előzetes kontrollt. A dél-tiroli autonómiastatútum történetében azonban a hatalommegosztásra vonatkozó megállapodás világos és egyértelmű, többek között abból is megítélhetően, hogy a dokumentum 55. cikkelye világosan kimondja: a Landtag, vagyis a mi fogalmaink szerint a RT tartományi törvényeket hoz. A 2001-es alkotmányreformot követően pedig csak a kihirdetést követően lehet a tartományi törvényeket megtámadni az olasz Alkotmánybíróságokon.
Ön hogyan látja, a jogi rendelkezések esetleges pontosítása mellett működőképessé tehető ez a régió vezetését ellátó, a statútumban megjelenő végrehajtói struktúra?
– A regionális végrehajtó testület szerepe sokkal világosabban definiált. Miközben a Regionális Tanácsról nem mondja ki nyíltan a tervezet, hogy az a régió parlamentjének a funkcióját látná el, a Regionális Végrehajtó Testületről elég egyértelműen kiderül, hogy az végső soron a régió kormányának felelne meg, a testület elnöke pedig a kormányzó.
A 39. cikkben az áll ezzel kapcsolatban, hogy „A régió elnöke vezeti a minisztériumok és a központi közigazgatás a Székelyföldön működő, regionális szintű dekoncentrált közszolgálatait”. Tehát mindazt, amit a román állam a különböző minisztériumok szintjén szolgáltat a három megye területén, egy személynek kellene alárendelni, aki „végrehajtó hatásköreinek” egy részét a RVT tagjaira ruházhatja át, kinevezvén mintegy kormánya minisztereit.
Noha ez az elgondolás a végrehajtói ágon igen jelentős tartalmat kölcsönöz az autonómiának, a tervezet ezen a ponton lerombolja mindazt, amit a törvényhozói ág viszonylatában megspórolni igyekezett.
Gondoljunk bele, mennyi törvényt kellene módosítani ahhoz, hogy az így elképzelt kormányzói szerepkört meg lehessen tölteni tartalommal. Azzal együtt, hogy az 57. cikk – egy teljesen logikátlan helyen egyébként, a „Helyi közösségek” című fejezetben – arról rendelkezik, hogy „a Székelyföldön kívül is tevékenységet folytató közintézmények szerkezetét és működését jogszabályok valamint a Román Kormány határozatai szabályozzák és irányítják.” Tekintettel arra, hogy azoknak a közintézményeknek a köre, amelyek kizárólag a Székelyföldön folytatnak tevékenységet meglehetősen szűk, ebből is kiderül tehát, hogy a régió normatív hatáskörei igen korlátozottak.
A nemzeti közösségekre vonatkozó rendelkezéseket megfigyelve szembeötlő, hogy a kidolgozók minthogyha nem foglalkoznának eléggé hangsúlyosan a székelyföldi roma kisebbséggel.
– E kérdés kapcsán a tervezet egy további lényeges koncepcionális fogyatékosságát van módom megemlíteni. Több fontos ponton kiderül, hogy az elképzelés használja a Székelyföldön élő nemzeti közösségek fogalmát.
Az egyik probléma ezzel az, hogy bizonyos vonatkozásokban csak magyarokról és románokról, más vonatkozásokban az említett két közösség mellett romákról és németekről is szó van. Ez minden bizonnyal figyelmetlenség eredménye, az ilyen jellegű hibákat nem különösebben nehéz korrigálni. Ennél komolyabb gond, hogy a tervezetnek az egyes nemzeti közösségek arányos képviseletére, a kardinális kérdésekben a velük való konzultációra, oktatási-nyelvi jogokra vonatkozó – a szándékot tekintve egyébként dicséretes – előírásait lehetetlenség kivitelezni az etnikai vagy nyelvi regisztráció nélkül.
Az alapul vett dél-tiroli modellnek egy sokat vitatott, az idők során számos változtatáson átment, de kérdés lényegét tekintve megkerülhetetlen eleme ez. Az ott élő minden polgárnak időszakosan nyilatkoznia kell, hogy a német, olasz és ladin nyelvközösség közül melyik tagjaként kívánja magát nyilvántartatni, és ennek a regisztrációnak az eredményei alapján osztják el a köztisztségeket, illetve utalják ki az egyes nyelvi közösségeknek szánt erőforrásokat. A nyelvi regisztráció, illetve az etnikai kvóták megállapítása a népszámláláshoz kötődött, annak keretében kell anonim nyilatkozatot tennie minden polgárnak. Név szerinti nyilatkozatra akkor van szükség, ha valaki szeretne az etnikai kvótarendszer által biztosított lehetőségek valamelyikével élni. Egy ilyen nyilatkozat csak bizonyos idő – másfél év – elteltével lesz hatályos, és öt éven belül megváltoztathatatlan.
Gondoljunk bele, milyen problémákat vetne fel egy hasonló konstrukció a Székelyföld esetében, ahol csak etikai regisztrációról lehetne beszélni, hiszen a székelyföldi romák nyelvi identitása nem egyértelmű. Nem véletlen tehát, hogy a tervezet kidolgozói ezt a kérdést óvatosan megkerülték, és a népszámlálási adatokból kiindulva képzelték el a felmerülő problémák kezelését. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogy hogyan!
A 23. cikk második bekezdésében az áll, hogy a RT megválasztásakor „minden nemzeti közösség képviselőit külön választják meg, a tanács összetétele pedig meg kell feleljen a közösségek a legutóbbi népszámlálás adatai alapján megállapított számarányának.” Eltekintve most a nyelvhelyességi szempontoktól, nehéz konstruktív választ adni arra a kérdésre, hogy miként lehet minden nemzeti közösség képviselőit „külön megválasztani” az említett regisztráció hiányában. Hasonló problémákat vet fel a köztisztségek betöltésére vonatkozó 78. cikk (3) bekezdése, amely szerint a székelyföldi „karrierbeosztások a két nemzeti közösség tagjai számára a megye lakosainak legutóbbi népszámlálási adatai alapján megállapított nemzetiségi arányai szerint férhetők hozzá”, illetve a 81. cikk (1) bekezdése az igazságszolgáltatás testületeinek etnikai összetételére vonatkozóan.
Kérdésére visszatérve, sok más egyéb részlet mellett ez a két előírás illusztrálja a leginkább, hogy a tervezet elkészítői gyakran megfeledkeznek a romákról: annak alapján, amit a 78. és a 81. cikkelyek tartalmaznak – és feltételezve, hogy „a két nemzeti közösség”, amelyekre a 71. cikk utal a magyar és a román – nem kevesebb következik mindebből, mint hogy a székelyföldi romák nem tölthetnek be köztisztséget az autonómként elgondolt Székelyföld területén!
Csak közvetve tartozik ide, de említést érdemel, hogy kivitelezhetetlen előírást tartalmaz továbbá a 45. cikk is, amely azt mondja, hogy „A Székelyföld megyei tanácsait az érvényben lévő jogszabályok előírásai szerint választják meg, biztosítva ugyanakkor mindkét nemzeti közösség képviselőinek a tanácsban való jelenlétét”. Az érvényes jogszabályok semmit nem mondanak arról, hogy miként lehet biztosítani a nemzeti közösségek arányos – mert noha a szöveg nem elég egyértelmű, nyilvánvalóan erről van szó – képviseletét a megyei tanácsokban: a jelöltállítás szabadsága korlátozatlan, a választás eredményét azonban csak annyiban befolyásolják az érvényben levő törvényes előírások, hogy fenntartanak egy tanácsosi helyet a választáson induló, nem a romániai magyarságot képviselő kisebbségi szervezetek számára, arra az esetre, ha egyetlen kisebbségi (nem magyar) képviselő sem kap mandátumot.
Pénzügyi szempontból fenntartható lenne a régió?
– Nehéz ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyértelműen állást foglalni. Az talán kijelenthető, hogy a régió vagyonára és pénzügyeire vonatkozó fejezetek a tervezet legalaposabban végiggondolt részei. Ezzel együtt nehéz megítélni, hogy azok a bevételek, amelyeket a tervezet felsorol, elegendőek-e a különleges jogállás költségeinek a fedezésére.
A kérdéssel kapcsolatban újra előjön a hatalommegosztással kapcsolatos politikai akarat problémája. Mi alapján remélik a tervezet kidolgozói, hogy a román állam nevében eljárók hajlandók lesznek a Székelyföld Autonóm Régió javára lemondani azokról az erőforrásokról és javakról, amelyeket a 60. cikk (1) bekezdése felsorol, illetve elfogadni a visszautalásnak azokat az elveit, amelyeket a 64. és 66. cikkelyek próbálnak rögzíteni?
Arról nem is beszélve, hogy a valószínűleg megspórolhatatlan kettős adózás terhén túl (amit kilátásba helyez a 65. cikk), mi alapján lehet majd elvárni a román államtól, hogy állami költségvetési forrásokból további szubvenciókkal támogassa a régiót, annak megfelelően, ahogy ezt a 62. cikk (c) bekezdése előírja?
Van továbbá ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy apró furcsaság, amely a 68. cikkben bukkan fel.
Az előírás egy jól ismert, a székelyföldi vezetők által sokat emlegetett problémára keresi a megoldást: nevezetesen, hogy a Székelyföld számottevő bevételtől esik el annak következtében, hogy a régióban kereskedelmi tevékenységet folytató számos nagy cég nem ott van bejegyezve, következésképpen nem ott adózik. Nem ismerem elég jól ezt a kérdést, de kétségeim vannak afelől, hogy ennek a szándékaiban érthető és indokolt elképzelésnek törvényes úton és EU-konform módon érvényt lehetne szerezni.
A tervezet bemutatását követően mi a következő lépés?
– A tervezet nyilvános felvállalása a soron következőkben nagyon komoly kihívások elé állítja az RMDSZ nevében megszólalókat, legalább négy vonatkozásban. Ahhoz, hogy a tervezethez fűzött remények egy része legalább teljesülhessen, és a benne rejlő potenciál kiaknázhatóvá váljék, rendkívül szakszerű, körültekintően megtervezett kommunikációra lesz szükség egyrészt a a romániai magyarság belső nyilvánosságát tekintve, másodsorban a román közvélemény és a politikai partnerek irányában, harmadsorban a nemzetközi kontextusban, és végül, de nem utolsó sorban a magyar nemzetpolitika kihívásaira adandó válaszok összefüggésében.
A hazai belmagyar viszonyok tekintetében a soron következő vita egyik fontos hozadéka lehet, hogy szertefoszlanak azok az illúziók, amelyek az autonómia kivívásának a várható időhorizontjával, illetve az ahhoz elvezető úttal kapcsolatosan éltek a romániai magyar közgondolkodásban. Amikor szűk másfél évvel ezelőtt azt nyilatkoztam, hogy az autonómiához elvezető út hosszabb lesz, mint ahogy azt az autonómia erdélyi bajnokai gondolják, és hogy a kérdésben megkerülhetetlen a román fél, rendkívül vehemens, elutasító és megbélyegző elutasítással találtam magam szemben. Egy ideje – de nem több, mint egy éve – Kelemen Hunor maga is hasonló nyilatkozatokat tesz. Az RMDSZ-re nézve ennek vannak ugyan kockázatai, de az erdélyi magyar egzisztencia jövőjével kapcsolatosan önként vállalt felelősségéből az következik, hogy a szervezetnek előbb-utóbb ki kell szállnia abból a politikai pozícióharcból, amelynek az autonómia öncélú eszköze volt csupán, és teljesíthetetlen illúziókat termelt újra az erdélyi magyarságban.
A rivális politikai szereplők eddigi megnyilvánulásai alapján ez a folyamat minden bizonnyal nem lesz egyszerű, ennek ellenére én arra számítok, hogy a vita során világosan ki fog rajzolódni majd az autentikus és öncélú autonómiaküzdelem közötti határ, és egyértelművé válik az is, hogy melyik politikai szereplő hol helyezkedik el ehhez a határhoz képest – természetesen az RMDSZ-t is beleértve. A vitának egy megkerülhetetlen összetevője lesz ugyanakkor, hogy az RMDSZ milyen jövőképet kínál az erdélyi/romániai magyarság Székelyföld határain kívül élő részének, illetve hogyan bontja le azt a bizalmi gátat, amelyet a székelyföldi autonómiatörekvések felpörgése a hazai magyarság szórványban, fél-szórványban vagy a partiumi térségben élő részeiben kialakított.
Ami a román felet illeti, az RMDSZ ebben a tekintetben óriási kockázatot vállalt. Két forgatókönyvvel lehet számolni: az egyik az, hogy az RMDSZ teljesen marginalizálódik a román politikai mezőnyben, a másik, hogy megfelelő kommunikációs stratégiával sikerül megőriznie hitelét és pozícióit a romániai politika színpadán.
Amennyiben az RMDSZ a román nyilvánossággal lefolytatandó vita következtében abban a helyzetben találhatja majd magát, hogy eddigi látványos koalíciós potenciálja szertefoszlik, és egyetlen mérvadó román politikai erő nem fogja az elkövetkezőkben komolyan venni, számolni kell azzal, hogy belátható időn belül senki nem fogja tudni az erdélyi magyarság nevében a román állampolitika szintjén tartani azt a kérdést, hogy a magyar közösség és a román állam viszonya rendezetlen, és hogy erre a rendezetlenségre valamilyen megoldást kell találni. Ez egy rendkívül súlyos, az erdélyi magyarság jövőjére nézve minden bizonnyal visszafordíthatatlan következményekkel járó fejlemény lenne, aminek a felelősségében minden olyan hazai politikai szereplő osztozna, aki hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi magyarság reprezentatív politikai ereje rálépett erre a kényszerpályára (értelemszerűen az RMDSZ vezetőit is beleértve).
Ha ezzel szemben a román politikai erők felismerik, hogy célszerű elkerülni, hogy az RMDSZ marginalizálódjon és eltűnjön, mint az erdélyi magyarság legitim képviselője a román politikai mezőnyben, és ennek megfelelően körültekintően fogják kezelni a kérdést, akkor hosszú távon lehet talán szerény reményeket fűzni a pozitív kimenetelhez. Azokat a trendeket, amelyeket az elmúlt bő húsz év autonómiaküzdelme során elkövetett hibák hoztak létre, bizonyára nem lesz egyszerű megfordítani – többször említettem korábban, hogy az erdélyi magyarok autonómi-törekvése rendkívül hatékony immunrendszert hozott létre a román társadalom testében, amelynek ellentestjei igen gyorsan lépnek működésbe valahányszor a kérdés felbukkan a nyilvánosságban – ám kitartó, megfelelő színvonalon végzett munkával az ügy nem reménytelen.
A kérdés lényegét tekintve marginális, a politikai küzdelem közvetlen kontextusában azonban nem jelentéktelen részlet ugyanakkor, hogy az autonómiatervezet Kelemen Hunor által való nyilvános felvállalása a romániai elnökválasztás kampányának a küszöbén érdekes mozgásteret biztosíthat a választásokon induló RMDSZ-elnök számára annak a dilemmának a kezelésében, hogy kinek a támogatására szólítsa fel támogatóit a választások második fordulójában: ha a legesélyesebb jelölt, aki jelenleg az RMDSZ koalíciós partnere – és akinek a támogatása a korábbi elnökválasztások tapasztalatai alapján komoly kockázatokat rejtő változat lenne – nagyon határozottan elutasító módon foglal állást a tervezet kérdésében, Kelemen Hunor különösebb politikai kockázat nélkül megengedheti magának, hogy mossa kezeit. Ez a körülmény feltételezhetően moderálni fogja Románia vezető politikai erejének a viszonyulását a kérdéshez, ami hatással lehet a kérdés kezelésének utólagos alakulására.
Nehéz feladat vár az RMDSZ tisztségviselőire a nemzetközi kontextusban is: a közelmúlt fejleményeit követően, amelyek igen komoly kihívások elé állították a a nemzetközi politika befolyásos szereplőit, nem lesz könnyű a számukra érthető nyelvezetben elmagyarázni, hogy milyen autonómiára gondolnak a szervezet vezetői, amely nem eredményez sem az ukrajnai, sem a skóciai, illetve katalán helyzethez hasonló destabilizációt. Nem teljesíthetetlen feladat ez sem, de szakszerűbb fellépést feltételez, mint amihez az RMDSZ nevében fellépők az utóbbi időben hozzászoktattak bennünket.
A legnagyobb kihívás elé azonban véleményem szerint a magyar nemzetpolitika összefüggésében állította az RMDSZ-t a Kelemen Hunor által szeptember 18-án ismertetett autonómiatervezet. Minekutána az RMDSZ – ugyancsak szavazatszerzéssel kapcsolatos megfontolásokból – elveit elfeledve maga is beállt a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét népszerűsítő és azt intézményesen támogató szervezetek sorába, most arra a paradoxonra kell majd keresnie a megoldást, hogy minél inkább nő a magyar állampolgársággal is rendelkezők száma a Székelyföldön, annál kevésbé van értelme bármilyen autonómiatörekvésnek a térségben.