Biztosan tudjuk, mi az erőszakos bántalmazó viselkedés? Vagy mit jelent az áldozathibáztatás?
Horváth-Kovács Szilárd
2020. május 15. 12:15, utolsó frissítés: 12:15
„Nem csak a köznyelv, hanem a szaknyelv is kaotikusan használja ezeket a fogalmakat” – mondta el megkeresésünkre Spronz Júlia emberjogi ügyvéd. A tisztázatlan fogalomhasználat pedig nagyon sokat árthat.
A szakmai körök (jogászok, ügyvédek, pszichológusok, szociális munkások, oktatók) álláspontja megegyezik abban, hogy a bántalmazások gyakorisága, az ellene való fellépés lehetősége szoros összefüggésben áll azzal is, ahogyan beszélünk róla. A bántalmazás ténye helyett gyakran arról szól a közbeszéd, hogy ki kit 'támadott le', ki kinek az ismerőse, milyen politikai pártokat vagy cégeket kritizál-preferál, ki a hiteles, kinek higgyünk – azaz fogalmi zűrzavar, pontatlanság, személyeskedés és sztereotípiák uralják a közbeszédet. A sajtó pedig szintén gyakran a sötétben tapogatózik, amikor a bántalmazás témáját próbálja megragadni vagy időnként a szenzáció oldaláról fogja meg a témát.
Dr. Spronz Júliát, a magyarországi Patent Egyesület egyik emberjogi szakértőjét kerestük meg, aki ügyvédként számtalan bántalmazásos esetben képviselte a sértettek érdekeit, hogy segítsen tisztázni néhány alapvető fogalmat. Előzetesen rögzítsük a tényt, hogy az esetek nagy többségében az bántalmazott fél nő, az elkövető pedig férfi - akkor is ha léteznek férfi áldozatok és nőig agresszorok is.
A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy nem csak a köznyelv, hanem a szaknyelv is kaotikusan használja a fogalmakat: annak ellenére, hogy az emberjogi és nőjogi szakirodalom pontosan és egyértelműen fogalmaz, a kevés szakmai szervezeten kívül más nem nagyon érvényesíti ezt. A tisztázatlanság gyakran problémákat okoz a jogi eljárásokban is, folyton egymásba csúsznak a fogalmak, ám a köznapi szóhasználatban a különbségekre tekintet nélkül szinonimaként használják az olyan fogalmakat, mint bántalmazás, bántás, agresszió, erőszak, nem sokan értik az áldozathibáztatást sem vagy a rágalmazást összekeverik a hamisan vádolással stb.
Bántalmazás vagy bántás?
Az erőszakos bántalmazó viselkedés azt jelenti, hogy az egyik ember a másik felett hatalmat akar szerezni, kontrollt szeretne gyakorolni, ezt a megszerzett hatalmat kívánja fenntartani, vagy meg akarja bosszulni, abban az esetben, ha ez nem sikerült, vagy elvesztette azt. A bántalmazás rendszeres jellegű cselekvéssorozat, mindig célirányos, mindent a hatalmi dominancia szolgálatába állít. Alá- és fölérendeltségi viszonyt jelent, amely mindig egyirányú, mindig ugyanaz a személy az elkövető és mindig ugyanaz az áldozat. A bántalmazás alapja a jogosultság-tudat: az a meggyőződés, hogy valaki birtokolhat egy másik embert, döntéseket hozhat a másik életére vonatkozóan – foglalta össze a szakember a bántalmazás lényegét, majd rátért a bántás tisztázására.
A bántás vagy az agresszió ellenben egyszeri erőszakos megnyilvánulás, amely előfordulhat családon belül, párkapcsolatban, vagy általában emberi viszonyokban. A családon belüli erőszak kapcsán adott esetben akár az áldozat is megnyilvánulhat bántóan, agresszíven, aminek az alapvető motivációja az önvédelem, illetve a gyerekek vagy a tulajdon védelme is lehet. Tehát a bántás lehet egy védelmi tevékenység, és mint ilyennek, nem az a célja, hogy a másik felett hatalmat szerezzen, hanem sokkal inkább az, hogy visszaverjen egy ilyen támadást. A bántás iránya változó lehet egy emberi kapcsolatrendszeren belül, azaz hol az egyikre vetül, hol a másikra, és nem létesít hierarchiát a felek között.
Amikor nincs meg ez a különbségtevés, annak egyik folyományaként eltűnik elkövető és áldozat, helyette két egyenlőképp felelős személy jelenik meg, ami mentén a felelősségre vonásuk is egyenlően történik. Az eljárások során így előfordul, hogy nem a ténylegesen bántalmazó elkövetőt szankcionálják, hanem mindkét felet, az elkövetőt és az áldozatot is.
Ennek következménye, hogy egyrészt felelősségre vonják az ártatlan áldozatot, másrészt nem a cselekménye súlyának megfelelően büntetik (ha büntetik) az elkövetőt. „Emiatt pedig diszfunkcionális lehet az egész igazságszolgáltatási rendszer” – zárta tömören a gondolatmenetet Spronz. Ez persze csak az egyik lehetséges kimenetel, ennél kicsit gyakoribb probléma, hogy az erőszakot a szőnyeg alá söprik, annak szabad folyást engednek, így az áldozatot ugyan nem büntetik meg, viszont nem is védik meg.
Fotó: PublicDomainPictures / pixabay.comElsikkad a probléma: szenzációs botrány, áldozathibáztatás
Amikor eltekintünk a bántalmazás és az egyszeri agresszió közötti különbségtől egy abúzustörténet nyilvános bemutatásakor, akkor önkéntelenül is áldozathibáztató és a problémát eltávolító mechanizmusok kezdenek működni a magánbeszélgetésekben, a közbeszédben, a sajtóban, de a hatóságok is leggyakrabban így reagálnak – ami tovább fokozza a problémát.
Arra a kérdésünkre, hogy miért ezek a mechanizmusok lépnek működésbe – hiszen az emberek többsége vélhetően nem zsigerien rosszindulatú – Spronz Júlia kifejtette, hogy mert nincs megfelelő tudás, amivel kezelni tudjuk a helyzetet, így ahhoz nyúlunk, ami rendelkezésünkre áll: az előítéletekhez és a tévhitekhez.
„Ugyanakkor a társadalomban munkál egy igazságos, biztonságos világba vetett hit, aminek a fenntartásához az abúzusokat eltoljuk magunktól, egy szenzációvá, botránnyá alakítjuk, amire azt tudjuk mondani, hogy »ilyen velem nem történhet meg!«, és ez egyfajta védettségtudatot ad az embereknek” – mondta a bántalmazásos esetekkel foglalkozó ügyvéd. Emellett megemlítette, hogy a sajtó esetében érdek is kötődik az olvasottsághoz, nézettséghez, ami a botrányt taglaló szenzációs eseteknél megugrik.
Ha a sajtó a bántalmazást a maga valóságában tálalná, akkor nagyon sok ember szembesülne azzal a gondolattal, hogy „ez akár velem is megtörténhetett volna”, „ilyen helyzetben én is lehetnék”. Ez egy nagyon kényelmetlen gondolat, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni, és átérezzük a kiszolgáltatottságunkat. Ezért inkább egy rendkívüli egyedi eset lesz, ami azért következett be, mert az áldozat valamit rosszul csinált (viselkedett, öltözködött), vagy az elkövető valamiért "kivételes" volt (szörnyeteg, démonikus személyiség).
Pedig a szomorú valóság az, hogy a nők elleni erőszak bármelyik nőt érintheti, a gyermekbántalmazásnak bármelyik gyerek célpontja lehet, illetve minden ember lehet valamilyen fajta abúzus, visszaélés áldozata.
Pedig tény, hogy a leggyakrabban elővett előítélet az áldozathibáztatás: ezt gyakoroljuk akkor, amikor valamely abúzus áldozatát tesszük felelőssé az általa elszenvedett bántalmazás miatt. A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy az áldozathibáztatás nem jogi fogalom, így nincs tiszta formális meghatározása, de attól még egy nagyon hatékonyan működő, széles skálájú mechanizmus, ami eltereli a figyelmet a tényleges problémáról. „Lassan 25 éve foglalkozom a témával, és ennyi idő távlatából látszik az az örvendetes tendencia, hogy az áldozathibáztatás fogalma a teljes ismeretlenségből mára egy viszonylag közkeletű, széles körben használt kifejezéssé vált” – tette hozzá. (Ennél már csak az lenne örvendetesebb, ha az elkövetőt tartanánk felelősnek egy eset miatt, és nem annak az elszenvedőjét - tehetnénk hozzá.)
Fotó: psychologytoday.com„Nem igaz, rágalom!” – ha igaz, akkor is becsületsértés...
Amellett, hogy a visszaélést kiemeljük a kontextusából, hogy megőrizzük a biztonságérzetünket, és a bántalmazás elszenvedőjét tartjuk hibásnak, a legtöbb esetben, amikor megnevezik a gyanúsított vagy tényleges tettest, azon nyomban érkezik a válasz: a vád nem igaz, az áldozat rágalmaz. És valóban, gyakran indul eljárás a "rágalmazó" ellen, és gyakran meg is nyeri azt a valós vagy vélt elkövető. Ezzel kapcsolatban is van egy erős tisztázatlanság, amit a közbeszéd félre szokott érteni.
A rágalom és a becsületsértés jogi kategóriák, így létezik pontos meghatározásuk, és több állam törvénykezése kriminalizálja a jelenséget, azaz bűncselekménynek tekinti. Ellenben Romániában hosszas vita után kikerült a büntetőtörvénykönyvből, azaz a hatályban lévő törvénykezésben a rágalom és a becsületsértés (calomnia, defaimare) már nem szerepel a büntetőtörvénykönyvben.
A rágalmazás és a becsületsértés közös vonása, hogy akkor történik meg, amikor egy személy valakinek a jó hírét sértő, becsületét csorbító állítást tett egy harmadik fél vagy a nyilvánosság előtt.
Mivel Romániában ez nem képez bűncselekményt, ezért ilyen helyzetekben a polgárjogi törvénykönyvet lehet alapul venni, azaz a méltósághoz, jó hírnévhez és a magánélethez való jogot biztosító paragrafusokat, ami mentén eljárás kezdeményezhető a sértés esetén.
„A turpisság abban áll, hogy a rágalom attól teljesen függetlenül rágalom, hogy a kijelentés tartalma igaz vagy sem.” Annyiban lényeges az állítás valódisága, az eljárás során a bíróság elrendelheti a valóságbizonyítást, abban az esetben, ha a közérdek vagy jogos magánérdek ezt indokolja. Ebben az esetben a rágalmazás/becsületsértés miatt nem vonható felelősségre az elkövető, hiszen a közérdeket szolgálta.
Ha valóságbizonyítási eljárásra nem kerül sor, ha a bíróság úgy véli, nem indokolt, akkor a jó hírnévhez és a magánélethez való jog mentén a kijelentéseket tevő személy szankcionálható lehet, attól függetlenül, hogy igaz, amit mondott, vagy sem.
A rágalmazást gyakran összekeveri a laikus közönség a hamis váddal, ami bár hasonlít a rágalomhoz, mégis lényegileg más. A hamisan vádolás akkor történik meg, amikor valakit valamely hatóság előtt alaptalanul vádolnak meg bűncselekmény elkövetésével. Ez másfajta eljárásban kerül elbírálásra, mint a rágalmazás/becsületsértés, mert hivatalból indul és ügyész jár el benne. Többnyire akkor veszi kezdetét, ha az eredeti cselekmény miatt folyó büntetőeljárást bűncselekmény hiányában megszüntetik.
A nőjogi ügyvéd elmondta, hogy a rágalmazásra/becsületsértésre úgy tekintenek, mint egy fegyverre az elkövetők kezében, amivel sakkban tudják tartani az áldozatot – „ha bárkinek elmondod, feljelentelek”. Nagyon sok áldozat azért nem mer beszélni az ellene elkövetett visszaélésekről, mert az megnyitná a lehetőségét egy jogi eljárásnak, aminek a végén akár őt szankcionálnák. Emellett a segítők távoltartásában is jó szolgálatot tesz. „Ellenem, mint ügyvéd ellen is zajlik jelenleg ilyen ügy, hiszen értelemszerűen állítottam a bíróságon olyanokat az ellenérdekű félről, ami csorbította a becsületét, például, hogy bántalmazó” – osztotta meg velünk tapasztalatát a szakértő. Természetesen ezt a tevékenységet a törvény nem tiltja, de mire ezt a bíróság kimondja, az hosszú idő, energia, munka és stressz.
„A rágalmazást és a hasonló gyakorlatokat én eltántorító mechanizmusoknak nevezem, mert azt eredményezik, hogy a nők elleni erőszak áldozatai ne, vagy csak nagy nehézségek árán tudják megvédeni magukat, hozzájutni a jogvédelemhez, hiszen egy lehetséges polgári per fenyegetettségében az áldozat, az őt segítő sajtó, ügyvéd, tanácsadó gyakran valóban visszafogottabbá válik, az áldozatok inkább nem osztják meg a saját történeteiket, és az őket segítők is inkább elhallgatnak – mutatott rá a rágalmazási és becsületsértési eljárások népszerűségének okára. Hiszen belátható, hogy nagyon sok energia kell ahhoz, hogy az ilyen támadásokat az ember folyamatosan visszaverje, egyszer csak belefárad, feladja. Az elkövető meg elérte a célját.
Az ártatlanság vélelme: ha nincs jogerős ítélet, nincs tettes?
Az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy addig, amíg a bíróság jogerősen nem állapítja meg valaki felelősségét egy bűncselekmény elkövetésében, addig ártatlannak kell tekinteni. A szakember szerint – bár vannak apró eltérések a pontos jogi meghatározás és a közbeszéd fogalomhasználata között – viszonylag fedik egymást a jelentések.
A bántalmazásos ügyekben az ártatlanság vélelme úgy jelenik meg, hogy ebbe belekapaszkodva szinte azonnal el lehet relativizálni, bagatellizálni az abúzust. Egy bántalmazott áldozattal akár csak szolidaritást vállalni is nagyon nehéz ennek árnyékában, hiszen az egy állásfoglalást jelent, amiben valakiről azt állítjuk, hogy nem ártatlan.
Nekünk jogvédőknek – és nem csak nekünk – ilyen esetekben az ártatlanság vélelme nagyon megnehezíti a dolgunkat, hisz nem lehet egy-egy konkrét ügy kapcsán a tanulságokat kimondani” – mondta Spronz Júlia.
A valóság az, hogy számtalan áldozat esete el sem jut a bíróságig, és amelyik eljut, azokban sem születik feltétlenül elmarasztaló jogerős ítélet. Szakmai körökben köztudott, hogy az abúzusok látenciája ijesztően magas, és magas az igazságszolgáltatás rendszeréből kihulló esetek száma is. Ilyen környezetben nehezen lehet ügyvédként, pszichológusként, szociális munkásként, újságíróként úgy dolgozni, hogy csak azt nevezzük bántalmazónak, akit már jogerősen elítélnek.
Nem lehet tudni, mi történt?
A nők elleni erőszak eseteiről szokás azt mondani, hogy nehéz bizonyítani, hisz gyakran nincsenek a bántalmazásnak fizikai nyomai, nincs kamerafelvétel, nincsenek tanuk, és így nem lehet tudni, igazából mi történt. A jogi szakértő viszont úgy véli, hogy „ez azért így nem pont igaz”. Az ebből kiinduló találgatásokat, a rágalmazással fenyegetéseket és a parttalan vitákat el lehet kerülni, helyette érdemesebb valódi lépéseket tenni.
Spronz felhívta a figyelmet arra, hogy számos olyan ország van, amelynek sikerült megoldania az eredményes ügyfeltárást, az alapos nyomozást, vizsgálatot, és jól rekonstruálható, mi történt. Ezek az országok nem azért lépnek fel hatékonyabban, mint a legtöbb közép-kelet európai állam, mert a skandináv vagy a svéd rendőrök okosabbak, rátermettebbek, hanem azért, mert a nőket s gyerekeket érő erőszakkal szembeni fellépésre van valódi kormányzati, politikai akarat. A hatalom ténylegesen szembe akar nézni a bántalmazással, valóban elkötelezi magát annak visszaszorítására, nem pusztán szavak szintjén vagy még úgy sem. Ha megvan ez a politikai elköteleződés, akkor kiképzik a rendőröket, a bírákat, a jogi szakembereket és sikerül hatékonyan fellépni.
A szakértő példaként elmondta, hogy amikor egy emberölési esetről van szó, akkor a legfontosabb szereplő, a sértett fél hiányzik. Így kizárólag egy állítás van a feltételezett tettes részéről, hogy „nem én vagyok a tettes”. És nincs kamera, nincs szemtanú – a nyomozóhatóságok mégsem tehetetlenek, mégsem tárják szét a kezüket, hogy nincs mit csinálni, hanem szakszerűen nyomoznak, kiderítik, mi történt, mert az emberölés eseteit komolyan veszik. Ezzel szemben a bántalmazásos esetetekben jobbára van sértett, aki tud beszélni, ám ha a feltételezett tettes azt nyilatkozza, hogy „nem én vagyok a tettes”: akkor megvonjuk a vállunkat és azt mondjuk, nem lehet tudni mi történt, hisz egy állítás áll szemben egy tagadással.
Ilyen esetekben is – amikor csak két egymásnak ellentmondó állítás van – lehet és kell nyomozni. Mint egy gyilkossági esetnél, meg lehet vizsgálni a helyszínt, ki lehet kérdezni a környezetet (a családot, a lakókörnyezetet, a munkakörnyezetet stb.), más forrásokból is lehet bizonyítékokat gyűjteni.
„Egyáltalán nem megalapozott azt feltételezni, hogyha két ellentétes állítás van, akkor nem lehet tudni, mi történt” – vonta le a szakértő a következtetést. Legyen az családon belüli erőszak, munkahelyi bántalmazás vagy egyetemi, munkahelyi, színházi környezetben történő visszaélés, a rendőrség, de akár az intézmény vezetősége is kiderítheti, hogy mi történt, és lépéseket tehet. „Nem annyiból áll az ügy feltárása, hogy meghallgatjuk a két felet: lehet kutatni, érdeklődni, tájékozódni. Ahol van erre szándék és akarat, ott szokott is ez sikerülni” – összegezte Spronz Júlia, hozzátéve, hogy természetesen könnyebb azt mondani, hogy nem lehet tudni, nincs felelősségünk, nincs eset.
Férficentrikus törvények, női jogok? Fotó: S. Hermann és F. Richter / pixabay.comHitelesség a nyilvánosság előtt és a pártatlanság elve
A jogi szakértő szerint nagyon nehéz dolga van annak az áldozatnak, aki a nyilvánosság elé áll, mivel a többségi vélemény áldozathibáztató és hiteltelenítő mechanizmusokkal reagál. Ez még inkább sérülékennyé teszi az áldozatot és környezetét: gyakorlatilag egy ellene hangolt, ellenséges közegben céltáblává válik.
„Ezért mi, jogvédők sosem biztatjuk arra az áldozatokat, hogy álljanak ki a nyilvánosság elé, és a reflektorfényben vigyék végig az ügyüket” – mondta Spronz, majd tisztázta, hogy „az ügy szempontjából rendkívül hasznos a nyilvánosság, nekünk jogvédőknek, szakembereknek ez sokat segít a munkánkban. De az áldozatnak legtöbbször nem éri meg, legfeljebb rövidtávon. Az ilyen helyzetből az áldozat közép- vagy hosszútávon nem nagyon jöhet ki jól, mert a közeg ellenséges és egy életre megbélyegezve marad: ő az a nő, akinek szétverték az arcát/akit savval leöntöttek stb. Ez az áldozat családjára, baráti környezetére is erősen hatással van, ezért nehéz és felelősségteljes dolog a nyilvánosság elé állni.”
Amikor a sajtó egy visszaélés áldozatának képviseletét, szempontjainak bemutatását felvállalja, akkor a nyilvánosság számon kéri, hogy a másik félnek miért nem adott lehetőséget a megszólalásra, így vét az ún. pártatlanság elve ellen. A szakértő szerint ez a megközelítés rendkívül káros lehet, bár tény, hogy az „éremnek két oldala van”, „meg kell hallgatnunk a másikat is” szemlélet széles körben elterjedt.
Véleménye szerint az ilyen helyzetben azt kellene belátni, hogy egy női áldozat és egy férfi elkövető között rendszerint nem az az alapállás, hogy két egyenlő fél konfliktusba keveredett. Hiszen egy társadalmilag hátrányos helyzetben lévő áldozatról van szó (nő, gyerek, idős, etnikai vagy szexuális kisebbség tagja), egy olyan közegben, amelyet ural a társadalmilag domináns férfi szemlélet; lásd az előítéleteket, sztereotípiákat, tévhiteket, áldozathibáztatást. Romániai magyarként ezt kiegészíthetjük azzal, hogy egy nemzeti kisebbség és többség között is ilyen hatalmi egyensúlytalanság van: képzeljünk el kisebbségi áldozatot, aki a többség nyelvén, jogrendszerében nem tudja érvényesíteni a jogait.
Ilyen kontextusban a „pártatlanság, semlegesség, objektivitás” jól hangzik, de valójában annyit jelent, hogy egy zaklatott, méltóságától megfosztott, megalázott felet tekintsünk egyenlőnek a domináns, hatalmi pozícióban lévé elkövetővel, és mindkét félnek egyenlő arányosságban adjunk teret. Ha ezt tesszük, az nem „pártatlan”, nem „semleges” és nem „objektív”, hanem konzerválja a meglévő egyenlőtlenségeket, hiszen teljesen eltekint a valóságos kontextustól, a nem arányos erőviszonyoktól, az aszimmetrikus hatalmi pozíciótól.
Ehhez jön még az is, hogy az áldozatok kifelé messze nem annyira megnyerőek, mint az elkövetők, hiszen akit zaklatnak, az zaklatott lelkiállapotban van, mivel áldozatok, ezért gyakran szét vannak csúszva, feszültek, frusztráltak, poszttraumás streszszindrómában szenvedhetnek: sokszor nem tesznek jó benyomást. Az áldozathibáztató mechanizmusok, a megbélyegzés a kapcsolataikra is rávetül, ezért sokan elfordulnak tőlük és a nyilvánosság sem feltétlenül támogatja őket.
Ezzel szemben a másik fél magabiztos, határozott, egyértelmű, összeszedett, erős támogató kapcsolatokkal rendelkező, a nyilvánosság előtt népszerű, aki könnyedén tagad és pereli az áldozatot rágalmazás miatt, amit meg is nyerhet. Mennyire helyénvaló „objektíven és pártatlanul” mindkét félnek azonos teret adni?
Spronz Júlia rámutatott, hogy az egyenlőtlenség és aránytalanság közepette, amikor a sajtó és az igazságszolgáltatás egyenlő félként kezeli az áldozatot és az elkövetőt, és ezt „objektívnek, pártatlannak” tarja a nyilvánosság, akkor ez éppen arról árulkodik, hogy mennyire hiányos a tényleges szakmai tudás. A valóságban nagyon sok áldozat azért nem részesül az őt megillető igazságból, mert nem „hitelesek” a bíróság előtt sem, mert nem azt a sémát hozzák, amit elvárnak tőlük – szemben az elkövetőkkel. A pártatlanság elvének érvényesítése az ilyen helyzetekben gyakorlatilag azt jelenti, hogy tovább hitelesítsük az elkövető tagadását és tovább hiteltelenítjük az áldozatot.
Mit szolgál a média? Fotó: Thomas Wolter / Pixabay.comA sajtó felelőssége?
A szakértő szerint az ilyen helyzetekben sok sajtóorgánum etikátlanul és szakmaiatlanul jár el. Gyakran csak azért foglalkoznak abúzussal, hogy növeljék az olvasottságukat, az esetet szenzációs botrányként mutatják be, és a téma kezelésében pedig az előítéleteket, sztereotípiákat hagyják érvényre jutni. Ez a nyilvánosságot semmiben sem segíti a bántalmazás jelenségének megértésében – ez nem hiteles, méltányos tájékoztatás.
„Az áldozattal kapcsolatban a sajtó nem azon iparkodik, hogy megvédje és támogassa, hanem inkább azt lesi, hogy hogyan tudják rávenni, hogy számukra használható nyilatkozatokat szerezzenek, ami ismét csak nem az áldozat érdekét és a bántalmazás felszámolását szolgálja” – foglalta össze a szakértő.
Spronz Júlia szerint a sajtónak nagyon nagy a felelőssége az abúzusok tematizálásában. Álláspontja szerint az lenne etikus és szakmai a sajtó részéről, ha az olvasókkal, a nyilvánossággal, a társadalommal, de még akár a hivatalos intézményekkel szemben is az áldozat érdekeit védené és támogatná. Csak ezen az úton tájékoztatna felelősen és lépne fel valóban a bántalmazás ellen.
Emellett az újságírók felelőssége akkor is védeni az áldozatokat, amikor ők keresik meg a médiát, tért át egy másik sajtót érintő problémára. Mert lehet, hogy az áldozat akart nyilvánosság elé lépni, de többnyire nem tudja, hogy az mivel jár. „Egy újságírónak ezt tudnia kell – ha nem tudja, kutyakötelessége tájékozódni – és tájékoztatni az áldozatot a kockázatokról. Mert van olyan, hogy az áldozat csak »nyilvánosan el akarja mondani az igazat« és segítségért a sajtóhoz fordul, de a valódi segítség és támogatás helyett a sajtó abban működik közre, hogy még rosszabb helyzetbe kerüljön: rágalmazásért elítélik, sérelemdíjat kell fizetnie vagy megbélyegzik a nyilvánosság előtt”- mutatott rá még a sajtó áldozatvédelmi felelősségére az ügyvéd.
Spronz Júlia álláspontja szerint, ha nyilatkozik az áldozat, akkor is érdemes megkeresni a szakértőket is, és a túlélő nyilatkozata mellett megjelentetni a szakmai szervezetek véleményét, ami keretezni tudja, értelmezi az áldozat beszámolóját. „De ha nem is keresnek meg szakértőket, akkor is minden óvintézkedést meg kell tennie a sajtónak az áldozat védelméért, mert felelős érte” – szögezte le az emberjogi szakértő.
Nyitókép: nokert.hu
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
