Kereskényi Gábor a kétnyelvű utcanevek peréről: az ítélet magyar emberként elszomorít
kérdezett: B. P. E. 2017. november 07. 16:42, utolsó frissítés: 17:03Szatmárnémeti polgármestere úgy látja, hibát követett el azzal, hogy nem próbálta meggyőzni a CEMO-t a kereset visszavonásáról.
A kétnyelvű utcanevek kapcsán az a tapasztalat, hogy ha nem is településenként, de megyénként változik a gyakorlat a nem egyértelmű törvényi keret miatt. Hargita és Kovászna megyében például szinte magától értetődő a kétnyelvű utcanévtáblák használata, Maros megyében viszont a prefektus megtámadta a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó tanácsi határozatot. Szatmár megyében mi a helyzet ilyen téren?
– Megyei viszonylatban is meglehetősen nagy a zavar, mert miközben vannak olyan települések, ahol a gyakorlat azt mutatja, hogy lehet alkalmazni a kétnyelvű utcanévtáblákat, közben vannak olyanok is, ahol az ez irányú kezdeményezéseinket csírájában elfojtották már a helyi tanácsüléseken. Vannak ugyanakkor olyan települések is, ahol a közbeszédet sem lehet ebbe az irányba terelni, hiszen a múlt századból itt ragadt politikusok azonnal magyarveszélyt kiáltanak és feszültséget keltenek. Megyei tanácselnök úrral több alkalommal is beszélgetést folytattam a kétnyelvűség alkalmazásának témájában, lévén, hogy nem elhanyagolható az az erő sem, hogy csaknem 20 magyar polgármester van Szatmár megyében, akikkel közösen fellépve, közösen gondolkodva bizonyosan eredményt lehet elérni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a Szatmár megyében tevékenykedő többi magyar polgármesterrel is konzultálok annak érdekében, hogy egyszerre és közösen hozzunk a kétnyelvűség érvényesülése és a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése érdekében intézkedéseket.
A CEMO pert indított a szatmárnémeti polgármesteri hivatal ellen Dorel Coica polgármestersége idején. Tekintetbe véve, hogy korábban Ön is kezdeményezte a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, azt mondhatnánk, közös a cél. Ebben a helyzetben Ön hogyan képviselte a várost, milyen érveket hozott fel?
– Nézze. Én ezt a pert megörököltem. Értelemszerűen az egyik szemem sírt, a másik pedig nem nevetett, mint ahogy a született ítélet is magyar emberként elszomorít. Mindazonáltal a város polgármestereként a várost mint alperest kellett képviselnem. A jogászoktól nyomatékosan kértem, foglalják bele a periratokba, hogy az utcakorszerűsítési munkálatok során a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését is megoldjuk.
El kell mondanom ugyanakkor, hogy ma már úgy vélem, mulasztást követtem el, hiszen újonnan megválasztott polgármesterként meg kellett volna hívnom a CEMO képviselőit Szatmárnémetibe, hogy megismerjem érveiket, és meggyőzzem őket arról, hogy érdemes visszavonniuk a keresetet, mert mandátumom ideje alatt mindent megteszünk azért, hogy a lehető legtöbb kétnyelvű utcanévtábla kerüljön ki Szatmárnémetiben, a lehető legkisebb csinnadratta vagy botránykeltés nélkül. Hozzáteszem, a CEMO is megkereshetett volna, mint a város új polgármesterét, hogy meggyőződjön arról, lehet más megoldás, mint a pereskedés. Ez sem történt meg. Hogy az előítéleteknek, a bizalom hiányának vagy a jóra való restségnek köszönhetően mulasztottuk el az alkalmat, nem tudom, de a felelősségét annak, hogy ide jutottunk – hiszen a bírósági döntés egyértelmű kudarc – azt hiszem közösen kell vállaljuk.
Az MTI-nek adott nyilatkozatában sérelmezte azt, hogy egy kívülről jövő szervezet próbál beleszólni a város dolgaiba. Miért tartja ezt problémásnak?
– A CEMO marosvásárhelyi illetőségű szervezet. A marosvásárhelyi helyzet pedig mindannyiunk számára ismeretes, - első kérdésében ön is a marosvásárhelyi példát hozta fel – hiszen nem telik el úgy egyetlen esztendő sem, hogy ne hallanánk a különféle, az ottani magyarságot sértő botrányos esetekről. Miközben rendkívül sok a hasonlóság a marosvásárhelyi és a szatmárnémeti helyzet között, aközben sok a különbség is. Ha csak azt nézem, hogy Marosvásárhelyen nem sikerült magyar polgármestert választani, Szatmárnémetiben pedig igen, akkor azzal azt is elmondtam, hogy az a fajta erős megosztottság, nacionalista szembenállás és nagyon elmérgesedett közbeszéd, ami Maros megye központját jellemzi, az nálunk csak nagyon elvétve tapasztalható. Ezért gondolom azt, hogy az a problémafelvetés, ami ha csak csírájában is de a marosvásárhelyi politikai-közigazgatási állapotokra alapoz, az Szatmárnémetiben nem hozhat megoldásokat. Én sokkal inkább hiszek abban, hogy az élesdi példát lenne érdemes követni, ahol úgy sikerült kétnyelvűsíteni a város utcanévtábláit, hogy nem kísérte azt nemzetközi médiafigyelem.
Úgy gondolja, hogy ez a per befolyásolja valamilyen formában és irányba a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését Szatmárnémeti városában?
– Őszintén azt gondolom, hogy ez a peres eljárás, az abban született ítélet, valamint az én – valljuk be – nem a legszerencsésebb állásfoglalásomat követő médiavisszhang magával hozott, az nem tesz jót sem az általánosságban vett kétnyelvűség alkalmazásának, sem pedig az utcanévtáblák ügyének. Újabb muníciót adtunk a román nacionalistáknak, illetve még azok is tudnak erre hivatkozni, akik esetleg reálpolitikusként pontosan tudják, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésével a román emberek sem veszítenek semmit, mi több, mindannyian nyertesei lehetünk, ha nem csak a mindennapjaiban, de külsőségeinkben is azt mutatjuk magunkról, hogy európai város vagyunk.
A CEMO szerint Ön többek közt azzal érvelt a tárgyaláson, hogy az összes utcanévtábla kétnyelvűre cserélése túl nagy anyagi terhet jelentene a város számára. Nagyságrendileg mekkora összegről lenne szó?
– Azt hiszem, a CEMO ezt a mondatomat kissé rosszhiszeműen értelmezte. Én egy pillanatig sem állítom, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat azért nem tudjuk kihelyezni, mert túlságosan drága lenne. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy számolni kell ezzel a vetülettel is. Szatmárnémeti egy olyan város, amelynek csaknem 450 utcája van, utcánként több táblát is ki kell helyezni, ennek bizony van gyártási és szerelési költsége. Tekintettel arra, hogy a város a költségvetésének több mint a felét fizetésekre költi, és kevesebb mint fele jut fejlesztésekre, karbantartásra stb., mindenképp számolni kell azzal, hogy ezt a költségtételt esetleg kénytelenek leszünk legalább két, vagy akár három költségvetési évre szétosztani.
A per során Ön arra is hivatkozott, hogy a Románia által ratifikált Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartája csupán ajánlásokat tartalmaz. Fenntartja ezt az állítását? És nem gondolja, hogy egy magyar politikus ilyen típusú érvelése megnehezíti a közösség nyelvi jogaiért folytatott küzdelmet?
– Sajnos ez nem véleményezés kérdése. Nem én állítom ezt, hanem jogászok mondják, és sajnos magam is arra a következtetésre jutottam, miközben az idevágó passzusokat böngésztem, hogy az említett Charta minimum értelmezhető. Akinek pedig bármilyen kis dolga volt már a román jogrenddel, illetve annak alkalmazásával, az pontosan érti, mire utalok ezáltal. Sajnos a fent nevezett nemzetközi szerződés idevágó paragrafusával is hasonló problémák tapasztalhatók, annak ellenére, hogy ezeket a passzusokat Románia vállalta és ratifikálta. Egyáltalán nem örülök annak, hogy én is olyan helyzetben találtam magam, amelyben a jogszabály hiányosságára kellett alapoznunk, de arra pontosan jó, hogy szembenézzünk ezzel a hiányossággal, és felmérjük, hogy a román igazságszolgáltatás előtt mire elég, ha erre a dokumentumra alapozva próbáljuk szavatolni a kétnyelvűséget.
A szatmárnémeti utcák mintegy 10 százalékának van kétnyelvű feliratozása. Miért ilyen alacsony ez az arány?
– A román városvezetések a kommunizmus időszakában és ’90 után is mereven elzárkóztak a kérdéstől. Az első (!) kétnyelvű táblát (pasajul Stefan Ruha – Ruha István átjáró) egy tanácsos kollégával rendeltük meg, fizettük ki és saját kezűleg szegeztük fel 2006-ban. Szintén a mi kezdeményezésünkre honosodott meg Szatmárnémetiben az a gyakorlat, mely szerint az új utcákat két nyelven feliratozzuk, személyiségekre pedig fele-fele arányban teszünk javaslatot. Ennek fényében talán az is egy sokatmondó jelenség, hogy nem szatmári, hanem egy marosvásárhelyi illetőségű civil szervezet perelte ez ügyben a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalt.
A folyamat lelassult, hisz azzal nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy az előttem szolgáló polgármester mennyire tartotta prioritásnak ezt a témakört. Mindazonáltal ez egy olyan mulasztás, amelyet rendeznünk kell, és ha rajtam múlik rendezni is fogunk, mert bírósági döntési ide vagy oda, a helyi önkormányzatnak megvan a lehetősége arra, hogy példamutató megoldást találjon.
El kell mondani itt azt is, hogy elvi viták vannak az RMDSZ-en belül is, hiszen a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése nem csak annyiból áll, hogy a román főneveket lefordítjuk magyarra. Vannak ugyanis történelmi jelentőségű utcanevek, amelyeket nem hagyhatunk feledésbe merülni azáltal, hogy a Lăcrămioarei utcát Gyöngyvirág utcának fordítjuk. Az ugyanis mindannyiunk számára Dobó utca, és meg kell találnunk a megoldást ahhoz, hogy ezt méltó módon fel is tudjuk tüntetni.
Szatmárnémetiben RMDSZ-es a polgármester, és a városi tanácsban is érvényesíteni tudja akaratát az RMDSZ-frakció. Ilyen körülmények közt az anyagiakon kívül van valamilyen más akadálya a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének a városban?
– Az igazság az, hogy a 23 tagú tanácsból az RMDSZ-nek 10 tanácsosa van. Ez pedig sajnos nem elegendő ahhoz, hogy az akaratunk tanácshatározat formáját öltse. Minden kezdeményezésünkhöz találnunk kell még 2 olyan szövetségest, aki a mi tíz szavazatunk mellé hozzáteszi az övét, és így lesz többségünk. Ez a kétnyelvűség kérdésében hangsúlyosan így van, ez, azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló.
Ezen túlmenően azonban azt is el kell mondani, hogy a megyei kormánymegbízott, vagyis a prefektus jóindulatától is függ, hogy egy ilyen vonatkozású tanácshatározat idejében érvénybe lép vagy nem. Eddigi tapasztalataink sajnos nem adnak túl sok optimizmusra okot, s ha azt is figyelembe vesszük, hogy Marosvásárhelyen a különféle magyar vonatkozású tanácshatározatok legnagyobb gáncsolója az ön által is említett prefektus, akkor itt is számolni kell ezzel a lehetséges akadállyal. Félreértés ne essék, azt mondom, hogy számolni kell ezzel, nem azt, hogy akkor inkább neki se fogjunk.
Hány utcának lett kétnyelvű utcanévtáblája, amióta Ön a város polgármestere?
– Úgy számolom, hogy 16 ilyen utcáról beszélhetünk.
Van terve arra vonatkozóan, hogy mandátuma végéig hány további utcán lesz kétnyelvű névtábla?
– Ha a terv alatt azt érti, hogy le van-e írva nekünk valahová valamiféle több oldalas dolgozat formájában, hogy miként fogunk előrelépni ezen a téren, akkor azt kell válaszolnom, hogy nincs. Ellenben pontosan tudom azt, hogy az utcakorszerűsítési munkálatok folyamatát, az új utcák elnevezését, a közterek átalakítását, az ezekkel kapcsolatos tanácshatározatokat, de még a város turisztikai koncepcióját is abba az irányba kell alakítani, hogy a kétnyelvűség az utcanévtáblákon is megmutatkozhasson. Hangsúlyoznám, hogy mindezt olyasfajta hírverés nélkül, amit a város román lakossága pl. sérelemként élne meg.
Mikorra várható az, hogy minden szatmárnémeti utcában kétnyelvű helységnévtáblák legyenek?
– Az elmúlt évek során megtanultam, hogy könnyelmű ígéretet nem szabad tenni, különösen olyan politikai-jogi környezetben, ami az országunkat jellemzi. Elsősorban konszenzus kell arra vonatkozólag, hogy pl. a történelmi jelentőséggel bíró utcanevek kérdésében hogyan cselekszünk. Költségvetési számítást végzünk és ütemtervet készítünk, figyelembe véve mindenféle fejlesztést, ami Szatmárnémetiben tervezünk a következő években. Ha a beláthatatlan jogi akadályok és akadályoztatások elmaradnak, a mandátumom végéig a jelenleginek a többszöröse lesz azoknak az utcáknak a száma, amelyek magyarul is értésére adják a járókelőnek, hogy éppen hol tartózkodik.
(címoldali fotó: Biró István)