2023. december 6. szerdaMiklós
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A magyar Golgota: Arad, 1849. október 6.

Babucs Zoltán 2014. október 04. 10:29, utolsó frissítés: 2014. október 06. 09:42

Aulich Horatiust olvasgatott, Láhner fuvolázott, Damjanich a hóhért invitálta szivarozni, Dessewffy jóízűen aludt: így telt a vértanúk utolsó éjszakája.


Egykoron az egész ország ismerte a tizenhárom aradi vértanú nevét, azokat kívülről tudta, manapság viszont már egyre kevesebben vannak azok, akik név szerint is fel tudják sorolni azokat, akiket 1849. október 6-án a császári bosszúállás kivégeztetett Aradon. Százhatvanöt esztendővel ezelőtt a magyar honvédsereg egy altábornagyát, tizenegy tábornokát és egy ezredesét végezték ki Aradon, Pesten pedig gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt, továbbá Fekete Imre gerilla századost, akiről a mai kor embere vajmi keveset tud. A nemzeti gyász és a passzív ellenállás időszakában sok olyan asszonyi karkötővel lehetett találkozni, amelyen néma tiltakozásként az aradi vértanúk nevének kezdőbetűiből összeállított onomasztikon szerepelt: Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie! (Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!) Vagyis a német mondat szavainak kezdőbetűi az aradi tizenhárom nevének kezdőbetűit is jelentette úgymint: Poeltenberg, Vécsey, Damjanich, Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss, Knezić, Lahner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Schweidel…


„Kegyelmet a megtévedteknek”

Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a császári-királyi hadsereg 1849. július 1-jén kinevezett magyarországi főhadparancsnoka – miután Bécsből teljesen szabad kezet kapott – szinte kéjes örömmel látott neki a tisztogatási munkához. Elképzelése szerint a honvédsereg összes tábornokát és törzstiszti karát statáriális úton akarta kivégeztetni, és minden olyan személyt, aki 1848 előtt a császári hadseregben teljesített szolgálatot, avagy támogatta a honvédeket, hadbíróság elé állíttatni. Erről Haynau – a „bresciai Hiéna” – így vallott egy levelében: „… egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani… Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

Mikoron 1849 augusztusának végén megkezdődtek a kivégzések, Haynau egy másik levelében Ormai (Auffenberg) Norbert vadászezredes kivégzése kapcsán ekképp vélekedett: „… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyst megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”



Közvetlenül a világosi fegyverletétel után I. Miklós cár az osztrák uralkodónak megtorlás helyett kegyelmet javasolt: „Adjunk hálát istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink vérének hullását, és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd… Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra…” Azonban hiába volt a bölcs tanács, az ifjú I. Ferenc József és környezete mégis a kegyetlen bosszúállás mellett döntött.


1849. augusztusának végén megindult az aradi várbörtönbe szállított honvéd tábornokok elleni hadbírósági eljárás, melynek során a vádlottak többnyire arra hivatkoztak, hogy ők az akkori törvényes uralkodó, V. Ferdinánd – őt követte a trónón 1848. december 2-ától I. Ferenc József, akit csak 1867-ben koronáztak magyar királlyá – jóváhagyásával kerültek a honvédseregbe, esküjüket mindvégig megtartva. A vértanúk mindegyike a Habsburg Birodalom császári-királyi hadseregében szolgált a szabadságharc előtti időszakban, társadalmi és nemzetiségi tekintetben is reprezentálták kicsiben a Habsburg Birodalmat, sokan közülük csak törve beszélték a magyart. Leiningen-Westerburg német birodalmi gróf volt, Poeltenberg osztrák születésűként csak huszárjaitól tanulta meg a kacifántos magyar káromkodásokat, Damjanich szerb, míg Knezić tábornok horvát származású volt.


Dies irae – A harag napja

1849. október 5-én, reggel hét órakor került sor az ítélethirdetésekre, miután azok felsőbb megerősítést nyertek. Kilenc főt kötél általi, négy főt – kegyelemből – por és golyó általi halálra ítéltek. Utolsó éjszakájukon a halálra készülők számot vetettek földi életükkel, megírták búcsúleveleiket és lelki vigaszt kaptak a kirendelt egyházi személyektől. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Aulich Horatiust olvasgatott, a mérnöktiszt Török Vauban könyvét lapozgatta a várerődítésről, Láhner fuvolán játszotta Donizetti: Lammermouri Lucia című operájából a haldokló Edgar dalát, Damjanich Franz Bott hóhért invitálta szivarozni, míg a tiszta lelkiismeret bizonyítékaként Dessewffy jóízűen aludt.

1849. október 6-án – Latour gróf meggyilkolásának egyéves évfordulóján – , reggel fél hatkor vezették ki a várárokba a „por és golyó általi” halálra ítélteket: nemes eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagyot, cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és szkárosi Lázár Vilmos ezredest. Ők négyen azért részesültek a kegyelem ezen fajtájában, mert nem a cári, hanem a császári csapatok előtt tették le a fegyvert, avagy közvetlenül nem harcoltak a császári hadsereg ellen. Vinkler Brúnó minorita szerzetes szemtanúként erről a következőket írta: „Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás… Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számítva – , s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak a vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét.”

A többi kilenc tábornok még halotta a lövések dörejét, erről a 31 esztendős Leiningen tábornok sógorához intézett utolsó sorai is tanúskodnak: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban viszontlátjuk egymást. – Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek, Isten veletek.”

Mivel Haynau ragaszkodott ahhoz, hogy Latour halálának évfordulóján legyen a kivégzés, a felmondási idejét töltő hóhér még rendes akasztófákat sem tudott ácsolni, ezért egy építkezésről szerzett be cölöpöket, és segédeinek igen nem kis erőfeszítésébe került, míg egy-egy elítéltnek eltörték a nyakcsigolyáját. A katonák számára méltatlan halálnemet jelentő akasztást a következő sorrendben hajtották végre: Ernst Ritter Poelt von Poeltenberg, nemescsói Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Karl August graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, Aulich Lajos, Damjanich János, hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly tábornok.

Poeltenberget kegyelemből elsőként akasztották fel, s a megható jelenetek sorából kiemelhető az, amikor Leiningen, a szőke német óriás – aki utolsó útján kávébarna színű, piros zsinóros törzsiszti atillát viselt – az utolsó szó jogán ezeket mondta: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”

Az akasztottak sorában utolsónak maradt Vécsey gróf, ugyanis császárhű apja külön kérte, hogy fia végignézze bajtársai kivégzését. Vécsey, mielőtt a bitóhoz lépett volna, régi haragosa, Damjanich holtteste elé állott, s mintegy bocsánatkérésként, letérdelt előtte és megcsókolta annak kezét.

Ugyanezen a napon a pesti Újépületben végzett sortűz az első magyar kormány felelős miniszterelnökével, gróf Batthyány Lajossal.

A császári hadbíróságok sorra gyártották a halálos ítéleteket, melyeket aztán Európa felháborodásának köszönhetően nem hajtottak végre, hanem azokat várfogságra módosították, honvédek és honvédtisztek ezreit pedig kényszersorozás útján külhoni garnizonokba szállították, minél távolabbra magyar hazájuktól. 1849-1850 folyamán mintegy 1200 ügyben hoztak ítéletet a császári hadbíróságok. Az 500 halálos ítéletből „csak” 120-at hajtottak végre, a többi esetben hosszabb-rövidebb börtönbüntetést szabtak ki.

1849. október 25-ig, a 14. aradi vértanú, kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Lajos ezredes kivégzéséig még tizenkét főn hajtottak végre halálos ítéletet. Közöttük volt Peter Giron alezredes, a Német Légió szervezője, herceg Woronieczki Mieczyslaw alezredes, Karol d’Abancourt százados, vagy éppenséggel Csányi László kormánybiztos és miniszter, báró Jeszenák János kormánybiztos, Szacsvay Imre képviselőházi jegyző, báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök, Gonzeczky János lelkész és Csernyus Manó tisztviselő.

Bár nem végezték ki, mégis az aradi vértanúk mellett tarthatjuk számon a Petőfi által megénekelt egykori Württemberg-huszárkapitányt, lenkei és zádorfalvi Lenkey János tábornokot, akit fogva tartói az őrületbe hajszoltak, s amikor 1850. február 9-én kiszenvedett az aradi várbörtönben, cinikus módon jelentették: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér végre halál útján fogyatékba jutott.”

„Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” – ezen szavakat Poltenberg tábornok mondotta, amikor 1849. október 6-án végignézett akasztás előtt álló bajtársain. Az aradi gyászos események 165. évfordulóján ezen „deputáció” tagjaira, valamint Batthyány grófra emlékezünk, akik éltükkel és halálukkal példát mutattak a magyar nemzetnek, hogyan kell a legreménytelenebb helyzetben is a nemzetért és az 1848-as eszmékért a legvégsőkig kiállni, bízván abban, hogy „az igaz ügy örökre veszve nem lehet”.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS