2020. aug. 8. szombatLászló
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Beszéljetek egymás közt is románul” – követelte a boltvezető a magyar alkalmazottaktól

B. D. T. B. D. T. 2020. június 29. 14:25, utolsó frissítés: 14:28

Sokszor a minimális tisztelet is hiányzik az emberi méltóságuktól megfosztott alkalmazottakkal szemben - egy multinacionális cég székelyföldi áruházában dolgozott kasszások meséltek a Transindexnek.


Székelyföldiként gyakran bosszankodunk azon, hogy miért van az, hogy egyes multinacionális kereskedelmi láncok üzleteiben hiányosak, hibásak vagy éppen hiányoznak a magyar feliratok. Vagy hogy előszeretettel alkalmaznak nem helybéli, román anyanyelvű személyeket, akik netán még fel is háborodnak, ha egy vásárló magyarul talál hozzájuk szólni. Nyelvi jogokról, hátrányos etnikai megkülönböztetésről számol be az alábbiakban két olyan alkalmazott, aki a diszkriminatív eljárást saját bőrén tapasztalta. Kérdéseinkkel megkerestük az érintett áruházláncot, a válaszokra még várni kell, addig is ismerjék meg „Bözsike” és társa történetét.

Indíthatnánk pozitív felütéssel is, hiszen a tömbmagyarságban élőknek olyan tapasztalatuk is van, amikor a román anyanyelvű alkalmazottak megtanulnak jól-rosszul magyarul, és a székely vásárlókkal anyanyelvükön próbálnak meg kommunikálni. Sok esetben azonban a helybéliek azzal szembesülnek, hogy ezek a multinacionális cégek, legyen szó áruházakról vagy benzinkútról, valóságos gyűjtőhelyévé válnak az ország más, román többségű régióiból érkezett alkalmazottaknak, akiknek viselkedése elutasító hozzáállásról tanúskodik, és ezt minden lehetséges alkalommal éreztetik: mind az alkalmazottakkal, mind a hozzájuk forduló vásárlókkal. Arról, hogy milyen közhangulatot szül ez a magatartás, már hírt adtunk (Meg kell tanulni az állam nyelvét, förmedt rá a pénztáros egy idős bácsira a sepsiszentgyörgyi Lidl-ben), ám arról mindeddig nem sokat tudtunk, milyen lehet egy nacionalista érzelmektől fűtött helyi üzletvezető irányítása alatt beosztottként dolgozni egy ilyen munkahelyen.

Bözsike története

Forrásunk - aki Bözsikének nevezi magát, annak érdekében, hogy elkerülje az esetleg bekövetkezendő utólagos retorziókat - első kézből szerzett tapasztalatait osztotta meg a nyilvánossággal több, az utóbbi hónapokban közzétett blogbejegyzéseiben. 2017 őszétől 2020. január közepéig dolgozott pénztárosként egy székelyföldi bevásárlóközpontban, és a kezdeti időszakban a boltvezetővel egyeztetve próbált változtatni az áldatlan állapotokon: saját szabadidejében javítgatta a rossz magyar feliratokat.


Ám mit sem ért az épp akkor jóindulatú közvetlen felettesi rábólintás az önkéntes feliratjavítgatásra, mert a multinacionális cég hierarchiájában felsőbb szinteken már nem kezelték prioritásként azt, hogy a helyes magyar felirattal ellátott címkék kerüljenek is ki a polcokra. Rendszerszintű problémákra mutat rá, hogy a kijavított szövegek egy ismeretlen irodában landoltak, és a lelkiismeretes, pontos munka gyakorlatilag kárba veszett.

Fotók: via BözsikeFotók: via Bözsike


Bözsike nem csüggedt, a munkáját továbbra is ellátta, azonban egyre rosszabbá váló körülmények között. A helyzet akkor tetőződött, amikor már az egymás között anyanyelvükön beszélgető magyar alkalmazottakra is rászólt az új boltvezető, hogy románul osszák meg gondolataikat akkor is, ha nincs román kolléga a környéken. December elsején pedig ugyanaz a vezető elvárta volna, hogy a magyar beosztottak is együtt énekeljék román kollégáikkal a „Noi suntem români”-t. Az illetőt aztán - Bözsikéék nagy örömére - felfele buktatták, de a helyzet nem javult túl sokat utána sem.

Bözsike a blogján közzétett beszámolójában leírja, hogy számtalanszor fölmérte esélyeit, lehetőségeit. "Többször akartam felmondani, tapogatóztam, hogy mit kellene tenni ezzel a nacionalizmus dologgal. Nem akartam szó nélkül hagyni. Az a tapasztalatom, hogy senki sem tudja, hová lehetne fordulni. Olyan ötleteket kaptam, hogy mondjak fel, de hogy mi lesz tovább, azt senki sem tudta. Azt mégsem hiszem, hogy én vagyok az első, akivel így viselkedtek" - világított rá a székelyföldi áruház pénztárosa arra az áldatlan helyzetre, amelyből nem talált kiutat.

Végül Bözsike a ránehezedő negatív nyomás hatására felmondott. A blogbejegyzéseket, amelyekből szemlézünk, már felmondása után írta. "Azt hittük, az ilyesmi elképzelhetetlen egy multinál, de egyszer mindenki orráról leesik a rózsaszín szemüveg. Az alább felsorolt események velem történtek meg egy kiskereskedelmi lánc X-i üzletében, ahol eladóként dolgoztam. Hiába reménykedtem, megalázó emlékeim nem tűntek el a régi üzlet romjaival, már csak azért sem, mert hiába kaptunk puccos, új üzletet és új főnököket, senki nem tett egy emberi gesztust, senki nem mondta, hogy sajnálja, ami velünk történt. Közösségként, kisebbségként valahogy félünk az ilyen témákat boncolgatni, mindenkinek kínos.”


A diszkriminációt a nehéz bizonyítani

Bözsike beszámolója részletesen kitér a nap mint nap tapasztalható nyelvi nyomásgyakorlásra. „Talán ideje lenne csokorba gyűjteni a multiknál tapasztalható nacionalista praktikákat, ugyanakkor azt is teljesen megértem, ha valaki nem szeretné nyilvánosság elé tárni a nyomorát. Nem elég, hogy megtörtént, nem elég, hogy elszenvedte, még olyan okos kérdésekre is válaszolni kell, hogy milyen bizonyítékai, tanúi, egyebei vannak.

Talán nehéz lesz elhinni, de dolgozni jártam be, nem kémkedni. Nem azzal a gondolattal öltöztem át, hogy a névkitűzőm mellé odacsíptetem a rejtett kamerát, hogy legyen bőven anyagom. Az alább bemutatott főnöknő idején rendszerint napi egy órát túlóráztunk ingyen. Fárasztó fizikai munkát végeztünk, örültünk, mikor megúsztuk kisebb megalázásokkal, ha túléltük a napot. (...) A boltvezető, nevezzük röviden Zernyest ifjú Reménységének, iszonyú korlátolt, rosszindulatú nő volt, és nem mellékesen vérnacionalista.

(...) Székelyföld közepén, úgy dobta a sors, hogy csupa magyar kolléga volt az első műszakban. Hajnali hatkor raklapok mellett sürgölődtünk, és olyan rendkívül bonyolult kérdéseket fogalmaztunk meg, hogy fér-e még tejföl a polcra, vagy mégsem. Röviden, elvetemült összeesküvők voltunk, akik a fennálló rend ellen összpontosítottuk erőinket. Nem tartott sokáig az öröm, mert megjelent Reménység és köszönés helyett iszonyúan leüvöltött, hogy ő nekünk nem engedte meg, hogy a munkahelyen magyarul beszéljünk, mégis, hogy képzeljük. Akkor is románul kellett volna beszélni, ha senki sem román közülünk és egyetlen vásárló sincs a boltban. Iszonyúan éreztük magunkat.

Reménység szerette terrorizálni az alkalmazottait (...) Kitalálta, hogy én, a senkiházi kasszás, minden vásárlóval magyarul beszélek, ezért bekapcsoltatta a fülesem és hallgatta, mit beszélek a vásárlókkal. Tudni kell, hogy ennél a cuki multinál, Székelyföld közepén, először románul kell köszönni, utána köszönhetsz magyarul, de ha a vásárló románul válaszol, akkor is románul kell társalogni vele, ha mindketten magyarok vagytok. Ez utóbbi nagyon aranyos dolog. Ha ismered a vásárlót, akkor köszönhetsz magyarul, de csak akkor. Ha sok magyar vásárlót ismersz, akkor bajban vagy. Ezt a szabályt, mármint, hogy milyen sorrendben kell köszönni, nem Reménység állította fel, sokkal hamarabb alkalmazták, nem tudom biztosan, de úgy gondolom, hogy az akkori nedeleai területi értékesítő ötlete volt, ugyancsak a területi értékesítő tudta, hogy hány darab reklamációt kapott az üzlet és miért. (A reklamációk kezelése fontos dolog az üzletláncnál, tudni kell, hogy az üzletek versenyeznek egymással, minden reklamáció pontlevonással jár, ezért minden üzlet arra törekszik, hogy ne kapjon reklamációt.) Mivel szinte csak kasszáztam, elég sok magyar vásárlót ismertem és köszöntöttem."

Kettős mérce

A boltvezető hónapokig azt állította, hogy Bözsikére sok vásárló panaszkodott amiatt, hogy nem beszélt a vásárlókkal románul. Pedig ez nem volt igaz. Végül az is kiderült, hogy egyetlen reklamációról volt csupán szó, és még hónapokkal azelőtt történt, hogy ez a boltvezető odakerült volna.

Amúgy a vásárlói panaszoknál is kettős mércét alkalmazott az üzlet: ha magyar vásárló tett panaszt a rossz magyar fordítások miatt, az nem számított, de ha egy román vásárló "érezte úgy, hogy sérti fülét a magyar nyelv, mert valamelyik magyar kasszás véletlenül magyarul kérdezte meg, mennyi zsemlét tett a papírzacskóba, akkor a kirúgás is szóba került".

"Ennél az üzletláncnál a bolt összes dolgozója fejhallgatót hord. Két év alatt nem sikerült kideríteni, hogy pontosan mire találták ki a fejhallgatót, mert inkább zavart, mint segített. Jobb napokon csak a zöldség- és gyümölcsrendeléseket hallhattuk tételesen, meg pár kolléganő pletykáit a raktárból, rosszabb napokon a főnök üvöltött velünk egész nap, hogy szégyelljük magunkat. A kasszás lényegében fél fülére siket. Maradék fülével a vásárlóra figyel, jó esetben hallja, mit mondanak neki és milyen nyelven. Ha elvéti, akkor indokolatlanul nagy a büntetés. Magyar vevőnél beszélhetsz románul, de fordítva - hát, nem a hosszú karrier titka.

És felvirradt az ünnep, december elseje. Igazából egy rémálom volt, mert ilyenkor fokozottan kell figyelni, ki hogyan köszön, mert kitekerik a nyakad. Reménység formában volt, egyenként kikérdezte a műszakot, hogy mit ünnepelünk, majd egy adott ponton úgy érezte, igazán elénekelhetnénk a Noi suntem români (Mi románok vagyunk) című nótát. Ő rázendített az irodában, mi meg hallgathattuk a fülesben. Nagy öröm ez minden székelynek, a román nacionalizmus egyik himnusza. Végül nem lett közös dalolás fülesben a kasszáknál, pedig még a hírekbe is bekerülhettünk volna. Igazából örülök, hogy nem süllyedtünk idáig. Tény, hogy a román kollégák sem voltak elragadtatva az ötlettől, a román kollégáim nem voltak nacionalisták. Ebből a nőből viszont a jóérzés minimuma is hiányzott." (Olvasd el a teljes bejegyzést itt.)


Volt megalázás, fizetetlen túlóra, fenyegetés

"Ha úgy érzed, hogy több vagy szkennelő robotnál, hagyj fel minden reménnyel, hamar megtanítják, hol a helyed. Kasszáztam, fél fülemen fejhallgatóval, félig siketen. Komolyan tartottam attól, hogy károsodik a hallásom. Többször elmondtam a vásárlóknak, hogy siket vagyok, mint a nagydob, beszéljenek hangosabban. Nem állítom, hogy nagyszerű kasszás voltam, de senkit sem akartam átverni, és olyan gondolatom sem volt, hogy nem akarok románul beszélni. Voltak napok, mikor úgy éreztem, beakadt lemezként mondok el mindent két nyelven. A kasszás szem előtt van, mindenki neki mondja el a panaszait. Sok magyar vásárló panaszkodott nekem is, hogy nagyon rosszak a magyar fordítások, javítsuk ki. Hosszú lett volna elmondani, hogy nem rajtam múlik.

(...) Úgy gondolom, hogy a polccímke az üzlet kommunikációjához tartozik. Térjünk vissza oda, hogy ha román vevőhöz magyarul mersz szólni, akkor abból üvöltés lehet és kirúghatnak. A magyar kasszás hullafáradtan és félsiketen is végezzen kifogástalan munkát (az is előfordul, hogy nyolc-kilenc napot nyom le szabadnap nélkül a kasszában), de a majdhogynem piacvezető multi magyar fordításai lehetnek egy analfabéta szintjén." (Olvasd el a teljes bejegyzést itt.)



„Nem én vagyok az egyedüli, akinek része volt ilyen megalázásokban, ott vannak például a volt munkatársaim, és meggyőződésem, hogy ha valakinek végre lesz bátorsága meghallgatni ezeket a történeteket, akkor igen sok történet fog napfényre kerülni. Más kérdés, hogy hol találunk ilyen bátor füleket" - írja Bözsike.

„Mindig meglep a részvét teljes hiánya. Hülye, és állítólag megérdemli sorsát a külföldön dolgozó napszámos, és megérdemli a sorsát az is, aki egy kiskereskedelmi láncnál kasszázik. (...) nagyon kevesen mondták, hogy sajnálják, ami velem történt, pedig ez tényleg nem kerül semmibe. Mit vártak el tőlem? Igény lett volna arra, hogy egyből mondjak fel, tálaljak ki, hozzak egy szekérnyi bizonyítékot. Ám szinte senki nem volt kíváncsi arra, hogy miként boldogulok, hogy érzem magam, vagy mit fogok enni."

„Legyen ez a blogbejegyzés egy sikeres változás első lépése. Az ilyen esetek nem egyszerűek, mert nem lehet tisztán nyelvhasználati kérdésről beszélni. Itt nem csak arról van szó, hogy ki kellene cserélni pár feliratot, volt megalázás, fizetetlen túlóra, fenyegetés. Drukkolok mindenkinek, aki komolyan gondolja, hogy változtatni szeretne, külön drukkolok jogvédőknek és újságíróknak, mert nagy szükség lesz az ők munkájukra. A helyzet nem túl rózsás, de reméljük a legjobbakat" - zárja az utolsó bejegyzését Bözsike.



Nem egyedi esetről van szó

Nemcsak Bözsike, hanem egy másik volt alkalmazott, R. beszámolóiból is levonható a következtetés, hogy az üzletlánc szóban forgó székelyföldi üzletében mindennapos gyakorlat a magyar alkalmazottak anyanyelvhasználatának korlátozása, ezért a dolgozók egy része gyakorlatilag állandóan öncenzúrázza magát. Mit jelent ez? Már eleve mindenkivel románul beszél, hogy csökkentse a konfliktus kialakulásának esélyét.

R-t is többször leszidta az üzletvezető, amiért volt mersze magyarul beszélni a magyar kliensekkel. Ám arra vonatkozóan, hogy minden esetben pontosan hogyan kellene beszélni a kliensekkel, nem volt egy egyértelmű és minden helyzetre érvényes irányelv.

Ilyen körülmények között hogyan működhetett - és feltehetően működik most is - a gyakorlatban a magyar kliensekkel való kommunikáció?

A kliens az első, tehát vele szemben nem életszerű, hogy a közös anyanyelv helyett egy idegen nyelvet erőltessünk - ez az elv mozgatta feltehetően minden kasszás reakcióit, még ha nem tudatosan is. A pragmatizmus ez esetben felülírta az abszurdba átcsapó, nemcsak jogsértő, de ráadásul kliens- és üzletellenes utasításokat, miszerint a magyar klienssel is románul kellene beszélni. Ráadásul, mivel ennek „ellenőrzése" ad-hoc volt, pontosabban csak néhány, nem állandóan jelen lévő felettes vesszőparipája lehetett, így „ki lehetett játszani" a tiltást.

Valójában a tiltás értelmetlenségét mindenki látta, még az is, aki kieszelte, mint ahogy azt is tudhatta mindenki, hogy magát a tiltást lehetetlen hivatalosítani (írott szabályzat vagy belső utasítás formájában - ez ugyanis roppant egyértelműen az egész céget inkriminálta volna). Ezért bizonyos középvezetői közegben „szokásjoggá" vált ezzel csesztetni az alkalmazottakat, pusztán a cseszegetés kedvéért, fenyegetni, megalázni, tudván, úgysem mer visszatámadni az illető, de közben meg a kínzó és a megkínzott is tudta, hogy emiatt ténylegesen senkit nem rúghatnak ki sehonnan, mert abban a pillanatban jogvédő szervezetek hada száll a cégre.

(Az más kérdés, hogy papíron lehet más is a kirúgás indoka, ha valóban addig fajul a dolog - ám sem a dolgozó, sem a főnöke nem akarta a legtöbb esetben eddig eszkalálni a helyzetet.) Ugyanakkor a tápláléklánc legalján lévő eladók körében is megmaradt szokásjogként, hogy ha a kliens magyarul szól, kérdez, akar valamit, akkor habozás nélkül anyanyelvükön válaszoljanak neki.

Az alkalmazottak egymás közti kommunikációjára azonban a hatalmi viszonyok - elsősorban a munkahelyi hierarchia - nagyobb befolyással bírtak, mint a kliensekkel való kommunikáció esetében.

„Összességében nem volt gond az, hogy ki milyen nyelven beszél, ha csak egyszerű kasszások, vagy a “normálisabb” műszakvezetők voltak épp ott. Egyesekből akkor bújt elő leginkább a “Romániában románul beszélünk”-érzés, ha “érzékenyebb” fülek is jelen voltak (például a menedzser). Természetesen már csak tiszteletből is románul beszéltünk, ha román kollégával volt dolgunk, de az értelmesebbek nem förmedtek ránk, ha meghallották, hogy két magyar kolléga magyarul beszél. Egy műszakvezető viselkedésében például éles ellentét volt, attól függően, hogy a menedzser a boltban volt-e, vagy sem. Ha igen, akkor nem volt hajlandó magyarul beszélni, és felvette a vezető stílusát, ám ha úgy alakult, hogy nem volt egyazon műszakban, akkor rendkívül kedves, megértő és magyarul is társalgó ember vált belőle. Úgy gondolom, hogy esetében például a túlzott megfelelési kényszer az, ami itt kibontakozott" - írta R.

R. szerint három kategóriába lehet sorolni a nem magyar kollégákat: „a vegyes családból származóak, akiknek egyáltalán nem sérti a fülét a magyar szó, a teljesen románokat, akik nyitottak megtanulni magyar szavakat, és nem ellenségesek, illetve azok a teljesen román kollégák, akik egyszerűen nem hajlandóak magyar szót hallani."


A vásárlónak van háttérországa, de az alkalmazottnak?

Az alkalmazottak közti kommunikáció úgymond "belső ügy": munkaidejükben beszéljenek olyan nyelven, ahogyan a munkaadót képviselő, vezető beosztásban működő helyi főnök elvárja vagy előírja. A klienssel más, mert ott befigyel a nyilvánosság: a kliens maga a külvilág, akiből a cég él, aki a cég létét, ezáltal a hierarchia létét legitimálja, de akitől a visszajelzés a szolgáltatások minőségére kulcsfontosságú a profit fenntartása szempontjából.

Még ha vannak is első- és másodrangú kliensek (a román versus magyar vásárlók), de ugyanúgy kliensek. Szent tehenek minden marketingkommunikációs képzés anyagában. A kliensnek mindig igaza van, a kliens elvárásai, igényei előbbre valók, és nem utolsó sorban a kliens számtalan külső ellenséget szabadíthat a cégre, a fogyasztóvédelemtől a Diszkriminációellenes Tanácsig. Egyszóval a kliens kommunikációját manapság már nem egészséges megpróbálni kontrollálni, mert ez lesz belőle.

De amikor az alkalmazott magára marad, nyilvánosság nélkül, külső fültanú nélkül, akkor rossz esetben ki van szolgáltatva egy hatalomtól megrészegült "pszichopatának". Jó esetben meg ki van szolgáltatva egy jóindulatúbb, de attól ugyanúgy a hatalmával ránehezedő személynek, aki lehet bármennyire jó arc, az elnyomást testesíti meg, csak valamennyivel talán elviselhetőbb a szoft elnyomás, mint a hardcore leigázás. (Vajon?) Nemcsak az anyanyelvhasználat egyértelmű korlátozása vagy az énekeltetéshez hasonló megalázások a súlyosak, ezek csak a jéghegy csúcsa. Egy ilyen rendszer alapjaiban bedarálja és (anya)nyelvi öncenzúrára készteti a bekerülő embereket.


Folytatás következik

Kérdéseinkkel megkerestük a cég vezetését: arra voltunk kíváncsiak, mi a belső cégpolitika a kétnyelvűség gyakorlati érvényesülésével kapcsolatban, miért nem figyelnek arra, hogy a magyar fordítások helyesek, jó minőségűek legyenek? Miért nem beszélhet egy több nyelven folyékonyan beszélő kasszás a vásárló anyanyelvén? Odafigyelnek-e arra, hogy kétnyelvű vidéken a magyarul is beszélő helyieket részesítsék előnyben az alkalmazásnál (raktárostól boltvezetőig/középmenedzsmentig)?



Volt-e panasz arra vásárlók részéről, hogy nem jók a feliratok? Volt-e panasz arra a vásárlók részéről, hogy a kasszánál nem az anyanyelvén szolgálták ki? Volt-e panasz arra vásárlók részéről, hogy megalázták a kasszánál, mert más nyelven szólalt meg? Mi az eljárásuk olyan esetekben, amikor egy felettes hatalmával visszaélve méltóságában sért meg egy alkalmazottat? Hány ilyen eset volt az utóbbi egy évben, és milyen következményekkel zárultak? Hogyan szankcionálják azt, ha egy felettes nyelvi jogaiban sért meg egy alkalmazottat (nem engedi anyanyelvén beszélni)?

Mivel rendszerszintűnek tűnő problémáról van szó, amin az ezek feltérképezésével foglalkozó jogvédő szervezetek igyekeznek változtatni, az ügy kapcsán megkerestük a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatot és a Kétnyelvűséget a kereskedelemben csoportot is. A fejleményekről egy újabb cikkben számolunk majd be.

Kiemelt kép: Hin und wieder gibts mal was. képe a Pixabay -en.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS