2020. szeptember 22. keddMóric
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Nincs jövő szabad gondolkodás nélkül” – az SZFE friss diplomás hallgatójával beszélgettünk

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. szeptember 08. 13:49, utolsó frissítés: 13:58

Dávid Attilát, a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen diplomázott, székelyföldi hallgatóját kérdeztük a kiállásról és hallgatásról, a kialakult helyzetről.



A romániai nyilvánosság jelentős része nem érti miről van szó, mi az SZFE, illetve mi az a freeSZFE.

Megkerestük Dávid Attilát, az egyetem filmrendezői szakának frissen végzett hallgatóját, hogy segítsen tisztázni és megérteni, mi történik Budapesten.

Csíkszeredából indultál, majd kolozsvári egyetemista lettél, végül a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen kötöttél ki. Hogyan kerültél Budapestre?

- Nagyon hosszú. Mint „általában minden csíkszeredai”, én is jégkorongoztam. 21 évesen hagytam abba, 17 év után. A líceumot követően pszichológiát kezdtem tanulni a BBTE levelező szakán, ott volt egy választható kurzus, a filozófia irányzatairól, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy átiratkoztam filozófiára. Jött három év éjszakákba nyúló olvasás, vitatkozás, Pro Philosophia Szakkollégium, a 127 önképzőkör, filmklubok stb. – igazi szellemi felpezsdülés, aminek bázisát a tanáraink inspiráló szakmaisága adta. Egyik félévben filmesztétikával és filmtörténettel foglalkoztunk: Fellini, Antonioni, Bresson, Godard, Buñuel, Tarkovszkij stb. Megnéztem a kötelezőken túl minden filmet, amit csak lehetett, olyan nap is volt, amikor hármat-négyet.


Időközben megismerkedtem a Sapientia filmes diákjaival, ott találkoztam a filmkészítéssel. Segítettem nekik a vizsgafilmjeikben, ételt-italt vittem, helyszínt biztosítottam, csak azért, hogy láthassam, hogyan instruálnak, hova teszik le a kamerát, mivel foglalkoznak. Példájukon felbátorodva én is elkezdtem rövid, pár oldalas forgatókönyveket írni, kértem tőlük kölcsön kamerát, és le is forgattam az ötleteimet. Aztán Erasmus-szal pályáztam az ELTE Filozófia képzésére, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd áthallgatok a Filmtudomány Tanszékre is.

Ott, amilyen órára csak lehetett, bejártam: olasz neorealizmus, nyugat-európai modernista filmek, kelet-európai újhullámok, magyar filmtörténet stb. Amint eldöntöttem, hogy később filmelméletírással szeretnék foglalkozni, jött egy régi ismerős, hogy a SzFE-n indul filmrendező osztály, próbáljam meg. Nevettem, hogy nincs nekem ott keresnivalóm, de belevágtam. Végül öt nehéz forduló, és két rövidfilm után, felvettek.

Több egyetemen is megfordultál: milyen volt az SZFE a többihez képest?

- Az SZFE abból a szempontból különleges hely, hogy a filmgyártás minden főbb területére képeznek embereket (operatőr, hangmester, vágó, gyártásvezető, forgatókönyvíró, látványtervező, rendező). A Film- és Médiaintézettel párhuzamosan működik egy Színházművészeti Intézet is, ahol a színházi szakma különböző területeire képeznek embereket. Ami a legizgalmasabb, hogy van átjárás a két intézet között. Például volt lehetőségünk megnézi a színészek színpadi vizsgáit és azok próbafolyamatait, ők is megnézhették a mi filmes vizsgáinkat, amikbe gyakran őket kértük fel egy-egy szerepre. Felület volt biztosítva, hogy kölcsönösen tudjunk tanulni egymás munkáiból.

Mindig volt lehetőség az együtt gondolkodásra, a közös munkára. Nagyon elszánt mindenki, egy hihetetlen felhajtó erő munkál az intézmény falain belül. Nem lehet nem dolgozni. Az egyetem alatt minden második-harmadik hétvégén készítettünk rövid, költségvetés nélküli, úgynevezett „hétvégi filmeket”, amikor nem ezeket forgattam, valamelyik osztálytársam filmjében asszisztáltam. Utána ezeket az anyagokat összevágtuk, visszanéztük, tanáraink segítségével levontuk a következtetéseket, és belevágtunk egy másik munkába.

A gyakorlati része mellett, hétközben elméleti óráink is voltak, a filmeken kívül, irodalommal, képzőművészettel, zenével, színházzal is foglalkoztunk, kerestük, hogy más művészeti ágak képviselői hogyan látják a világot.

Az SZFE adott egy „kamerát”, amivel saját belátásom szerint vizsgálhatom a világot. Lehetőséget, hogy ezt megoszthassam másokkal, és nem utolsó sorban, egy közösséget, barátokat, akiket ha ma felhívok, hogy segítségre van szükségem, azt kérdezik, hova jöjjenek.

Dávid Attia Dávid Attia


Ezért döntöttél úgy, hogy kiállsz az egyetem mellett? Pontosan mi mellett állsz ki? Mit jelent a 'freeSZFE'?

- Azt látom, hogy mindez veszélybe került. Mint minden egyetemnek, az SZFE-nek is van szenátusa, rektora, kancellárja stb. – egyszóval vezetése. Nagyon komoly, több évtizedes tudományos munka árán lehet ezekre a pozíciókra kerülni. Ez a vezetés biztosítja az egyetemi autonómiát. Hogy szabadon, egyetemes értékek mentén folyjon az oktatás.

Most szeptember 1-jétől az egyetem alapítványi fenntartásba került, egy kuratóriumot helyeztek a már meglévő, demokratikus úton megválasztott vezetés fölé. Ez a kuratórium a szenátus gyakorlatilag minden fontos jogkörét elveszi. Innentől kezdve, a kuratórium bármit megtehet, szabadon rendelkezhet minden fontos témakörben, ami számomra aggodalomra ad okot.

Ha a legnagyobb naivitással azt feltételezem, hogy ennek nincs semmiféle ideológiai, politikai célja, akkor is ettől kezdve az egyetem, új nevén alapítvány, nem lesz más, mint egy szélkakas, amit akár a mostani, akár egy jövőbeli kuratórium, bármikor olyan irányba fordíthat, amerre csak akar.

Az egyetem, az universitas attól az, ami, hogy egyetemes értékeket képvisel és közvetít. Az, hogy kikerült ez a szó az intézmény nevéből, a láthatón túl, azt is magával vonja, hogy az intézmény maga is kikerül egy évszázados hagyományokra épülő, kidolgozott, elvitathatatlanul demokratikus vezetési modellből. Ez a modell hivatott megvédeni mind a tanárokat, mind a diákokat az önkény hatalmával szemben.

Azt is mondhatnám, hogy egy korokon átívelő intézményből, szeptember 1-jétől percintézmény lett. Megvan a veszély, hogy holnap ezt, holnapután meg azt tanítsanak falai között. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban mindenképp kifejezésre kell juttatni egyet nem értésünket.

A közösségi médiáfelületeken többször is találkozhatunk olyan hangokkal, akik értetlenül álltak a mellett, hogy Erdélyben az értelmiség jelentős része és az itteni intézmények hallgatnak.

- Itt Kelet-Európában nem jellemző a szolidaritás gyakorlása. A diktatúrák mindenkit a hallgatásra és a félelemre kondicionáltak, amelynek hagyománya nekünk, a vasfüggöny utáni generációknak is tovább lett adva.

Én is, bár most megosztom veled a véleményem, rettegek, hogy ezzel ártok a majdani karrieremnek. Ezzel sokan vannak így, ezért inkább hallgatnak. De azt gondolom, hogy nincs jövő, szabad gondolkodás nélkül. És persze az is része a szabadságnak, ha valakik hallgatnak, ki tudja miért. Nekem nem tisztem senkit megítélni, mindenki döntsön saját belátása szerint.

Azt tudom, hogy nem akarok egy olyan világban élni, ahol a cenzúra már része a gondolkodásomnak, ahol nem az számít, hogy egy ember mennyire tehetséges, hanem az, hogy hogyan „fekszik” az aktuális rendszerben. És ezzel így van minden diák, aki elfoglalta az egyetemet. Nekik a szó legnemesebb értelmében a jövőjük a tét, és nem különböző pozíciók megtartása. Nekik semmi és minden a vesztenivalójuk, ezt mindannyian tudjuk – a történelemkönyvek szolgálnak néhány példával erre vonatkozóan. Én bízom az emberi belátásban, és remélem, hogy ez a történet nem fog ennél több áldozatot és méltatlan bánásmódot generálni.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem állást foglalt. Az erdélyi nyilvánosság egy része nem érti miért 'keveredett bele', hallottam azt a véleményt, hogy nem kellett volna, és nem kell ebbe beleszólni.

- Sok mindent kaptunk, mi erdélyiek a mostani kormánytól. Nem csak állampolgárságot, hanem infrastruktúrát, iskolákat, sportlétesítményeket és sorolhatnánk. Én, aki ott nőttem fel, tudom, hogy mennyit jelent ez nekünk. És hálás is vagyok. Joggal mondhatnánk, hogy nem szarunk oda, ahonnan eszünk. Hogy nem mondjuk meg, ha a kormány valamelyik intézkedésével nem értünk egyet. De mit jelent ez?

Az egyetemen filmjeink nagy részét támogatás híján, költségvetés nélkül forgattuk, saját zsebből, más munkákból befolyó jövedelmeinkből finanszírozva azok technikai hátterét. Az egyik forgatókönyvembe írtam egy idős szerepet, amire – félve – egy Kossuth-díjas színésznőt kértem fel. Mondtam neki, hogy nem tudunk fizetni, megható módon azt monda, semmi baj, eljön, segít nekünk. Játszotta a szerepet, ahogy ő gondolta. Ott álltam a kamera mögött és tudtam, hogy nem jó, amit csinál. Arra gondoltam, hogy nem szólhatok neki, mert hatalmas név, ráadásul ingyen jött. Aztán arra jutottam, hogy muszáj beszélnem vele, hiszen azzal a filmen segítek. Beszéltem, és ezzel kivívtam a tiszteletét. Elmondta, hogy ingyen munkákban sosem instruálják. És minden tisztelete az enyém, mert megmondtam, az ő szavaival élve: szar, amit csinál. Azzal, hogy szóltam, nemcsak a filmnek tettem jót, hanem neki is. Azért szóltam, hogy jobb legyen mindnyájunknak, hogy a befektetett munka, ne legyen hiába.

Az, hogy kiállunk valami mellett, esetenként kritizálunk valamit, nem azt jelenti, hogy oda szarunk, ahonnan eszünk, hanem azt jelenti, hogy szeretnénk: jobb legyen, ne csak nekünk, hanem másoknak is.

Mit gondolsz arról, hogy az SZFE-ről hiányzik a „haza, nemzet, kereszténység gondolata”, amelyet az egyetem fölé kinevezett kuratórium szeretne bevinni?

- Nem hiányzik, hiszen ott van. Szent-Györgyi Albert 1941-ben azt nyilatkozta, hogy „azt, hogy magyar és keresztény, élni kell és nem kiabálni, mert hangoztatásuk által nemcsak tartalmukat vesztik, de hibás tartalmat is kapnak, és a magyar nem a hazaszeretetet, hanem a mások gyűlöletét, a keresztény pedig a faji és vallási türelmetlenség színét kapja.” Ezzel abszolút egyetértek. Ha ezeket a fogalmakat bárki kiragadja, öncélúan használja, és zászlóra tűzi, azt éri el, amit Szent-Györgyi Albert jósolt. Csak elválasztja egyik embert a másiktól, mélyíti a már meglévő társadalmi szakadékokat, amiket áthidalni, feloldani kellene, és végre ráébredni, hogy nem egymás ellenségei vagyunk.

Nyitókép: Mérce, a szerk. hozzájárulásával

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS