2020. július 3. péntekKornél
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Csak úgy rám ragadt a magyar nyelv”. Interjú Marius Tabacuval

Timár Norbert Kérdezett: Timár Norbert 2019. március 28. 13:55, utolsó frissítés: 14:11

A nemrég elnyert Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj kapcsán beszélgettünk vele műfordításról, a Ceauşescu-korszak éveiről, ellenállásról és a magyar nyelvről is.


Idén kapta meg az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat Bánffy Miklós Erdélyi trilógiájának lefordításáért. Hogyan jutott el a Bánffy-trilógiáig és miért gondolta arra, hogy lefordítsa?

- A levegőben volt, hogy ez egy erdélyi alapmű, amely esetében feltétlenül fontos, hogy románul is megjelenjen. Nem volt könnyű döntés, ha másért nem, a terjedelme miatt. Hatalmas mű, olyan 1500 oldal. Ugyan kevesebb időbe telt maga a fordítás, mint amennyi idő eltelt azóta, hogy lefordítottam. Hiszen még mindig nem jelent meg, de most már minden akadály el van hárítva, minden jel arra mutat, hogy az idén talán a Román Kulturális Intézet (ICR) ki fogja adni. Megvan a borítója, meg van szerkesztve, megvan az apparátus hozzá, van két előszava. Tehát már semmi akadálya nincs annak, hogy meg is jelenjen.

Mikor és miért kezdett el műfordítással foglalkozni?

- Drága jó barátom, Lászlóffy Aladár annak idején megkért, hogy fordítsam le az egyik novelláskötetét. Én Aladárnak nem igen tudtam nemet mondani, pedig az égvilágon semmilyen tapasztalatom nem volt a fordítással kapcsolatban. De úgy néz ki, hogy sikerült, hiszen meg is jelent. Nagy elégtétel számomra az, hogy ’89 előtt jelent meg, pontosabban 1988-ban, amikor az én nevem indexen volt az ellenzéki magatartásom miatt. Viszont ennek következtében az anyai nagyapám neve alatt jelent meg, aki magas rangú tiszt volt a román hadseregben és orosz fogságban halt meg. A Lászlóffy Aladár Dimineața universală (Egyetemes hajnal) című kötete tehát Ion Tudoran fordításában jelent meg, ami nekem egy különleges lelki elégtételt jelentett.

Aztán egymást követték a felkérések és az általam felajánlott művek. Úgyhogy most már van egy egészen komoly „portfólióm” fordításokból. A fordítás egy nagyon-nagyon jelentős része az életemnek, pedig az a véleményem, hogy fordítani nem lehet. Nem lehet, mert az ember nagyon könnyen odacsúszik, hogy szalámi lesz a szövegből... Mert csak írni kell. De azt a könyvet kell írni, amit az ember, mondjuk úgy, fordít. Írni kell, úgy, hogy megpróbálni megfogni és megfogalmazni a kontextust, amely a szövegben szerepel és azt úgy áttenni egy másik nyelvre, jelen esetben a román nyelvre, hogy a kontextus érthető legyen, működjön, és a szöveg éljen ebben a kontextusban.

Marius Tabacu a díjátadón. Fotó: Gönczy TamásMarius Tabacu a díjátadón. Fotó: Gönczy Tamás


Mennyire volt ez nehéz a Bánffy-trilógia esetében?

- Ezt majd az olvasó fogja eldönteni. A visszajelzések, különböző szerkesztőktől, irodalmárok részéről, akik ezt elolvasták, illetve, amikor a felolvasásokat tartottak belőle, a közönségtől is jók voltak. Kíváncsi vagyok, hogy ha valaki ától cettig el fogja olvasni netán, akkor számára is egy működő szöveg lesz-e. Reméljük.

Milyen volt Kolozsváron a '70-es évek végén, '80-as években az a közeg, amelyben Önök éltek?

- Szét kell választani a '70-es évek végét és a '80-as évek végét. A 70-es évek vége a bekeményítések kezdetét jelentette. Ugyebár ez a '80-as években tetőzött. A 80-as évek végén furcsamód már lehetett érezni a Securitate, a hatalom részéről egyfajta óvakodást. Egyfajta készülődést egy átállásra, ami aztán meg is történt.

Példaként csak annyit, hogy a közutakon a rendőrség egészen udvarias volt. '89-ben Marosvásárhely felé menet kocsival leállított a rendőrség valamilyen szabálytalanságért, amiért máskor fejvesztés járt volna. Akkor a rendőr egyszerűen felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak és ne csináljak butaságokat. Más volt eleve a hangulat, látszott rajtuk, hogy itt valami történni fog. Nem beszélve arról, hogy derült égből ménkűcsapás: az utcán megjelentek rendőrök a hazafias gárdákkal (Gărzile Patriotice – szerk. megjegyzése) és fegyveresen sétáltak az utcán. Azt, hogy mitől, vagy hogyan, senki nem tudta, csak mindenki érezte, hogy itt valami lóg a levegőben. Lógott is, meg is történt. Hogy ez a változás miként történt meg és mivé lett? Hogy mivé, azt tapasztaljuk. De hogy ki, hogyan és miért? Nem is hiszem, hogy valaha ki fog derülni.

Mindenképpen nagy különbség volt hangulatilag a 70-es évek vége és a 80-as évek vége között. A kettő között történt a kemény periódus, a 80-as évek közepe: az éhség, a terror, a telefonlehallgatások. Például nekünk nem volt telefonunk, pedig adtunk be kérvényt. És egyszer csak csengetnek. Két technikus becsengetett, hogy hoztak egy telefont. Kiderült, hogy a telefonban volt a lehallgatókészülék.

Marius Tabacu átveszi a az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. Fotó: Gönczy TamásMarius Tabacu átveszi a az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. Fotó: Gönczy Tamás


Mennyire lehetett akkor ellenálló tevékenységet folytatni?

- Az egyik az, hogy a rendszer nem akart hőst csinálni belőlünk. Ők tulajdonképpen az értelmiségiekről nem nagyon tartottak. Mint ahogy kiderült, igazuk is volt. Egy paptól, egy szakszervezetitől, egy olyan személyiségtől, akinek kapcsolata volt a tömegekkel, attól igen. Azt el is tették láb alól, mint ahogy tudjuk. Azzal keményen elbántak. Az értelmiségiekkel nem nagyon foglalkoztak, nem nagyon tartottak tőlük. Tudták, mint ahogy ki is derült '89 után, hogy értelmiségiek közül, illetve a volt ellenzékiek közül az első választásokkor senki sem került be az új parlamentbe. Két ellenzéki volt a parlamentben: Szőcs Géza és Borbély Ernő. Románok közül se Pleșu stb... egyik sem került be. Nem volt semmiféle tömegbázis. Ki olvasta a Jurnalul de la Păltinișt? Pedig az nem volt egy ellenzéki könyv, de ellenzéki manifesztumként keringett az értelmiségiek körében, de csak az értelmiségiek körében!

Felmerül a mára már korántsem egyértelmű kérdés itt Erdélyben, hogy hogyan tanult meg magyarul? Mennyire volt gyermekkorában evidens magyarul megtanulni?

- Nem tanultam meg soha magyarul, mai napig sem tudok. Mindig olyan közegben éltem, ahol legalább két nemzetiség volt: román és magyar. Temesváron voltak svábok is. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy szerbül nem tanultam meg, az nem ragadt rám. Egyik nyelvet sem tanultam, csak rám ragadt. Például gyerekkoromban Szilágysomlyón - az iskolát Temesváron végeztem és a szüleim Szilágysomlyón éltek -, volt egy mozi és a képernyő félig tele volt fordítással: románnal és magyarral is. És nyilván egyetlen egy mozi volt, mi meg gyerekek voltunk. Jött pl. egy olyan film, amiben mondjuk Jean Marais vagy Alain Delon szerepelt. Azt akkor naponta háromszor néztük meg. Naponta háromszor akarva-akaratlanul láttuk ezt a szöveget. Egyszer elolvastad, na már megértetted, hogy miről van szó és akkor elolvastad magyarul, kezdted azt is megérteni és úgy valahogy a magyar nyelv rám ragadt.

Nem beszélve arról, hogy az édesapámék, édesanyámék is temesváriak voltak, az teljesen normális volt, hogy legalább három nyelven beszéltek. Ők se tanulták meg a nyelvet, de egy olyan közegben éltek, ahol ezt a három nyelvet minden további nélkül beszéltek. Én is németül kapizsgálgattam Temesváron. Hozzám ragadt, nem tanultam. Aztán feleségül vettem egy magyar írónőt, illet el is olvasni, amit ír, ugye, és akkor ez elég sokat jelentett a magyar nyelvtudásomnak.

Most, hogy úgy tűnik, kiadják a Bánffy-trilógia folytatását, tervez egy következő jelentős művet is lefordítani?

- Vannak terveim, de egyelőre még tervszinten vannak, úgyhogy még nem szeretnék erről beszélni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS