2023. március 26. vasárnapEmánuel
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Zászlók harca: a nemzeti szimbólumok megjelenése 1848-ban

G. L. 2017. március 15. 17:13, utolsó frissítés: 2017. március 16. 11:20

Az erdélyi magyaroknak egyszerű volt nemzeti zászlót választani, a székelység akkor még nem akart saját szimbólumokat. A románok és szászok már gondban voltak.


1848 egy sajátos fordulópont volt Erdély népeinek történetében, a forradalom kitörése és a feudális keretek összeroppanása nagy változást, megrázkódtatást jelentett az itt élő nemzeteknek, amelyek így szükségét érezték annak, hogy nemzeti egységük és szuverenitásuk nemzeti zászlóval is kifejezzék - tömören erről szólt Pál Juditnak, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanárának kedd késő délutáni, amolyan tudománynépszerűsítő előadása.


Az 1848-as időszak különösen érdekes a nemzeti zászlók megjelenése szempontjából.

Az első nemzeti zászlók megjelenése a nagy francia forradalom idejére tehetők, amikor a tömegek igényelték az identitás egy megfogható jelét. A nemzeti zászlók kialakulásában is nagy hatása volt a francia zászlónak, nem véletlen, hogy a legtöbb zászló trikolór. 1848-ban valami hasonló ment végbe Erdélyben is, mint 1789-ben Franciaországban. Az Erdélyben élő etnikumok rövid idő alatt megalkották a saját nemzeti szimbólumaikat, amelyekkel aztán szimbolikus szinten is harcoltak.



1848 előtt mindhárom erdélyi rendi nemzetnek (magyar, szász és székely) volt külön pecsétje, és Erdély címere mindhármukat megjelenítette. 1848 tavaszán az utolsó rendi országgyűlésen eltörölték a rendi keretet, elindult a polgárosodás, modern nemzetek/nemzetiségek jöttek létre, amelyek szükségét érezték a saját nemzetüket szimbolikus síkon is megjeleníteni. Ehhez pedig újakat kellett létrehozni, kitalálni.

Pál Judit szerint több oka is volt a korábbi jelképekkel való szakításnak. Egyrészt az új nemzetek nem egyszerű folytatói voltak a rendi nemzeteknek, nagyobb szabású átrendeződésről volt szó. A legnagyobb változást a románoknak jelentette, mert ők korábban nem voltak rendi nemzet, de 1848-ban polgárjogokat kaptak. A történész szerint a legzökkenőmentesebbnek a magyarok esetében tűnik az átmenet, mert a politikai elit is biztosította a folytonosságot. A székelyeké azért érdekes eset, mert hivatalosan ekkor váltak a magyar nemzet részévé. Szimbolikus téren ez abban nyilvánult meg, hogy nem használtak külön nemzeti színeket, átvették a magyart.


A magyar nemzeti zászló is 1848-ban rögzült.

Az 1848. évi XXI. törvénycikk foglalkozott a magyar nemzeti szimbólumokkal, amelyet az erdélyi magyarság is elfogadott. Az törvény azt mondta ki, hogy visszaállítják a nemzeti színeket az ősi jogaikba.



A pesti és a bécsi forradalom híre március 20-én érkezett meg Kolozsvárra, és a korabeli beszámolók szerint az egész várost fellelkesítette a híre. Forrongások voltak, tüntetéseket és gyűléseket szerveztek, falragaszokat tettek ki. Pál Judit szerint minden kortárs kiemeli a nemzeti színeknek a megjelenését, mert addig ilyet nem lehetett látni a városban, úgy nyilatkoznak, hogy mindenhová kitűzték a magyar hon színét. Míg Kolozsváron teljesen egyértelmű volt, hogy a már korábban is használt piros-fehér-zöld a magyar nemzeti lobogó színe, addig vidéken ez nem volt ennyire egyértelmű. Gheorghe Barițiu például azt írja, hogy sok esetben a magyarok is gondolkodtak, hogy melyek is a magyar színek.




Az erdélyi románok körében még nagyobb volt a bizonytalanság.

Bár román nemzeti színekként Havasalföldön is 1848-ban jelent meg a piros-sárga-kék, de Erdélyben nem volt ennyire egyértelmű a használata. Egyszerűen mert nem ismerték a havasalföldi folyamatokat. A havasalföldi nemzeti zászlót állítólag a Párizsban tanuló román diákok alkották meg, a francia zászló mintájára.

Erdélyben Pál Judit szerint a magyar nemzeti színek megjelenése jelentett kihívást a románoknak. A szimbolikus konfliktus egyik típusa az újítási verseny, 1848-ban pedig a nemzeti zászló számított ilyen újításnak, a presztízsért folytatott harc részének. "Mindenik csoportnak célja volt az elkülönülés, főleg a románok szerették volna szimbolikusan megjeleníteni és elkülöníteni magukat, hogy a saját identitásukat így is kifejezzék" - magyarázta a szakember.



Elmondása szerint a román elit kezdetben nehéz helyzetben érezte magát, mert a kiélezett versenyben nagyon gyorsan kellett lépniük. 1848 tavaszán magyar és szász példára az ők köreikben is hamar elterjedtek a kokárdák és a zászlók, ami az önálló politikai tényezőként való megjelenésüket fejezte ki. A színek viszont egyáltalán nem voltak egyértelműek, a kezdetben fehér-kéket, kék-sárgát, illetve piros-fehér-kéket egyaránt találunk. Azt akarták kifejezni, hogy ők Erdély negyedik nemzete.

"Mi is egyesülni akarunk, de csak úgy, hogy nemzetiségünkben hagyassunk meg. A zöld, fehér és veres szín magyar, a kék és fehér oláh nemzetiek révén mi oláh fiatalok ezt viseljük. Remélem elfogadják ott, hanem jobb lesz semmi kokárdát föl nem tűzni, ez különben csak valami külső formalitás" - idézte fel a történész Petru Dobra 1848 áprilisában, a Hunyad megyei közgyűlésnek írt levelét.

A szimbólumkreálás kicsúcsosodása a balázsfalvi népgyűlés volt a történész szerint. "A gyűlést megelőzően a román vezetők összeültek, és többek között arról is döntöttek, hogy milyen színű legyen ez a zászló. Az egyik résztvevőnek a visszaemlékezéséből lehet tudni, hogy abban állapodtak meg, hogy piros-fehér-kék lesz. Állítólag már akkor is javasolták a piros-sárga-kék színeket, mert ezek az erdélyi román népviseletnek a színei, de a javaslatra az volt a válasz, hogy a sárga majd úgyis ott lesz a zászlón, mert aranybojtot is kötnek rá" - idézte fel az eseményeket. A történelemkönyvekben később módosították a zászló színeit, a fehéret átfestették sárgára.



A történethez az is hozzátartozik, hogy a román vezetőket a gyűlés után azzal vádolták, hogy a pánszláv eszmék követői, mert az orosz zászló volt mindenhol kitűzve. Valószínűleg a félreértés hatására 1848 nyarától már a sárga-kék színt kezdték használni. És majd csak jóval később terjed el az erdélyi románok körében a piros-sárga-kék színek használata.


A szászok estében is nagy volt a konfúzió.

Az identitással összefüggésben különböző kokárdák voltak forgalomban 1848 tavaszán. A magyar trikolór mellett osztrák fekete-sárga, a szász nemzeti színek, a kék-vörös, illetve a német fekete-vörös-arany is megjelenik. A konfliktus elmérgesedésével aztán egyre inkább a fekete-sárga maradt, a többi egyszerűen eltűnt. Pál Judit szerint jól jelzi ez is a szász elit identitáskeresési problémáit, hogy szásznak, németnek vagy osztráknak tartsák magukat.

De ugyanez jelenik meg Stephan Ludwig Roth frankfurti német nemzetgyűléshez intézett kiáltványában is. Ebben fogalmazza meg, hogy bár földrajzilag el vannak választva a német anyaországtól, de az egyetemek, ez emlékek és a jövőbeli remények által "Németországgal, és Németország által élnek". Pál Judit szerint már ekkor megjelenik az a probléma, ami a dualizmus korában válik hangsúlyossá: a kiábrándulás a Habsburgokból, ami egyre inkább megerősíti a Németország fele fordulást.


A zászlók 1848 nyarán már hozzátartoztak az erdélyi városok képéhez.

Amilyen gyorsan jelentek meg a nemzeti szimbólumok, olyan gyorsan el is terjedtek, és vált általánossá a használatuk. 1848 nyarán már hozzátartoztak a városok képéhez. Úgy jelennek meg a zászlók, mint a hűségnek, az elkötelezettségnek a szimbólumai. 1848-ban Erdélyben a nemzeti szimbólumok is harcba keverednek egymással.

A történész szerint sokatmondó, hogy a nemzeti jelképek ilyen tobzódása esetén fel sem merült egy egységes Erdély-zászló használata, mert a nemzeti elitek számára a saját csoportidentitásuk erősítése volt az alapvető cél.



Az 1848-ban teremtett hagyomány aztán szívósnak bizonyult. A szabadságharc leverése után a magyar nemzeti színeket és zászlókat üldözték, és csak a kiegyezést követően jelenhettek meg újra köztereken. Az első világháború utáni impériumváltással újra kibontakozott a harc a zászlókért és a nemzeti szimbólumokért Erdélyben. És 1989 után is megjelent a versengés, Kolozsváron ennek ugye különösen látványos elemei voltak a piros-sárga-kékre festett padok és köztéri bútorok.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS