2020. szeptember 22. keddMóric
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi az a hatuma és milyen nyelven beszélhet?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. június 29. 08:53, utolsó frissítés: 2020. július 13. 11:10

Belenéztünk a Momentum Online Nyári Egyeteme előadásaiba, amelyben Trianon 100. évfordulója mellett a határon túli magyarok helyzetére fókuszálnak.


A Momentum Trianon 100-ik évfordulója kapcsán online előadásokat szervez a külhoni magyarság helyzetéről. Az első meghívott Bárdi Nándor történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa volt, aki előadásában a határon túli magyarságról tartott tisztázó és helyzetelemző előadást.

Második alkalommal egy romániai és egy szlovákiai meghívott – Bethlendi András és Fiala-Butora János, mindketten jogászok – ismertették a nyelvhasználati jogok érvényesülésének helyzetét az adott országokban. A harmadik beszélgetést július 9-re tervezi a párt munkacsoportja, ahol a kisebbségi lét hátrányairól fognak beszélgetni olyan kutatók, mint Kiss Tamás, Csata Zsombor és Toró Tibor.

A beszélgetéseket Tóth Barnabás, a Momentum magyarságpolitikai munkacsoportjának tagja moderálta, aki elmondta, hogy az online események célja – a Trianoni kollektív tragédiáról való megemlékezés mellett – hangsúlyosan a külhoni magyarok helyzetét tematizálni. „Kutatók és szakértők segítségével szeretnénk megérteni, hogy melyek azok a főbb társadalmi folyamatok, politikai problémák, amelyek a határon túli magyarokat érintik” – hangzott el a felvezetőben.


Kik azok a hatumák?



Bárdi Nándor előadásában elsőként tisztázott néhány fogalmat, amellyel a nem Magyarország területén élő magyarokkal kapcsolatos jelenségeket lehet megragadni. Ugyanis három jól körülírható csoportról lehet beszélni.

Egyrészt Trianon után beszélhetünk a határon túli magyarokról, akiket az „anyaországhoz” viszonyítva „külhoni magyaroknak” is neveznek. Ebbe a csoportba tartoznak a romániai és szlovákiai magyarok, akik egy rétegzett kisebbségi közösséget alkotnak, és a szerbiai és ukrajnai magyarok, akik homogenizálódó közösségekként jelennek meg, és jelentős kivándorlás jellemző rájuk – „ha meredeken akarok fogalmazni, akkor akár exodusról is beszélhetnék” – fogalmazott a szakértő. Továbbá a horvátországi, szlovéniai, burgenlandi (ausztriai) etnokulturális közösségeket is ide csoportosítjuk.

Másrészt létezik a nyugati magyarság fogalma, amely azokat a csoportokat jelöli, amelyek az 1945-ös, 1956-os és 80-as évekbeli emigrációs hullámokkal vándoroltak ki. Harmadrészt ettől megkülönböztetjük az új diaszpórát, amelynek a jelenlegi transznacionális munkavállalói csoportot tekintik, akik a 90-es évek második felétől vándoroltak ki, akár Magyarországról, akár a szomszédos államokból magyar útlevéllel. Itt egy 600 ezres csoportról beszélhetünk, amelynek szervezettségére olyan adatok utalnak, mint hogy Angliában például 27 hétvégi magyar iskola létezik, és lassan egy párhuzamos intézményrendszert építenek ki.

A téma megragadásához tartozik a nemzetpolitika fogalma is, amely a 90-es években volt használatos, és ami a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyát írta le. Később viszont – mutatott rá a Bárdi a fogalmak átalakulására – ez használhatatlanná vált, mert a teljes magyarországi politikai diskurzus „elnemzetiesedett”, minden a nemzeti érdekről kezdett szólni, s így „már nem lehet ezt csak a határon túli magyarokra vonatkoztatni” – ezért inkább a magyarságpolitika fogalmát használjuk, mondta a kutató.


Fogynak a magyarok! Mennyi az annyi?

A „világmagyarsággal” kapcsolatban a társadalomkutató elmondta, hogy erről azért nem lehet pontos adatot mondani – csak olyasmit, hogy 12-15 millió között lehet ez a szám –, mert különbséget lehet tenni a magyar nemzetiségűek, a magyar származásúak és a magyarul beszélők között, ami mentén a számarányok változhatnak.

Az előadó jelezte, hogy a köztudatban erősen él a határon túli magyarság számarányának csökkenése, és a lakosságfelméréseken alapuló számítások szerint száz év alatt 1,2 millióra tehető a népességfogyás. Ezzel kapcsolatban a kutató megjegyezte, hogy emiatt „a köztudatban állandóan ott szerepel a határon túli magyarok reprodukciója. Mintha ennek a csoportnak – mint etnikai rabszolgáknak – az lenne az egyedüli feladata, hogy reprodukálja magát. Nem így van, ők is ugyanúgy akarnak élni, mint bárki más, egy normális társadalomban.” Az Osztrák-Magyar Monarchia 1910-es és egy 2010-es magyar lakosságot ábrázoló térképet összevetünk, akkor láthatóvá válik, hogy gyakorlatilag a kisvárosi és a vidéki „vegyes világok” lakossága tisztult ki a többégi lakosság javára; illetve az is szemléletesen látszik, hogy Szlovákiában az éles nyelvhatár hangsúlyosan feltöredezett.

Bárdi Nándor arra is felhívta a figyelmet, hogy a népességfogyatkozások történelmi kataklizmák során következtek be, és emiatt él úgy a határon túli magyarok helyzete a köztudatban, mint „vesztesség”: az első világháború, a második világháború, a holokauszt, a malenkij robot, a háború utáni megtorlások és etnikai tisztogatások, kitelepítések, disszidáció. A határon túli magyarság népességfogyásához még hozzáadódik az 1990 utáni békés kivándorlás, hiszen Magyarország demográfiai utánpótlása a határokon túlról (is) érkezik. A kutatások szerint az utóbbi 30 évben a népességcsökkenést megközelítőleg fele-fele arányban okozta a természetes demográfiai fogyatkozás és a kivándorlás. Az utóbbi tíz évben viszont a kivándorlás mértéke megnőtt, sőt, a diplomás fiatalok jellemzően már nem Magyarországra telepednek ki, hanem továbbmennek nyugatra. Egyes csoportok esetében – Vajdaságban, Kárpátalján – erőteljes asszimilációval is számolni lehet.

A kutató hangsúlyozta, hogy a népességcsökkenés mellett fontos lenne a roma magyarokról vagy a magyarul beszélő roma közösségekről is beszélni. „A becslések szerint a szlovákiai, ukrajnai és romániai magyarok durván 10 százaléka roma közösséghez tartozik” – mondta Bárdi, aki szerint a következő évtizedek egyik legnagyobb kihívása a roma közösségek integrációja lesz.

További probléma a társadalomkutató szerint, hogy a határon túli régiókban önálló média nem igazán tudott kialakulni, így a kisebbségi közösségek a magyarországi médián szocializálódnak. „Azt mondhatjuk, hogy ezekből a térségekből a fiatalok Magyarországra »hazaérkeznek«, megérkeznek abba a médiatérbe, amelyben szocializálódtak” – mondta a kutató, kiegészítve azzal, hogy ez szoros összefüggésben áll egy másik jelenséggel. Azzal, hogy az erdélyi nagyvárosokban a magyar fiatalok még jobban elkülönülnek a román kortársaiktól, és ez a jelenség egy szegregációs folyamatként írható le.

Az előadó kitért arra is, hogy a magyar kisebbségeket általában földrajzilag szokás megragadni. Ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy a Trianon utáni feldarabolást ábrázoló térképeken az kerül kiemelésre, hogy hány magyar ember került más államhoz – pedig érdemes figyelembe venni azt, hogy például a Csehszlovákiához csatolt területeken a magyarok aránya csupán 30 százalék volt, a Romániához csatolt területeken 32 százalék és a délvidéken pedig 14 százalék. A mi mentális térképünkön a szóban forgó területeken élő magyar lakosság száma messze felülreprezentáltan jelenik meg. A szakértő szerint pedig fontos belátni, hogy ahol a térképen mi 20 százalékos magyarságot látunk, az nem azt jelenti, hogy ott ténylegesen magyar társadalom létezik. „;Szeretnénk mi a Bánságban vagy Nagybánya környékén is magyar társadalmat látni, mert van egy képünk róla” – pedig valójában az nincs ott, jelezte a kutató.

Intézmények és problémák

A hátáron túli magyarságot úgy is meg lehet ragadni mint intézményrendszert, amelyek közül a legkiterjedtebbek az egyházi intézményhálózatok. De ugyancsak nagyon fontosak a politikai érdekvédelmi struktúrák, az önkormányzati pozíciók, a civil társadalom szervezetei, mint ahogy a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés és tudományos élet intézményei. A kutató megemlítette, hogy ilyen módon a gazdaságról nem beszélhetünk, az etnikai márkázás ott nem igazán sikerült.

Bárdi Nándor meglátása szerint ebben az intézményrendszerben a kulcskérdés az, hogy mennyiben tudnak a saját logikájuk szerint működni – legyen szó például a közművelődésről és oktatásról – vagy mennyiben politika és a forráselosztás határozza meg a működési feltételeiket. „Például mikor a Vajdasági intézményrendszer lebénulását tapasztaltuk a 2000-es években, akkor gyakorlatilag ott is az látszott, hogy a forráselosztás és a politika mindent felülír”. Vagy másik problémája ennek a kérdésnek, az, amikor a szervezetek „ellustulnak” mert biztosítva vannak a magyar állam részéről a forrásaik, és nem körültekintőek a saját állami források felkutatásában és használásában – mint ami történt a szlovákiai magyar civil szféra intézményeivel.

Itt fel kell tenni alapvető kérdéseket. Például, hogy ki a szlovákiai vagy a romániai magyar oktatás gazdája? A pedagógusszövetség, amely egy szakmai érdekvédelmi szervezet? A minisztérium? A kisebbségi politikai párt?” – mutatott rá a nehezen megválaszolható, de elemi kérdésekre a kutató, aki szerint ezekben érvényesülhetne a valódi önkormányzatiság fogalma.

Harmadsorban történetileg is meg lehet ragadni a kisebbségi létet, ahol álláspontja szerint az a legfontosabb aspektus, hogy „egy kényszerkisebbségből 100 év alatt vállalt politikai közösségek alakultak ki, és folyamatosan egy párhuzamos társadalmat hoztak létre a marginalizációval szemben, amit a többségi államok egységesítő politikái hoztak” – mondta Bárdi Nándor.

A szakértő szerint annak ellenére, hogy a kisebbségi pártok több évig voltak kormánykoalícióban vagy erős partnerségben a kormányokkal – például Romániában az RMDSZ 18 évig, a magyar kisebbségi párt Szlovákiában 13 évig, és Szerbiában a VMSZ 10 évig – kudarcnak könyvelhető el, hogy nem sikerült kivívni egy etnokulturális törvénykezést, amely hosszútávon megnyugtatólag rendezte volna a kisebbségek helyzetét. Bárdi szerint az is kudarcos, hogy Magyarországnak az utóbbi 30 év alatt nem sikerült kialakítani egy megfelelő védőhatalmi helyzetet, sőt a kisebbségpolitikában nem képes jó mintaként szolgálni a környező országok számára.

Miután a társadalomkutató jelezte, hogy az előadásában nem kíván kritikus értelmiségi szerepben is megnyilvánulni, szaktörténészi szempontok mentén elemezte a Magyarországi nemzetpolitikai gyakorlatokat. Eszerint az 1990-es években egy kisebbségvédő nemzetpolitikát igyekezett a magyar állam működtetni, de az évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem vezet eredményre. Ezt követően a FIDESZ felvállalta a határon túli magyarok ügyét – amelynek legjelesebb végeredménye a kettős állampolgárság lett – ami viszont nem kissességvédő politika, hanem egy nemzetegységesítő ideológia mentén artikulálódik. Bár ennek megteremtették a jogi alapjait, működése egy „bürokratikus káoszban” történik, amelynek kulcsfigurái Orbán Viktor, Kövér László és Szijjártó Péter. A magyar kormány által működtetett forráselosztás viszont helyi szinten rivalizációt okoz, és klientúra-rendszereket eredményez, és nem is feltétlenül az érdekképviseleti szervezetekhez jutnak. Ennek következtében elmozdul a kisebbségi elitek politikai-vezetői funkciója, azaz a jó vezető már nem az, aki karizmatikusan felvállalja a kisebbség problémáit, hanem az, aki a lehető legtöbb forrást tud begyűjteni.

Bárdi Nándor előadását azzal a kérdéssel zárta, hogy „a magyar vezérdemokrácia körülményei között mennyire kezelhetőek a kisebbségek helyzetei?”. Ugyanis az egyik probléma az, hogy a „nemzeti egység” egy olyan politikai kommunikáció része, amelyet a magyar politikai közösség meghasadottságának a kompenzálására szánták, aminek következménye, hogy vannak „nemzeten belüliek és nemzeten kívüliek”. A nemzeti deficitet leplező kommunikáció mögött a valóságban az Orbán-kormány éppen leépítette a nemzeti intézményeket, utalt az előadó az örökségvédelemre, a múzeumokra, a színházakra, stb.

A másik komoly probléma, hogy a magyarországi gyakorlat nem lehet hivatkozási alap a kisebbségvédelemben. Csak gondoljunk bele, hogy egy romániai etnikai konfliktus helyzetében mit jelenthet a Nemzeti Együttműködés Rendszerének az olyan elve, hogy „a népakarat elsődleges a jogállalmisággal szemben”. Hasonló a nagyon erős nemzetállami retorika, amely minden párhuzamos társadalom építést kizár: „amikor ez elhangzik Tusnádfürdőn, akkor az egy teljesen abszurd helyzetet teremt” – mondta a szakértő, hiszen egy másik nemzetállam területén hangzik el, ahol Tusványos maga egy párhuzamos társadalom. Továbbá a kisebbségi helyzet egyik kulcspontja az önkormányzatiság erősítésében áll, miközben Magyarországon éppen ezt kezdte ki a regnáló hatalom. Végül a szakértő szerint probléma még a szakpolitika hiánya, és annak a kérdése, hogy vajon a határon túli közösségek mennyire tudnak a saját logikájuk, érdekeik mentén működtetni magyarországi finanszírozási projekteket, vagy mennyire a forráselosztó döntése érvényesül.



Mi a helyzet a nyelvi jogokkal?

Fiala-Butora János és Bethlendi András jogászok, kutatók ismertették a határon túli magyarság szlovákiai és romániai helyzetét.

Elsőként azt érdemes rögzíteni, hogy mivel az érintett országokban az magyarok nem arányosan oszlanak el, ezért a nyelvi jogok érvényesülése sem arányos. Azaz más a helyzet szórványvidéken, ott ahol a magyarság kisebbségben él, és megint más ott, ahol lokálisan a többséget alkotja. Ez kézenfekvő, hiszen – mint Bethlendi példázta – Kolozsváron mikor az utcán megszólítunk valakit, az többnyire román nyelven történik, míg Székelyföldön jellemzően magyarul. Fontos viszont látni, hogy a közszférában vannak olyan területek, ahol jellegzetesen a többségi lakosság nyelvén működik a kommunikáció – rendőrség, adminisztrációs ügyintézés, vasút, postahivatalok – míg más szektorokban sikeresebben meg tud jelenni az anyanyelvhasználat, mint például az oktatásban.

Fiala-Butora János megemlítette, hogy vegyes lakosságú településeken fontos a helyismeret. Ugyanis egy látogató számára egy város úgy jelenhet meg, mint az a hely, ahol nem is élnek már magyarok – a szakértő példája, Pozsony, de Erdélyben ilyen lehet Kolozsvár –, viszont az ott élők, illetve a helyismerettel rendelkező emberek meg tudják élni a nyelviséget, mivel tudják, hogy melyik boltban, kávézóban beszélnek magyarul.

Ugyanakkor elmondható, hogy sem Szlovákia, sem Románia nem fogadja el hivatalos nyelvként a magyart. A szlovákiai jogász kiemelte, hogy fontos megérteni, hogy míg máshol Európában a többnyelvűség sikeresebben valósult meg, a határon túli magyarok esetében ez azért nem volt lehetséges, mert Trianon után egy magyar nyelv által dominált területeket vettek át az érintett országok. Így politikai cél volt a többségi nyelv implementálása, ami miatt erőteljesen felléptek a magyar nyelvhasználat ellen – és ez a tendencia ma is meghatározó.

Szlovákiában van egy állami nyelvtörvény, ami előnybe helyezi a szlovák nyelvet, és van egy kisebbségi nyelvhasználati törvény, ami lehetővé teszi a magyar nyelvhasználatot is, de egy sokkal szűkebb körben” – mondta Fiala-Butora, kiemelve, hogy az állami nyelvtörvény alapján, bizonyos helyzetekben akár büntetéseket is lehet kiszabni azért, mert valaki magyarul beszél. E törvény miatt az államhivatalok jelentős részében egy magyar közalkalmazott is jó eséllyel szlovákul fog válaszolni, pedig ezt semmi sem indokolná.

Bethlendi jelezte, hogy Szlovákiához képest formálisan Romániában sokkal jobb a helyzet, hiszen törvény írja elő, hogy azokon a településeken, ahol a lakossági arány meghaladja a 20 százalékot, ott a hatóságok is kötelesek lennének magyarul is tájékoztatni, kommunikálni. Kiemelte, hogy ennek ellenére a magyar és román nyelvhasználat között az egyenlőtlen asszimmetria fennáll, „a magyar nyelv semmilyen körülmény között nem minősül hivatalos nyelvhasználatnak. Még akkor sem számít hivatalosnak a magyar nyelv használata, amikor maga a hivatal használja – mert a törvény előírja, kötelező módon számára” – mondta a kolozsvári jogász. Sok esetben a többnyelvűség helyett egy nyelvi asszisztencia valósul meg, azaz a közalkalmazottak például inkább segítek a magyaroknak kitölteni egy kérvényt románul – amit meg lehetne írni magyarul is, csak az sokkal több munkával járnak az hivatal részéről.

Azt mondhatom, hogy maga a rendszer nem kedvez és nem segíti elő a magyar-román többnyelvűség megvalósulását”- jelentette ki Bethlendi. Példaként megemlítette, hogy az utóbbi években a romániai nyelvi jelentésében körülbelül három-négyezer magyarul benyújtott kérvényről számol be az utóbbi négy év kapcsán. A szakértő szerint, ha figyelembe vesszük, hogy több mint egy millió magyar él, akiknek döntő többsége olyan településen él, ahol törvény szerint lehetséges a magyar nyelvi ügyintézés, akkor ez rámutat arra, hogy ezek a jogok a gyakorlatban nem igazán működnek.


De miért ellenzik a kisebbségi nyelvi jogokat?

Fiala-Butora János felvázolta, hogy két szempontot lehet megnevezni, ami miatt ellenkezést váltanak ki a kisebbségi jogok. Egyrészt azért, mert sokan ezt valami plusz jogkövetelésnek látják: „például Szlovákiában azt mondják, hogy minden magyar nacionalistának az a hobbija, hogy mindenféle plusz jogosultságokat alkudjanak ki maguknak”. A szakértő felhívta a figyelmet, hogy itt szó sincs „plusz jogokról”, hanem egy univerzális megközelítésű jogok alkalmazásáról van szó. Azaz, ha az állampolgárok egyenlőek, és minden állampolgár nyelve is egyenlő, akkor meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy mindannyian egyenlő módon tudják használni a nyelvüket. Mi több az érvelés megfordítható: nem egy magyarnak kell igazolnia, hogy miért járna neki a magyar nyelv használatának a joga. Hiszen ha az állampolgárok egyenlőek, és mindenkinek járnak a közfeliratok, akkor az állam kellene megindokolja, hogy miért létezik ez a korlátozás, egyeseknek számára ezt miért nem teszi lehetővé?

Másrészt többségi köztudatban a nyelvi jogok ellen létezik egy olyan érv, mi szerint ha a magyar nyelvhasználatot széleskörűen lehetővé teszik, akkor azzal a nyelvi dominanciát erősítik meg Dél-Szlovákiában, ami szeparatista törekvéseket vonna maga után. És ezért egyféle védekező mechanizmusként képzelik el, hogy azzal lehet garantálni, hogy a terület a többségi állam része marad, hogy csökkentik, illetve korlátozzák a magyar nyelvhasználatot, és felerősítik a többségit. A szakértő szerint ezzel azért nehéz vitába szállni, mert nem konkrétumokra épül, nem derül ki, hogy például a nyelvhasználat hogyan függ össze a szeparacionizmussal.

A probléma gyökere abban rejlik, hogy az átlag többségi lakos egyszerűen nem ismeri a kisebbségi területeken a nyelvi helyzetet. Sokan úgy képzelik el, hogy eleve domináns ezekben a térségekben a magyar nyelv, és a szlovákok vannak egy nyelvi elnyomásnak kitéve. „Erre épült az államnyelvi törvény elfogadása körüli parlamenti vita” – mutatott rá Fiala-Butora a tájékozatlanság hatásaira, ami szerint érv lehetett, hogy meg kell menteni a többségi lakosságot a kisebbség nyelvi elnyomásától: ha szlovákul kérsz kenyeret, nem szolgálnak ki.

Bethlendi elmondta, hogy ebből a szempontból Romániában krónikusan hasonló a helyzet, ezek a mítoszok, előítéletek Erdélyben is élnek. A „nyelvi elnyomástól” itt is él az a fals tudat a többségi lakosokban, hogy a magyarok lakta területeken a románság egy elnyomott közösség, illetve itt is használatos az a megközelítés, hogy a kisebbségi jogok többletjogok.

Az erdélyi jogász szerint alapvetően fontos megérteni – még a romániai magyaroknak is, nemcsak a többségiek számára – hogy a kisebbségi jogok nem többletek, hanem egy egyenlőtlenséget kompenzáló jogok. Ugyanis azt tekintjük diszkriminációnak, amikor az egyenlőkkel egyenlőtlenül bánunk indokolatlanul, vagy a különbözőkkel egyenlően bánnak, ugyancsak indokolatlanul.

A szabályozás úgy tekint a különböző anyanyelvekre, mintha azok egyenlőek lennének – nem veszi figyelembe azokat az adottságszerű különbséget, amit az ember nem választ magának, hanem a szocializálódás útján válik ilyen vagy olyan anyanyelvűvé”- mondta Bethlendi András. A hatalom pedig úgy látja, hogy az egyenlőség megvalósul, hiszen lehetővé teszi, hogy mindenki egyformán használhassa az államnyelvet – mert azt teszi meg az egyenlőség feltételének. A kolozsvári jogász szerint egy a kisebbségek számára kielégítő nyelvtörvény abból kell kiinduljon, hogy az anyanyelv egy olyan adottság, ami tud különbözni, és ebből kiindulva az egyenlőséghez nem elég mindenki számára ugyanazt a formális jogot biztosítani.

Hogyan tovább?

Bethlendi szerint észre kell vennünk, hogy vannak olyan terek, amelyek Romániában a magyar fél által vannak befolyásolva: magyar többségű önkormányzatok, a magyar civil szféra által végzett munka, szervezett események, a magyar egyházi tulajdonú ingatlanok stb.

Számos olyan szituáció van, ahol kicsit érthetetlenül – ugyanakkor magyarázata van ennek – az történik, hogy a magyar közösség lemond a nyelvhasználati jogáról, lespórolódik a magyar nyelvhasználat” – mondta a szakértő, aki szerint ennek oka egy torzult normalitáskép. Sok ember számára a normalitás képében elfogadottá vált csak a román nyelv használata, például egy kolozsvári vendéglőben egy étlap, ahol már természetes, hogy csak románul jelenik meg a kínálat – akkor is, ha a tulajdonos magyar – mert a többi vendéglőben is csak román étlap van.

Álláspontja szerint a jogbővítések kapcsán minden körülmények között elvárható és számon kérhető, hogy a romániai magyar politikumnak legyen stratégikus elképzelése arról, hogy melyik területen hova akar eljutni, melyik területen mit akar elérni a jövőben, ehhez milyen lépések vezetnek. „A másik dolog, hogy következetesen kommunikáljon a román társadalom irányába, és próbálja meg leépíteni azt a gyanakvást a magyar közösséggel szemben, ami jelen van” – fogalmazott Bethlendi András.

A beszélgetés során a szakértők kitértek arra is, hogy milyen típusú érvelésekkel lehetne érvényt szerezni a nyelvi jogoknak. Elhangzott például, hogy miért az egyetemes emberi jogi dimenzió a legadekvátabb. Arról is szó esett, hogy a többségi politikai pártok progresszív részei hogyan viszonyulnak a kisebbségi jogokhoz, és az miért nem elegendő. Továbbá az is helyt kapott a beszélgetésben, hogy Magyarország kormányának milyen lehetőségei lennének pozitívan befolyásolni a romániai vagy szlovákiai nyelvi jogok helyzetét és milyen lehetőségeket mulaszt el.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS