2020. október 25. vasárnapBlanka, Bianka
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„A történelmet nem tudjuk megváltoztatni, de egy párbeszédet el kellene kezdeni.” Interetnikus beszélgetés Trianonról

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. június 08. 18:25, utolsó frissítés: 18:33

Erdélyi román és magyar történészek, politikusok beszélgettek a Trianoni békeszerződés 100-ik évfordulóján, arról, hogy mit jelent Romániában (is) otthon lenni.


A PLUS szervezésében, románul zajló online beszélgetést Szabó Andreea – szebeni származású, jelenleg Hargita megyében gyakorló ügyvéd, a PLUS-párt tagja – moderálta, aki szerint egy román-magyar beszélgetés kezdődhetne azzal, hogy tisztázzuk, mit is jelent az otthon. Mert bár a Trianoni békeszerződés mind a magyar mind a román közösségben érzelmekkel telített és nehéz téma, kiindulópontként azért elfogadható, hogy mindannyian, románok és magyarok egyaránt otthon vagyunk Erdélyben, Romániában, Európában – erre utalt a beszélgetés címe is.

A beszélgetésben három román és három magyar vett részt, akik közül hárman voltak történészek, ketten ügyvédek és egyikük európarlamenti képviselő. A beszélgetést számtalan okból lehetne kritizálni, néhol meglehetősen felszínes volt, néhol egyenesen szlogenszerű, csak román nyelven zajlott és konkrétumokról csak nagyon elvétve esett szó stb. Viszont mindenképp említést érdemel, mivel más magyarországi vagy romániai politikai párt tudomásunk szerint nem kezdeményezett hasonló beszélgetést. Pedig 100 év távlatából, ha Trianonnak valamiről szólnia kell, akkor az a különböző közösségek közös párbeszédéből bontakozhatna ki.

Szabó Andreea miután bemutatta a beszélgetés részvevőit, felkérte T. Szabó Csaba szatmári származású történészt, aki jelenleg Nagyszebenben él, hogy történészi szempontból hogyan lehet érdemes megközelíteni a Trianon témát. T. Szabó szerint a Trianoni békeszerződéshez sokkal egészségesebb lenne úgy viszonyulni, mint egy meghatározó történelmi eseményhez, ami 100 éve történt, és nem mint egy még mindig aktuális, élő sebhez. Álláspontja szerint ehhez azt is figyelembe kellene venni, hogy a szerződés egy nagyobb kép apró részlete, ugyanis az 1918-20-as évek eseményei a teljes Európát átrajzolták – sőt más kontinenseken is hasonló folyamatok zajlottak – adminisztrációs szempontból, katonailag, geopolitikailag, kulturálisan. Hiszen nem csak az Osztrák-Magyar Monarchia szűnik meg, hanem megrendül a Brit Birodalom is és megszűnik a Oszmán Birodalom, új államok keletkeznek, azaz egy új világrend épül ki.

A román és magyar történetírás viszont a békeszerződésnek csak a lokális-regionális jelentőségét veszi figyelembe, így egy befele forduló szemléletet érvényesít, amely alapot ad a történelmet traumaként/ünnepként megélni. A magyar részről érthető, hogy trauma, hiszen valóban az volt. Viszont elmulasztották a későbbiekben az ezzel való szembenézést, a trauma kibeszélését, feldolgozását, így ma olyan helyzetben vagyunk, hogy bár már nem él az a generáció, akik számára ez a történelmi esemény közvetlenül tragédiaként jelent meg, még mindig ugyanazzal az érzelmi töltettel közelítik meg. A szembenézés elmulasztása és az események feldolgozásának hiányában egy transzgenerációs trauma lett belőle.

Ez jelenik meg ma is, ezt nevezhetjük „Trianon-szindrómának”, ami nem azonos a szerződés aláírásának eseményével, hanem annak egy értelmezése – mondta el a történész. Vélekedése szerint a Trianon-szindrómát, annak a traumatikus tartalmát egy természetes, proaktív, román-magyar közösségi beszélgetés oldhatná fel. Elmondása szerint voltak és vannak erre próbálkozások az egyetemi-akadémiai szférában, kulturális szinten, a civil szektorban, viszont sajnos a politikum nem ezt az irányt képviseli. A politika, kihasználva, hogy a széles nyilvánosság nincs tisztában az eseménnyel, nem ismert a történelmi-társadalmi kontextus, bejáratott sztereotípiák mentén működteti a magyar közösség Trianon-szindrómáját – fejtette ki álláspontját T. Szabó Csaba, utalva Tamás Gáspár Miklós Miért ne írjunk Trianonról c. publicisztikájára is, amely nagyon alaposan körüljárja ezt a kérdést. (Románul az írás többek között itt olvasható.)

Ugyanígy a mainstream román politikai diskurzus is inkább a sztereotípiák, előítéletek mentén működik, amely örökölte a régi rendszer kérdését: „Mit kezdjünk a magyarokkal?” Erre ma sem tud a román állam érvényes választ adni, nem tudja, mit kezdjen több mint egymillió magyar állampolgárával. A szatmári-szebeni történész szerint ezért még fontosabb a két közösség közötti pártbeszéd megteremtése.

Eckstein-Kovács Péter a moderátor kérésére arról mesélt, hogy kolozsvári magyarként az ő fiatalkorában hogyan volt jelen a Trianon téma. Elmondta, hogy egyszerűen nem is volt téma, mert a szocialista államok tagjainak a szolidaritását nem segítette elő, és az akkori diskurzus nem igazán tudott mit kezdeni a kérdéssel. Ráadásul a román félnek inkább az 1918-as december 1-i esemény volt a központi, fontos esemény. Ezért gyakorlatilag csak a családi beszámolókból derült ki, hogy kinek milyen személyes élettapasztalatai vannak az impériumváltásról.

Elmesélte, hogy például az egyik nagyszülője temesvári volt, egy olyan családban nőtt fel, ahol az anya egy németországi származó nő, az apa pedig szlovák volt, aki az Osztrák–Magyar Monarchia katonatisztjeként dolgozott és négy gyereket neveltek. Amikor a monarchia szétesett, illetve átvette a hatalmat a román állam, akkor a férfi öngyilkos lett. „Úgy látta, hogy ez egy teljesen más világ, amiben ő nem találja a helyét” – mutatott rá Eckstein az események személyes, konkrét hatásaira. Az anya pedig maradt a négy gyerekkel az új Romániában, úgy, hogy se magyarul, se románul nem beszélt – csak németül. A példa élesen megmutatja, hogy a magyar közösségeket (de nem csak) mennyire élesen érintették a kor eseményei: 200 ezer ember menekült át Magyarországra, főként a funkcionárius-hivatalnok réteg.

A kollektív emlékezet ezt olyan történelmi pontként őrzi, amely az itt élő magyar közösségnek semmi jót nem hozott, sőt, ellenkezőleg. De Eckstein álláspontja szerint a román–magyar konfliktusok nem ebből fakadnak. Inkább abból, hogy megjelennek azok a hangok – akár a politikusok, akár a véleményvezérek részéről – amelyek azt állítják, hogy a Trianoni szerződés egy igazságos ítélet volt, és te most már Románia állampolgára vagy és ezért ünnepelned kell ezt. „Miért nem vagy boldog attól, hogy Romániában kötöttél ki?” Beszámolt arról, hogy örvendetesnek tartja, hogy újabban már más megközelítések is megjelentek, ahol nem az a kérdés, hogy igazságos vagy igazságtalan szerződés volt-e. Szerinte olyan megközelítésre van szükségünk, amely képes belátni, hogy román szempontból valóban egy jogos fejlemény volt, amit ünnepelni lehet, és ezzel együtt azt is, hogy magyar szempontból ez nem így van, számukra ez egy tragédia. „Elvárható, hogy a romániai magyar közösség tiszteletben tartsa Románia ünnepeit. De az, hogy saját ünnepeként élje meg, és ezektől boldog legyen, az más kérdés. Nem lehet elvárni, hogy a magyar közösség azt ünnepelje meg, hogy kisebbségi sorba került” – mondta a kolozsvári ügyvéd.

Szabó Szabolcs, a Plus Szatmár megyei (történész végzettségű) magyar tagja megerősítette, hogy az erdélyi magyar közösségnek ez egy fájó pont, és nem is csak a családtörténeteken, életsorsokon keresztül megjelenő hatások miatt. Felhívta a figyelmet, hogy ugyanennyire meghatározó volt gazdasági szempontból is az átalakulás, hiszen például Szatmárnémeti és környéke 100 évvel ezelőtt Debrecennel tartott fenn jó gazdasági kapcsolatokat, és az impériumváltás következtében a teljes gazdasági kapcsolatrendszer megszakadt – amely hatással volt mindkét térségre. Meglátása szerint a békeszerződésnek nagyon komplex hatásösszefüggései vannak, amelyek a ma élő romániai magyar közösséget is érintik – bár – tette hozzá – nem biztos, hogy a magyar közösségek folyamatosan negatívan kell megéljenek mindent.

Meglátása szerint az erdélyi románoknak és magyaroknak egyaránt az a fontos, hogy egy élhető, normális államban éljenek, ezért együtt kell tovább menni, tovább élni. De ebben nem igazán segítenek egyes politikusok nyilatkozatai. „A történelmet nem tudjuk megváltoztatni, de egy párbeszédet el kellene kezdeni” – mondta, majd Klaus Johannis és mások nyilatkozataira utalva hozzátette, hogy sehova sem vezet a kisebbségek elleni gyűlöletkeltő diskurzus.

Véleménye szerint a magyar közösség is hozzájárul, és hozzá is akar járulni az ország fejlődéséhez, de ennek feltétele, hogy biztosítani kell a jogaikat, amelyek nem teljesülnek minden további nélkül. Megemlítette, hogy sok magyar kisebbségi – főként Székelyföldön – nyelvi problémákkal is küszködik, ezt meg kellene érteni, és a helyzetnek megfelelően megváltoztatni a román nyelv oktatását. Másrészt – zárta beszédét – el kell ismerni, hogy a többnyelvűség, a sokféleség mindenképp előnyt jelent.

Nicu Ștefănuță nagyszebeni románként és az USR EP-képviselőjeként szólalt meg. Elmondta, hogy Európában számtalan népet ért a Trianonihoz hasonló trauma, több nemzet között évszázados viszályok voltak, amelyre az európai válasz a Római szerződés volt. Ez a szerződés azért lehet válasz a trianonjainkra, mert egy olyan lépés, amely túllép az emberek számára nehezen kezelhető témákon, sérelmeken.

Szerinte egy szélesebb – európai perspektívából nézve – mind a románok, mind a magyarok időnként úgy viselkednek, mintha ők lennének a világ közepe, és nekik lennének a legnagyobb sérelmeik. Pedig elég egy utalás az olasz-francia, vagy a német-francia ellenségeskedésre, hogy kiderüljön, hogy legalább annyira fájdalmas, traumatikus viszályok voltak közöttük és ugyanolyan mély mély nyomokat hagytak.

Viszont az európai szerződések képesek voltak ezeken segíteni. Az EP-képviselő kihangsúlyozta, hogy a közösségi szerződések nem szabad elnyomják, eltakarják, felülírják a saját identitásokat, ahhoz minden nemzetnek, népnek, etnikumnak joga van, legyen szó akár a románokról, akár a magyarokról.

Ezzel kapcsolatban ő azt tekinti feladatának, hogy a román állampolgárok európai jogait biztosítsa, nemzetiségről és etnikumtól függetlenül, azaz minden romániait képviseljen, legyenek azok romák, magyarok, románok, rutének stb. Hiszen Európa-szerte dolgoznak román állampolgárok szezonmunkásként, sofőrként, egészségügyi dolgozókként, idősgondozókként, etnikai-nemzeti hovatartozástól függetlenül. Mindegyiküknek fontos a nemzeti identitása, de az is alapvető, hogy meglegyenek az európai jogaik és konkrétan érezzék, hogy európaiak.

Hozzátette, hogy az az „európaiság”, amit az unió fel tud kínálni, nem old fel minden sérelmet és nem minden fájdalomra orvosság, ráadásul megvannak a maga korlátai. Szerinte azt is be kell látni, hogy ami az európaiságot is érinti, egy alapvető identitásválság van, egyre erősebbek a nacionalista, protekcionista hangok, amelyek az elzárkózást sürgetik, és a nyitott liberális keret erre nem tud érvényes választ adni. Álláspontja szerint ezzel együtt sem megengedhető, hogy olyan korszak következzen, mint amilyenek az 1930-as évek voltak, ilyet nem akarunk. Ezért el kell ismerni, hogy a kisebbségeknek joguk van a sajátos jogokhoz és a sajátos identitásukhoz.

Elmondta, hogy amikor a kampánya során körbeutazott Erdélyben, akkor szembesült azzal, hogy egyeseket zavarnak a kétnyelvű táblák – számára, mint erdélyi román számára ez egy fájdalmas tapasztalat volt. Akkor is, ha egyes településeken, ahol a nemzeti kisebbség számaránya már nem éri el a 20%-ot, szerinte lennie kell többnyelvű tábláknak, mert nem feltétlenül az a fontos, hogy konkrétan mit ír elő a vonatkozó törvény, hanem a törvény szelleme. Szebeniként, erdélyiként kihangsúlyozta, hogy büszkeségre ad okot, hogy a városaink sokszínűek, soknyelvűek, több kultúra van jelen bennük, ami egy szerves európaiságot jelent.

„Ez az erdélyiek szellemisége és büszkék tudunk lenni erre a gazdagságra” – jelentette ki, kiegészítve azzal, hogy kétségtelen, hogy nagyon erős kulturális egymásra hatások vannak jelen, minden oldalról. Egy erdélyi román más, mint egy román, és egy erdélyi magyar is más, mint egy magyarországi. Szerinte maga Románia is büszke kellene legyen erre az erdélyiségre, a sokszínűségre.

Ovidiu Țentea Erzsébetvárosból származó, de Kolozsváron végzett és Bukarestben dolgozó történészként és románként azt emelte ki, hogy míg Iașiban a történészek leginkább Moldova történetével, a bukarestiek a havasalföldi és a Török Birodalom történetével vannak leginkább tisztában, a kolozsvári iskola Erdélyt ismeri alaposabban. Hozzátette, hogy mivel a történelem nem egy egzakt tudomány, ezért a szakmát gyakorlók el kell fogadjanak egy szakmai minimumot, azaz amikor a Trianoni békeszerződésről beszélünk, akkor elengedjük az érzelmi vonatkozásokat és a történelmi jelenségre figyelünk, arra a jelenségre, amely teljesen újrarajzolta Közép-Európát. Erre lehet építeni egy vitát a történelemről, ahol mindenki elmondhatja az álláspontját.

Ami viszont szerinte ma történik, az nem ez, hanem egy „történelmi fesztivizmus”, amely az érzelmekre apellál, amely visszaél a történettudománnyal. Elmondta, hogy mikor középiskolában történelmet tanult, akkor Trianon az egyetemes történelemben volt megemlítve, a nemzeti történelemben a 1918-as események voltak beemelve, amely fontos esemény, mert akkor vált igazán – politikailag – egységes nemzetté a román nép. Álláspontja szerint viszont ennek a 100 éves évfordulóját sem ünnepelték meg méltóan, és ő románként, történészként egyáltalán nem elégedett: a 2018-as centenáriumból is fesztivizmus lett, nem egy történelmi eseményről való megemlékezés. Sokat beszéltek az Egyesülésről, de alig-alig annak a társadalmi és történelmi kontextusáról. Elmondása szerint 1918-ról több történészvita is volt az 1990-es években, román, magyar és orosz történészek között, és voltak előrelépések e téren.

Viszont így hirtelen Trianont is elővenni egyáltalán nem helyénvaló – történészi vita tárgya lehet, és kell legyen a jelenség – de nem minden további nélkül nemzeti ünnep. Főleg azért, mert a nemzeti kisebbségek számára ez nem lehet ünnep.

Azt is elmondta, hogy ő nem szereti a „kisebbség” (minoritate) kifejezést, szerinte helyesebb lenne a közösség (comunitate) megnevezés. Szerinte ahhoz a kérdéshez, hogy ki-hol-hogyan van otthon, a közösség fogalma adekvát, így magyar, román, szász stb. közösségekről kell beszélni – akik mind otthon vannak Erdélyben és Romániában. És a közösségek között párbeszéd kell.

A történész azt is kritizálta, ahogyan a magyarországi politikum használja a Trianon-témát: ott is sokat beszélnek róla, de nem kontextualizálják megfelelően. Figyelembe véve, hogy mind európaiak vagyunk, az európaiság lehetne egy történetileg hiteles, közös kontextualizációs keret. Viszont mind a fogalmak, jelenségek tisztázásának gátat vet az illiberális politika, amely minden párbeszéd lehetőséget meghiúsítja, és nem csak a történészek szakmai párbeszédét, hanem bármely dialógust.

Szerinte az erdélyi közösségek – románok, magyarok, szászok – nincsenek éles konfliktusok által elszakítva, hanem nagyon régóta tartó egymás mellett élésről beszélhetünk. Az identitások közötti „konfliktus” nem jelenik meg a mindennapi életben, sem a kultúrában, hanem csak akkor, amikor valamilyen politikai oldalra kell szavazni. „Mi lenne, ha megoldás üzeneteket közvetítenének – mint most – és nem szlogeneket? És mi lenne, ha beszélgetés a jelenről szólna és nem a múltból indulna ki?” – tette fel a kérdést. A történész szerint ki kell másszunk a csapdákból, érkezzenek azok akár Budapestről, akár Bukarestből, ahol dominánsan jelen vannak az illiberális hangok. Ehelyett érvényesíthetnénk az európaiság előnyeit, és meggondolhatnánk, hogy vajon nem azt az életet éljük-e, amelyekről a nagyszüleink csak álmodhattak, vagy amiről 40 évvel ezelőtt mi is csak álmodtunk?

A beszélgetés során még számtalan témát érintettek, hoztak szóba a résztvevők, és hamar kiderült, hogy a tervezett időkeret nem elegendő egy ilyen beszélgetésre. Pedig szívesen meghallgattuk volna a résztvevők véleményeit a konkrét etnikumközi konfliktusokról, az együttélés tapasztalatiról, a más kisebbségekhez való viszonyról.

Szabó Andreea megemlítette, hogy a párbeszédet szeretnék folyatni, reméljük sikerül és talán legközelebb szinkrontolmácsolást is tudnak majd biztosítani, hogy mind a románok, mind a magyarok anyanyelvükön folytathassák le / hallgathassák meg az ilyen beszélgetéseket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS