2020. aug. 14. péntekMarcell
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hova vándorolnak a romániaiak, ha nem hagyják el az országot?

Kertész Melinda kérdezett: Kertész Melinda 2016. november 03. 13:42, utolsó frissítés: 17:16

Több régió, megye a belső migráció miatt is jelentősen veszített a népességéből, Vasluit például úgy hagyják el, mint az égő házat.


60 évre tekint vissza és vizsgálja a belső migrációs trendeket Romániában Horváth István szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója a nemrég megjelent angol nyelvű tanulmányában. A tudományos dolgozat első felében a rendszerváltás előtti időszakban lezajlott belső migrációs trendeket követi, a második részben a rendszerváltás óta eltelt 25 évben történő népességmozgást elemzi ki. A kutatót a munkájáról kérdeztük.

A rendszerváltás előtt hogyan alakult a belső migráció, és azt követően hogyan változtak a trendek?

Horváth István: – Romániában a belső migrációt meghatározta a regionális gazdasági egyenlőtlenség. 1945 után a belső migráció az iparilag és infrastruktúra szempontjából fejlettebb régiók felé zajlott: ekkor a lakosság az Ókirályságból, főleg Moldvából Erdélybe, a Bánságba, Bukarestbe, illetve a Prahova völgye fejlettebb régióiba költözött.



Ez a trend a '60-as évektől kezdődően kihangsúlyozódott, amikor jelentős ipari fejlesztési politikába fogott a román kommunista állam. Ugyanabban a periódusban valamelyest mérséklődött is, hiszen az állam megpróbálta kiegyensúlyozottabbá tenni az ipari telepítési politikáját.

Azonban ez az igyekezet nem volt annyira sikeres, hogy a zajló migrációs trendet jelentős mértékben ellensúlyozni tudta volna. Tehát azt lehet mondani, hogy nagyjából Dél-Erdély, a Bánság voltak a vonzó régiók, illetve Bukarest és környéke, a Prahova völgye, és részben Konstanca és környéke. Ezek voltak a folyamatosan vonzó régiók, országon belül csak az eltávozás mértéke váltakozott jelentősen az 1989 előtti és 1989 utáni periódusok viszonylatában.

A Székelyföldről merre áramlott a rendszerváltás előtt a lakosság?

– Alapvetően a Székelyföldnek volt egy stabil időszaka: a Székelyföld a 70-80 években akár vonzónak is bizonyult valamilyen mértékben. Még mindig annak bizonyul, hogyha Maros megyét tekintjük – és itt elsősorban Marosvásárhelyt kell érteni, és nem Maros megyének azt a részét, amely tradicionálisan a Székelyföldhöz tartozik. Ez a fajta stabilitása a Székelyföldnek összefüggött azzal, hogy a '60-as évektől itt is jelentős mértékű volt az ipari telepítési politika, ami helyben tudta tartani a lakosság nagy részét. Ebben az időszakban már nem volt olyan jelentős az elvándorlás, mint korábban: a 20. század elejétől jelentős problémája volt az elvándorlás a Székelyföldnek, csak a '70-'80-as évek képeztek stabilizációt, amikor a Székelyföldre telepített ipar még működött.



A '80-as évek után, a '90-es években, Románia általános dezindusztrializációját követően a Székelyföldre telepített ipar is leépült bizonyos mértékben, így Székelyföld is azok között a régiók között van, amely a belső migráció hatására jelentős mértékű populációt veszített. Ez azt jelenti, hogy sokkal többen vándoroltak el regisztráltan a belső migráció rendszerében, mint amennyien vándoroltak oda. Ha Hargita, Kovászna és Maros megyét összehasonlítjuk, amint már említettem, Maros megye egy picit stabilabb maradt, főként Marosvásárhelynek és metropolitán övezetének köszönhetően. Kovászna megye valamelyest kisebb mértékű veszteséget regisztrált, mint Hargita megye, ez főleg annak köszönhető, hogy Sepsiszentgyörgynek jelentős volt a vonzása Brassó irányából. Nagyon sokan azok közül, akik Brassó megyében dolgoztak, Kovászna megyében, pontosabban Sepsiszentgyörgyön vásároltak házat. Két és fél évtized alatt a népességének 4-5%-át veszítette el a belső migrációnak betudhatóan a Székelyföld. Ez mindenek előtt annak tudható be, hogy a '90-es években leépültek nagyon nagy részben azok az ipari kapacitások, amelyeket a '60-as évek végétől kezdődően, a '70-'80-as években telepítettek és működtettek a kommunista rendszeren belül.

A rendszerváltás után, amikor liberalizálódott az elköltözés lehetősége, és a zárt városi rendszer megszűnt, mi történt a belső migráció terén?

– Romániára jellemző, hogy 1990-ben volt egy óriási, kiugró mértékű belső migráció, ami annak volt betudható, hogy egyrészt a nagyvárosok zárt városok voltak, ahol kevés kategória telepedhetett le. A szabad mozgást valamelyest akadályozta a kötelező kihelyezések rendszere, ami azt jelentette, hogy az egyetemet végzetteknek 4-5 évet kötelezően egy kijelölt munkahelyen kellett eltölteniük. Ez természetesen egyfajta lezártságot jelentett, bizonyos kategóriák arra kényszerültek, hogy különböző helyszíneken lakjanak. Ez azt eredményezte, hogy 1990-ben Románia történelmében a legmagasabb belső migrációs mértékét regisztrálták, sem azelőtt, sem azután nem volt ekkora mértékű a lakóhelyek váltása. Itt most nem címváltásról beszélek, hanem a különböző települések közötti lakhelyváltásnak az arányáról. Ez a migrációhullám nagyjából 1990-ben lerendeződött, mert megszűntek azok a jogi intézkedések, amelyek a szabad lakhelyválasztást akadályozták.

Az egyetemet végzetteken kívül más szegmensek motivációkról mit lehet elmondani, miért döntöttek az elköltözés mellett?

– Nagyon változóak voltak ezek a motivációk, és összefüggnek a belső migráció irányaival. Nyilvánvaló, hogy a '70-es, '80-as években a migráció többnyire faluról városra irányult, hisz az embereket motiválták az iparosítási politika és a nagymértékű urbanizáció adta lehetőségek.



A '90-es évek után a motivációk sokkal inkább voltak negatívak, mint pozitívak. Magyarán, az ipar leépülése miatt egyre több első generációs városi visszaköltözött falura. A '90-es évek végére már domináns volt a város-falu irányú migráció. 2000-2002 körül Románia gazdaságilag stabilizálódott, és beindult a gazdasági növekedés.

A nagyvárosok és az úgynevezett fejlődési pólusok helyszínén az ingatlanárak hatalmas és hirtelen növekedése egy másik típusú migrációt váltott ki. Az olcsóbb, esetleg hangulat szempontjából kellemesebb, periférikus, falusi zónák felé tartó, szuburbánus migráció vette kezdetét. Ez Kolozsvár környékén is látványos volt, hiszen a Kolozsvár melletti Szászfenes a legnagyobb falusias települése Romániának, amely az utóbbi tíz évben fejlődött ki, és ez egyértelműen a szuburbanizációval, az ingatlanárak megnövekedésével és a nyugodtabb falusi környezet reményében zajló félrevonulással magyarázható.

Érdekes az, hogy egymásra tevődnek olyan típusú trendek, amelyek egyszerre függnek össze a gazdaság leépülésével, és a különböző fejlődési pólusok esetében a gazdasági fellendüléssel. Tehát egyszerre van jelen az, hogy a leépülő, monoindusztriális központokból, régi bányavárosokból az emberek eltávoznak, és visszamennek falura, másrészt a fejlődő nagyvárosokból az emberek kimenekülnek falura, vagy gazdasági, vagy más, például komforthoz kapcsolódó megfontolásból. Például a kolozsvári periurbánus falusi zóna egy-két helyszíne önmagában az életminőség szempontjából is vonzerőt jelent.

Ha az országból kifelé áramló migrációról beszélünk, akkor milyen kölcsönhatásban van az a folyamat a belső migrációval? Mi most a trend? A fiatal generációnak mi az opciója?

– Összkép szempontjából nehéz elmondani, de folyamatában nézve néhány trend felvázolható. Azt tudjuk, hogy tulajdonképpen a '90-es évek során főleg a romániai nagyvárosokból és Erdélyből kapcsolódtak be a nyugat irányú migrációba. 2002 után, amikor Romániát mentesítették a vízumkényszer alól, és főleg 2007 után, amikor Románia EU-tagország lett, akkor tulajdonképpen azok migráltak, akik szegényebb zónákban laktak. Egy részük olyan személy volt, aki a különböző ipari központokból falura vándorolt vissza, tehát tulajdonképpen a nyugat irányú kivándorlás jellemzőjévé vált a szegényebb, periférikusabb zónáknak, ahová a '90-es években az első generációs városlakók visszamentek a leépülő ipar következtében.

A növekedési pólusok, tehát Romániának az a 6-7 nagyvárosa, amely jelentős gazdasági potenciállal és vonzerővel bír, képes egyrészt lekötni a saját fiatalsága jelentős részét, illetve jelentős vonzerővel rendelkezik különböző régiók számára. Vagy a magasan képzett munkaerőt – például Kolozsváron az IT-szektorban a jól képzett munkaerőt –, vagy a szolgáltatásban működő munkaerőt vonzza és képes lekötni. Elsősorban a fiatal, akár pályakezdő, de jól képzett személyek számára, illetve a középfokú végzettségű, szolgáltatásokban elhelyezkedők számára is vonzó.

Ugyanakkor, ha generációs bontásban nézzük, akkor a középkorú, jelentős képzettséggel nem bíró, középfokú képzettséggel rendelkező személyek számára ezek a nagyvárosok nem vonzók. Egy közepes végzettségű, 40-50 éves személy valószínűleg hamarabb lát alternatívát abban, hogy elmenjen Norvégiába karácsonyfát vágni, mint eljöjjön Kolozsvárra, ahol a bérek számára nem annyira vonzóak és hosszútávon nem kecsegtetnek megélhetéssel.

Úgy érzem, hogy ebben a pillanatban a következő a helyzet: bizonyos mértékű fiatal, a piacra frissen kilépő munkaerőt képesek lekötni ezek a fejlődési pólusok: főleg a nagyvárosból, a nagyvárosok vonzásköréhez tartozó régiókból származókat. Természetesen, ha Kolozsvárral példázódok, akkor a műszaki végzettségű diplomások esetében a vonzáskörbe akár a Székelyföld is beletartozhat, de hogyha a középfokú végzettségűekről beszélünk, akkor valahol a Mezőség peremén megállunk.

A távolabbi, a nagy fejlődési pólusokon kívüli fiatalok számára továbbra is a nyugati migráció a vonzó – igaz, hogy most már többnyire az időszakos munkavállalások rendszere jelent valamilyen alternatívát számukra. Tehát olyan jellegű idénymunkákba való bekapcsolódás a trend körükben, ami akár egy évben 8-9 hónapot is felölelhet.

Erdély nagyvárosai esetében megfigyelhetőek-e azok a globális trendek, amelyek előidézték a szupervárosokat?

– Ha globalizációról beszélünk, ennek egyik elmélete szerint már nem a nemzetállamokat kell szemlélni, mint térségeket, hanem azokat a nagyon nagy városokat, ahol nagy mértékű szakképzett munkaerő, és az ehhez kapcsolódó szolgáltatások koncentrálódnak. Az ilyen típusú nagyvárosok azok, amelyek "forgatják a világot", hiszen jelentős mértékű szakképzett munkaerő áramlik oda, jelentős mértékű munkavállalási lehetőség nyílik a kevésbé szakképzett szolgáltatásokban elhelyezkedő munkaerő számára is.

Ha ezt vesszük figyelembe, akkor itt, a régióban másod-harmadrangú szupervárosokról beszélhetünk: Bécs, Isztambul, és valamilyen mértékben Budapest. Az elsőrangú városok New York, Los Angeles, vagy London. A Romániai városok közül egy sem sorolható még a harmadik kategóriába sem.



Nagyon egyszerű a rangsorolásnak a lényege, azt veszi alapul, hogy az aktív munkaerőnek körülbelül hány százaléka dolgozik a tudástermelő szektorban. Tehát a különböző nagy cégeknek a központjai vannak ott, azoké, akik új tudást, új technológiát termelnek, vagy éppenséggel részt vesznek a pénzügyi döntéshozatalban. Ilyen szempontból a régiónk nem igazán rúg labdába.

Félperifériának számítunk, nincs egy olyan fajta nagyváros, amely ezt a fajta vonzerőt gyakorolhatná és bírhatná. Kérdés, hogy hogy alakulnak a térségbeli nagyvárosok, kérdés, hogy például Budapest vissza tud-e nőni a '90-es években betöltött szerepéhez, amikor megvolt annak a perspektívája, hogy a globális nagyváros-hálózatokon belül egy kiemelkedően számon tartott várossá váljon.

Ilyen szempontból a nagyvárosok vonzáskörzetétől viszonylag messze vagyunk a térképen, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy a repülőjáratok irrelevánssá teszik ezeket a távolságokat. Egy olyan nagyvárosba, mint Berlin, a '90-es évek elején másfél-két nap alatt jutottam el vonattal, most már Berlin – nem mondanám, hogy ingázási távolságban van – de néhány órányi utazással megközelíthető. Viszont London ingázási távolságra van néhány orvos számára, aki ott ügyeletet teljesít pár napig, és Kolozsvárról ingázik. Ilyen szempontból a földrajzi távolságok ezekhez a nagy centrumokhoz irrelevánsakká kezdtek válni, hiszen a légi infrastruktúrához Erdély egyértelműen bekapcsolódott, és ilyen szempontból a globális városok vonzását, az ezekhez való tartozást nem kilométerekben, hanem repülési időben mérik.

Romániában melyek lehetnek azok a „mágnes-városok”, amelyek a belső migrációs trendek céltelepülésévé válnak?

- Romániának van 7-8 ilyen fejlesztési pólusa: Erdélyben Brassó, Kolozsvár, Temesvár, ezek a városok romániai viszonylatban is számítanak. Bár a globális térképeken ezek a városok nincsenek számon tartva, a romániai fejlesztési stratégiákban viszont igen. Ezek azok a régiók, ahol jelentős a vonzás, amelyek nem vesztettek népességet a belső migrációnak betudhatóan és még mindig tudnak vonzani különböző kategóriákat, tehát ezek a régiók nagyon elkülönülnek a különböző országos trendektől.

Melyek azok a régiók, amelyek a skála másik felén helyezkednek el? Elmondható, hogy a Kárpáton kívüli régiók ilyenek, esetleg Konstanca kivételével?

– Ha nagyon szélsőséges eseteket mondunk, akkor mindenek előtt Vaslui megye, amely 2-3 évtized alatt csak a belső vándorlással több, mint 10%-át vesztette el a népességének. Ebben nincs benne a külső elvándorlás, amelynek nyilvántartása nem olyan egyértelmű. Tehát van két-három megye Moldvában – például Botoșani, Vaslui – ahol kiugróan nagy mértékű volt a népességveszteség. Van néhány dél-romániai megye a Fekete-tenger és Bukarest között, ahol jelentős volt a népességveszteség. Nyereséges régiók pár dél-erdélyi megye, a Bánság és Kolozsvár, Bukarest és Konstanca, és ezek a trendek megmaradnak. Székelyföld esetében a veszteség közepes, vagy alacsony szintű, ha összehasonlítjuk az extrém veszteségű megyékkel. De mindenképpen egyértelmű, hogy a népességveszteség a belső migrációban is jelentős, megyékre lebontott külső migrációt nehezebb felbecsülni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS