Nők elleni erőszak: mindenkinek jobb lenne, ha a gyilkosságokat is meg tudnánk előzni
kérdezett:B. D. T. 2017. január 26. 20:51, utolsó frissítés: 22:52Évek óta kérik szakértők a 24 órán belül kiadható távoltartást és az első figyelmeztető jelekre az agresszorok terápiáját.
E. képeit nézegetem a Facebookon, és közben úgy érzem, kukkolok. Bizonyos médiaorgánumok teljes névvel, képpel közölték a meggyilkolásáról szóló híreket, és még a profilját is belinkelték. Olvasom a gyászoló bejegyzéseket, sorjáznak a síró-könnyes emotikonok. Teljesen abszurd, mégis, a gyásznak egyfajta új rituáléja. Elözönlenek a képek, egy élet fontosnak tartott, öndokumentált állomásai, fotónapló vakációról, terhességről, az első ultrahangról, boldog mosolyok, képről képre növekvő kisbaba. Iszonyatosan kegyeletsértőnek érzem, közben fojtogat a sírás. E. meghalt, volt barátja, gyermekének apja lelőtte egy bárban, ahol a lány dolgozott.
E. azelőtt többször megpróbált segítséget kérni a hatóságoktól, az 112-t is hívta, és feljelentést tett a férfi ellen fenyegetés, ütlegelés és bántalmazás miatt. Ügyvédtől is érdeklődött a távoltartási végzés megszerzésének feltételeiről. Félt. De valószínűleg senki nem gondolta a környezetében, hogy a volt partner gyilkosságra vetemedik.
2017 a nők elleni erőszak európai éve. Január elején a leköszönő kormány pénzhiányra hivatkozva elkaszálta a szakmai szervezetekkel egyeztetve 2016 szeptembere óta teljesen kész állapotban lévő kormányrendelet-tervezetet a családon belüli erőszak megelőzését és leküzdését szolgáló országos érdekeltségű programokról. Ezek között kiemelt fontosságú lett volna az áldozatoknak tanácsadó központok és menhelyek létrehozása minden megyében, valamint az agresszorok kezelését célzó tanácsadó központok megalapítása.
A kilencvenes évek óta sok előrelépés történt az áldozatvédelem területén, ahogy a törvény egyre egyértelműbb és szigorúbb lett bizonyos cselekedetekkel szemben, egyre inkább elítélte azokat a közvélemény is. Vannak még azonban súlyos hiányosságok, nemcsak az intézmények és szolgáltatások létezése terén, de törvénykezési szinten is. A marosvásárhelyi gyilkossághoz hasonló esetekből – amikor a (legtöbbször sorozatos) fizikai bántalmazás emberöléssel végződik – 2015-ben 111-et regisztráltak. Ha végre bevezetnék a valóban sürgősségi – tehát 24 órán belül, a kiszálló rendőr által kiadható – távoltartást, a távoltartási végzések betartását hatékonyan ellenőriznék, ugyanakkor a korai jelek felismerését követően az agresszorok terápiájára is hangsúly kerülne, megelőzhetőek lennének a hasonló esetek.
Az isztambuli egyezmény jogharmonizációja híján, a szakmai szervezetek közreműködésével készült kormányrendeletek elfogadásának, programok elindításának a halogatásával azonban a helyzet nem fog változni. A Nők Elleni Erőszak Megelőzéséért és Leküzdéséért Hálózat (Rețeaua pentru Prevenirea și Combaterea Violenței împotriva Femeilor), azaz a szakmai szervezetek koalíciója – több nyílt levél és felszólítás után – most a törvényhozókhoz fordult, amelyben sürgeti az azonnali hatályú távoltartás intézményének bevezetését, a kidolgozott jogszabálytervezetek elfogadását.
László Éva pszichológus, a BBTE oktatója a kolozsvári Nők Egyesülete az Erőszak Ellen - ARTEMIS egyik alapítója, és tagja az áldozatsegítő szervezetek szakmai hálózatának. Vele beszélgettünk a szükséges közpolitikai reformokról, a társadalmi viszonyulásról, az áldozathibáztatásról és a tabukról.
Sokunkat elkeserített és megdöbbentett annak az Eurobarométer-közvéleménykutatásnak az eredménye, amelyből kiderül, Románia az európai országok között az élen jár az áldozathibáztatásban. Mintha még mindig ugyanazok a beidegződések élnének az emberekben, mint húsz-harminc éve, amikor elkezdtétek a munkát a nők elleni erőszak területén.
László Éva: - A kilencvenes évek óta sok előrelépés történt az áldozatvédelem területén, és a közvélemény szemében is egyre kevésbé elfogadott a családon belüli erőszak, elsősorban a fizikai erőszak. A kampányok, szolgáltatások, törvénykezés elmozdulása az attitűdökben is tükröződik; ahogy segítséghez tudtak jutni az áldozatok – illetve bizonyos esetekben az elkövetők is, bár ezen a területen még nagy a lemaradás az igényekhez képest –, és ahogy a törvény egyre egyértelműbb és szigorúbb lett bizonyos cselekedetekkel szemben, egyre inkább felzárkózott ehhez a közvélemény is.
Az áldozathibáztató diskurzusok azonban mélyen gyökereznek még a társadalomban, ezért nem is meglepő, hogy egy ilyen felmérésben is előjönnek ezek, mint a tavaly év végén publikált Eurobarométer. A többi európai országgal összehasonlítva Románia a felmérés szerint élen jár az áldozathibáztatásban. Ezek az eredmények nem érték váratlanul a terepen dolgozó szakembereket.
A szexuális erőszak a legerősebb tabuk közé tartozik a romániai társadalomban. Ha a nők elleni erőszakról beszélünk, az emberek általában a családon belüli erőszakra gondolnak, ez kiderül az Eurobarométer eredményeiből is, hiszen az európai átlagon felüli arányban mondták azt, hogy az elkövető a családból van. Ami nagyon sok esetben így van, vagy ha nem is a családból, de az áldozat által ismert személyek közül kerül ki. Viszont a szexuális erőszak terén van a legkevesebb ismeret. Így az előítéletek is erősebbek a többihez képest, vagy szabadabban ki tudják fejezni azokat.
A kampányok és törvények arra jók, hogy évek alatt az emberek megtanulják, hogy bizonyos fajta viselkedés nem elfogadható, a társadalom interiorizálja ezeket a normákat, értékeket. A szexuális erőszakkal kapcsolatban erre még nem került sor.
Egyetlen olyan szolgáltatás van az egész országban (!), ahol szexuális erőszak áldozatául esett 18 éven felüli nők szakszerű segítséget kaphatnak ingyenesen. Ez a tanácsadó központ Nagyszebenben van, az ALEG egyesület működteti. Az Artemisznek is volt régen, de megszűnt.
A nemi erőszakról, a zaklatásról, a családon belül történő szexuális erőszakról továbbra is kevés szó esik. Bár a romániai válaszadók nagy többsége (90% fölötti arány) szerint a családon belüli erőszak bármilyen formája elfogadhatatlan és törvény által büntetendő kellene legyen, mégis, amikor a házastársak közti, az egyik fél beleegyezése nélkül létesített szexuális kapcsolatról kérdezik őket, akkor egy réteg úgy gondolja, hogy bár nem helyes, de nem kellene büntetni.
A családon belüli erőszakkal kapcsolatban tehát a nyilvánosan vállalt vélemények zömében ugyan elítélőek, de a szexuális erőszak különböző formáival szemben „elnézőbbek”, és erősek az áldozathibáztató diskurzusok a társadalomban. Pl. sokan vélik úgy, hogy a feljelentést tévő nők „eltúlozzák a dolgokat”, vagy „kiprovokálták”, miközben meg mi, terepen dolgozó szakemberek azt látjuk, hogy iszonyatosan kevesen fordulnak szervezetekhez, intézményekhez és/vagy az igazságszolgáltatáshoz segítségért, ahhoz képest, hogy hány eset történhet. Kevesen tesznek feljelentést pont azért, mert attól félnek, őket fogják hibáztatni, vagy nem tudják bebizonyítani az erőszakot. Elég, ha csak a vaslui esetet említem az elmúlt időszakból, amikor ahelyett, hogy a csoportos nemi erőszakot elszenvedett áldozatot támogató üzenetek jöttek volna, pont az ellenkezője történt.
Mi az oka, hogy a szexuális erőszak témájára eddig kevesebb hangsúly esett?
L.É.: - A szexualitásról való beszéd mint olyan, szintén tabu. Hatalmas az ellenállás az iskolai szexuális nevelés bevezetését célzó törekvésekkel szemben is. Bizonyos, elsősorban vallásos meggyőződések a társadalomban főleg úgy nyilvánulnak meg, hogy ezekről a témákról nemhogy nem jó, de nem is szabad beszélni. Még annak pozitív oldalairól sem, nemhogy a bántásokról és visszaélésekről, mivel a szexualitással, a hatalommal, a férfi-nő kapcsolatnak ennek a területével van összefüggésben. Túlnyomó többségében itt is nők az áldozatok, de bárkinek borzasztóan nehéz támogató, megértő szolgáltatáshoz jutnia. Például fiatal fiúknak, tinédzsereknek, akikkel szexuálisan visszaélnek, vagy akiken erőszakot követnek el. A rájuk nehezedő szégyen, félelem, szorongás még a lányokénál is nagyobb.
Sokan el sem tudják képzelni, hogy létezhet férfiak elleni szexuális erőszak, ez az Eurobarométer-felmérésből is átjön, 49% szerint ez a jelenség nem létezik.
Az áldozatok számára nincsenek szolgáltatások; a bizonyítékok begyűjtése nagyon nehéz, mert sok esetben nincs fizikai nyom vagy nagyon egyértelmű jel, akkor a tanúvallomások azok, amikkel magas szinten és nagyon nagy szakértelemmel kell bánni ilyen esetekben.
Összemosódik kicsit az eseteknek a kezelése az igazságszolgáltatással, miközben nagyon fontos az, hogy orvosi, egészségügyi és pszichoszociális segítség is létezzen, mert nagyon sokszor az eset nem jut el a bírósági tárgyalásig, mivel jogilag nem lehet bizonyítani. Nekünk, ezen a területen dolgozó szakembereknek az egyik célunk, hogy megelőzzük azt, hogy olyan súlyossá váljanak az esetek, hogy rendőrség, ügyészség kelljen beavatkozzon, és börtönbe kelljen zárni valakit. Tehát ha felismerjük korábban a jeleket, akkor a súlyosbodást is meg tudjuk előzni. Tehát ha meg is történt valami, ne legyen még súlyosabb, ne jusson el az emberölési kísérletig vagy a nemi erőszakig, vagy legrosszabb esetben a gyilkosságig. Voltak és vannak féltékenységből elkövetett emberölések, még nagyon sok tennivalónk van, a társadalom nem foglalkozik ezekkel a témákkal eleget, és elég komolyan.
A vaslui eset kapcsán hogyan tudott segíteni a hálózat, mi volt a mozgásteretek?
L.É.: - Először is nyilvánosan képviseltük azt az álláspontot, hogy az erőszak nem az áldozat „hibájából” történik, és téves az a megközelítés, amely az ő viselkedésében keresné a nemi erőszak okait. Ugyanakkor kértük, hogy a hatóságok informáljanak minket is az ügyről, amikor szabadlábra helyezték az elkövetőket, tehát ezzel jeleztük, hogy szemmel tartjuk, figyelemmel kísérjük a fejleményeket. A hálózatból többen kapcsolatban voltak a közösséggel is. Más típusú segítségünket – tanácsadás, segítségnyújtás – is felajánlottuk. A hivatalosságokkal, az igazságszolgáltatással való kapcsolattartás révén megfigyeltük, hogy valóban a törvényeknek megfelelően járnak-e el az ügyben. Több nyílt levelet írtunk, Bukarestben és Vasluiban is szerveztünk nyilvános megmozdulásokat, zéró toleranciát követelve a szexuális erőszakkal szemben is, nemcsak a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Mivel az áldozat kiskorú volt, a megyei gyermekvédelmi hatóság biztosított számára szakszerű pszichológusi ellátást és más szolgáltatásokat.
A vaslui esetben az volt a különösen riasztó, hogy lakmuszpapír-szerűen jelezte, mit látnak, mit tanulnak és mit másolnak le a gyermekek, tinédzserek a környezetükből, amit aztán ez a környezet vissza is igazolt, hogy az elkövetők tettét mentegette és az áldozatra hárította a felelősséget.
L.É.: Igen, a közösségi hálózatokon nagyon sok üzenetben, kommentben az elkövetőket támogatták, biztatták, és az áldozatról meg azt írták, „megérdemelte”. Az összes létező vád, ami ilyen helyzetekben elhangozhat, kimondásra került. Ráadásul értetlenül álltunk a helyzet előtt, hogy a bíróság úgy ítélte meg, egy előre megtervezetten és csoportosan elkövetett nemi erőszak nem veszélyezteti a közösséget, és szabadlábon védekezhettek a vádlottak.
Történt-e azóta valamiféle konkrét előrelépés a nemi alapú és szexuális erőszak megelőzését és felszámolását célzó fellépés terén, születtek-e új programok, jogszabályok?
L.É.: - Sajnos nem mondhatnám. Még novemberben a hálózat közzétett egy nyílt levelet az előző kormánynak címezve, amelyben a szegénységcsökkentési programba belefoglalt, ezzel a területtel kapcsolatos vállalások teljesítését kértük számon. A nemi erőszak megelőzését és felszámolását célzó programok mellett a követelések között szerepelt az isztambuli egyezmény jogharmonizációja is. Külön hangsúlyoztuk, hogy hatékonyabbá kell tenni a távoltartás intézményét, ezt terepi visszajelzések és saját kutatásaink is visszaigazolják. Számos eset elemzéséből kiderült, hogy a sürgősségi távoltartás valójában nem jelent azonnali megoldást. Addig, amíg valaki eljut a feljelentéstől a távoltartási végzés megszerzéséig, addig átlagosan hónapok telnek el! Ezt olyan helyzetekben adják ki, amikor veszélyről van szó, márpedig magas veszélyeztetettség esetén nem elfogadható, hogy hónapokig halogatják a tényleges távoltartást.
A végzést legtöbb hat hónapra adhatják ki, de kevesebb időre is, attól függően, hogy a bíró hogy ítéli ezt meg. Az is problematikus, hogy nagyon sok akadály merül fel a meghosszabbításkor. Ha megadott időszakon belül az elkövető nem ismétli meg a tettét, akkor gyakran a bíróság elutasítja a meghosszabbítást, arra hivatkozva, hogy a kérés nincs megalapozva.
Ugyanakkor a távoltartási határozat betartását nem lehet igazán nyomon követni, ellenőrizni – ezt konkrétan a kormány 2016 májusában akarta rendezni az elektronikus nyomkövetők beüzemelésével, ám végül nem lett belőle semmi. Vagy ha közben szétköltöztek a felek, és külön laknak, szintén nem kérhet a bántalmazott távoltartási határozatot. Tehát jelenleg nagyon sok akadálya van annak, hogy valóban sürgősségi, az áldozatot hatékonyan megvédő intézkedésként lehessen alkalmazni a távoltartást.
Ugyancsak reménykedtünk abban, hogy 2016 őszén legkésőbb megvalósul a szexuális erőszak áldozatainak szánt sürgősségi központok létrehozása, illetve elfogadják az Országos Érdekeltségű Programokra (Programe de Interes Național - PIN) vonatkozó kormányrendeletet. Ezekben az ügyekben nagyon szorosan együttműködött egymással a Nők Elleni Erőszak Megelőzéséért és Leküzdéséért Hálózat (Rețeaua pentru Prevenirea și Combaterea Violenței împotriva Femeilor), a „Törjük meg a csendet a szexuális erőszakról” Hálózat (Rețeaua Rupem tăcerea despre violența sexuală), a Nemek Közti Egyenlőségért Koalíció (Coaliția pentru Egalitate de Gen), illetve a Férfiak és Nők Közti Egyenlőségért Országos Ügynökség (Agenția Națională pentru Egalitatea de Șanse între Femei și Bărbați).
Több mint egy évet munkálkodtunk azon, hogy ezeknek a krízisközpontoknak a tervét, működését kidolgozzuk. Minden megyében szükség lenne ilyen központra, amely a pillanatnyi sürgősségi esetkezelést tudná biztosítani, és orvosi, jogi, pszichológiai, szociális szolgáltatást nyújtani. A munkacsoportot a bírói testület szervezte meg, rendszeresen voltak találkozók, amelyekre mi is feljártunk Bukarestbe.
Mindkét tervezet készen van már több hónapja, a krízisközpontokról szóló és a PIN-ekre vonatkozó is. Nagyon reménykedtünk abban, hogy már 2016-ban el lehet ezeket indítani – a PIN-ek esetében pályázati kiírásról van szó -, hogy a sok befektetett munkának minél hamarabb lássuk az eredményét. Bármikor el lehetne indítani, ez persze attól is függ, az új miniszternek mennyire prioritása ez a terület.
A PIN-ek esetében az áldozatoknak, illetve külön az elkövetőknek szóló tanácsadó központokról van szó. Előbbi nemcsak olyanoknak nyújtana segítséget, akik feljelentést tettek bántalmazás miatt, hanem azoknak is, akik egyelőre nem tudják, mit tegyenek, tanácsadást szeretnének a helyzetükre, szeretnék tudni, milyen jogaik vannak, hogyan tudnak védekezni, ha mondjuk zaklatja őket valaki, követi, ellenőrzi. Mi a hálózat honlapján igyekszünk elérhetővé tenni minden olyan információt, ami szükséges és hasznos lehet ilyen helyzetekben is. Működik állami finanszírozású, ingyenesen hívható sürgősségi telefonszám (0800 500 333), emellett külön információk elérhetőek a segítő szakembereknek, az áldozatoknak és a döntéshozóknak.
A PIN-ek keretében bővülne a családon belüli erőszak áldozatainak menedéket nyújtó menhelyek rendszere is, hiszen minden megyében szükség van legalább egy ilyen központra, ahol az áldozatok biztonságba kerülhetnek, ahol akár a gyermekeikkel együtt ideiglenesen lakhatnak. A meglévő menhelyek nagy részén azonban semmilyen speciális szolgáltatás nincs a családon belüli erőszak áldozatainak.
Adminisztratív akadályok is vannak: nincs minden megyében menhely, viszont a megyei költségvetésből működő menhelyeken gyakorlatilag csak olyan személyeket fogadhatnak, akiknek az állandó lakcíme az illető megyében van. Elvileg lehetséges átkérni az illetőt, de nagyon bonyolult és bürokratikus procedúra, így azoknak az esete, akik egy másik megyéből menekültek el, nehezen megoldható. Ennek rendezése, az egyik menhelyről a másikra történő transzfer adminisztratív megkönnyítése is szerepel a változtatásra javasolt dolgok listáján, hiszen jelen pillanatban akadályozott bizonyos személyek számára, hogy hozzáférjenek a szolgáltatáshoz. És ez nem a szolgáltatást nyújtó intézményeknek, hanem az állami infrastruktúrának a feltétele. A civil szervezetek szolgáltatásai esetében nincsenek ilyen jellegű megkötések, mert mások a költségvetési források.
Évek óta próbáljátok felhívni a figyelmet arra, hogy az igazságszolgáltatás procedúrái sokszor újratraumatizálják az áldozatokat, felnőtteket is, de főképp gyerekeket, kiskorúakat, mivel a kihallgatások során újra meg újra el kell mondaniuk az őket ért erőszak részleteit. Ezen a téren változott valami az utóbbi években? Azt tudom, hogy például Kolozsváron van már gyermekbarát kihallgatószoba.
L.É.: - Igen, Kolozsváron, Krajován, illetve 2016-ban Bukarestben nyílt ilyen gyerekbarát kihallgatószoba. Amúgy konkrét jogszabály-módosítások területén nem változott semmi, az évek alatt kemény munkával kidolgozott tervezetek ott lapulnak valamelyik fiókban a minisztériumban.
Ha megvan rá a politikai akarat, onnan bármikor elővehetik. Ez végül is pozitívum.
Amit ki tudok emelni előrelépésként az áldozatok kihallgatásának gyakorlatával kapcsolatban, az az attitűdváltozás az igazságszolgáltatásban dolgozók részéről. Egyre több olyan munkatárs van a rendőrségeken, bíróságokon, ügyészségeken, akik belátják és a napi gyakorlatban is alkalmazzák azt, hogy az áldozatvédelem nem csupán a törvény adta lehetőségek biztosítását jelenti, tehát a menedék nyújtását, a bűncselekmény elkövetője elleni ítélet meghozatalát, hanem mennyire fontos az is, ahogyan bánnak az áldozatokkal ebben a folyamatban.
Az utóbbi időben megnőtt a bizalom a rendőrséggel szemben, akik elmennek feljelentést tenni, bátrabban, könnyebben tudják elmondani a sérelmeiket. Így is nagyon sok negatív esetről szerzünk tudomást, ismét főleg a szexuális erőszak áldozataival kapcsolatban történik meg, hogy a rendőrségen, ügyészségen még mindig elhangzanak azok a kérdések, hogy „de miért öltöztél így, miért voltál ott, mit kerestél ott, honnan tudjam, hogy nem hazudsz, biztos-e, hogy az volt az elkövető”. Ha a fizikai konkrét bizonyítékokat nem találják, akkor nem azt mondják, hogy nem tudjuk bizonyítani, mert megköti a kezünket a procedúra, a törvény, hanem kijelentik, „hazudtál”. Ez az áldozatoknak nagyon nem mindegy.
Nagyon sokat dolgozunk azon, hogy az áldozatokkal kapcsolatba kerülő szakemberekben tudatosuljon ez a különbség, hogy attól, hogy még valami nem bizonyított, nem biztos, hogy nem történt meg. Ha egy bankból ellopják a pénzt, de a tettest nem találjuk, nem azt jelenti, hogy nem történt meg a bankrablás.
Vannak esetek, amikor az erőszak nehezen bizonyítható. Például a lelki erőszak, az internetes zaklatás, megfigyelés, követés áldozatainak védelme még eléggé gyerekcipőben jár.
Vannak felkérések a rendőrség, ügyészség, bíróság részéről, hogy munkatársaikat továbbképezzétek a humánusabb áldozatvédelem területén?
L.É.: - Ezeken a szakmai találkozókon elhangzott többször, hogy kellenének ilyen képzések, mi számtalanszor hangsúlyoztuk, hogy szükség lenne szakmákon belüli és multidsziciplináris képzésre is, ahol lehetséges lenne ugyanazokat az alapelveket és ugyanazt a nyelvezetet, szemléletet átadni a különböző szakmák képviselőinek, ugyanazt a megközelítést használni a megelőzésben és a beavatkozásban. Tervek voltak a képzésekre, elvileg nyitottság mutatkozik rá, de nem tudok arról, hogy országos szinten megvalósították volna. Az ANES szervezett viszont konferenciákat, ahová nagyon sok szakembert összegyűjtöttek, azok is hasznosak voltak, bár nem tekinthetőek képzésnek.
Nekünk, a hálózatnak volt egy közös projektünk a brassói Transilvania Egyetemmel, amely a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozó szakemberek közös képzését célozta, több megyében is, és a rendőrség és ügyészség munkatársai is részt vettek ezeken az illető megyékből. Ennek a képzésnek a kézikönyve elérhető online. Ezekben a megyékben aztán megalakultak a családon belüli erőszak eseteivel foglalkozó munkacsoportok, amilyen Kolozsváron is létezik már 2012 óta.
Kolozsváron havonta-kéthavonta találkozunk: civil szervezetek, rendőrség, ügyészség, megyei gyermekvédelmi igazgatóság, a polgármesteri hivatal szociális osztálya, és bárkinek van ilyen esete, amiben szüksége van a többieknek a szakmai hozzájárulására, azt megbeszéljük, és összehangoltan próbálunk eljárni. Most az ügyészség mellett működő pártfogói felügyelet (Serviciul de Probatiune) is csatlakozni akar a munkacsoporthoz – ez az a hivatal, amely a feltételesen szabadlábra helyezett vagy felfüggesztett börtönre ítélt személyekkel foglalkozik, azok visszaintegrálásával a társadalomba. Minden ilyen személynek van egyéni reintegrációs terve, keresnek nekik munkát, vagy kinek milyen ügyes-bajos dolga van, gyerekfelügyelet, családeltartás, abban segítenek.
A hivatalban szociális munkások és pszichológusok dolgoznak, akik egyénileg foglalkoznak az elítéltekkel, ugyanakkor környezettanulmányokat készítenek a családról.
A pártfogói felügyelet munkakörébe tartozik ugyanakkor, hogy ahol nincs erre specializálódott szolgáltatás, a súlyos bűncselekmények áldozataival is foglalkoznak, pszichoszociális segítségnyújtást adnak. Ám áldozatként roppant bonyolult és nehézkes igénybe venni ezt a szolgáltatást, meg ráadásul ugyanoda kell bejárni, ahová az elítéltek, és nincsenek megfelelő körülmények mondjuk egy személyes tanácsadás levezetésére. Probléma az is, hogy az itt dolgozók túlterheltek, és/vagy nincsenek kiképezve az áldozatokkal való foglalkozásra.
Most Kolozsváron van egy alkalmazottjuk, aki szeretne áldozatokkal is foglalkozni. Azért is jó, hogy csatlakoznak a munkacsoporthoz, mert akkor az elkövetőkkel és áldozatokkal való munkában is tudjuk őket segíteni, és együtt tudunk velük dolgozni akkor is, ha ugyanazon eset kapcsán ők az elkövetővel, mi pedig az áldozattal foglalkozunk.
Az országos érdekeltségű programok között szerepel az elkövetőkkel foglalkozó tanácsadó központokra kiírandó pályázat is. Hány ilyen intézmény van jelenleg?
L.É.: - Jelenleg öt van az országban. A bíróság dönthet úgy, hogy ajánlja vagy kötelezi terápiára vagy valamilyen kezelésre az illető személyt, de ha nincsenek erre kiképzett szakembereink, akkor megint a 22-es csapdájába esünk. Az öt központ egyébként szerepel a hálózat által összeállított szolgáltatások térképén. Hozzánk, Kolozsvárhoz a legközelebbi ilyen központ Marosvásárhelyen van.
Ezen kívül van néhány kolléga, aki az agresszorokkal való munkára szakosodott, és akikkel együtt dolgozunk, de nincs egy országos stratégia a további szakemberek kiképzésére, ezért is fontos lenne a PIN-ek mielőbbi elindítása. Ezeknek a központoknak kulcsszerepe lehetne abban, hogy megelőzzék azt, hogy az erőszak súlyosabbá váljon. A családon belüli erőszak dinamikájában van egy ilyen fokozódó jelleg, időben súlyosbodó magatartásmintáról van szó, és ha ezt időben felfedezzük, látjuk a jeleit, hogy ebből baj lesz, akkor tudunk tenni ellene, ha az illető személlyel elkezdünk együtt dolgozni.
Jelenleg az igazságszolgáltatás meglehetősen reaktív, akkor indulnak be a kerekei, ha valami már megtörtént. Ha most mi azt mondjuk, az a szakmai véleményünk, hogy ez az eset súlyos, mert jelei vannak, hogy eljuthat oda, hogy emberölési kísérlet vagy emberölés legyen belőle, akkor az igazságszolgáltatás azt válaszolja, csak akkor tud reagálni, ha már történt bűncselekmény. Ezért fontos ez a más típusú, megelőző védelmet nyújtó szociális háló is, hogy ne jussunk el oda, hogy csak a nagyon súlyos esetekkel tudjunk foglalkozni, és szükség legyen az igazságszolgáltatás beavatkozására és a börtönbüntetésre. Mindenkinek jobb lenne, ha az ilyen súlyos eseteket meg tudnánk előzni, áldozatnak, hozzátartozónak és nyilván az elkövetőnek is.